Sportfoglalkozás

Olvastam egy érdekes cikket az amerikaifoci sztárjáról, a 37 éves Tom Brady-ről, aki elmesélte, milyen szigorú, fegyelmezett életmódot követ, mindent alárendel annak, hogy a pályán sikeres legyen. Az ő korában már bármikor számolnia kell egy sportolónak azzal, hogy kiöregszik, neki viszont élete a foci, és amíg lehet, ki szeretné tolni a karrierjének végét.

Állítólag minden este kilenckor már aludni megy, hogy másnap korán, frissen keljen. Személyi edzőjével speciális programot dolgozott ki, hogy fizikailag továbbra is a csúcson legyen, sőt a lehetőségekhez képest még javuljon is bizonyos téren: a villámléptűnek sose számító Brady szeretne gyorsabb lenni, és meglepő módon még ebben a szezonban is tudott ezzel meglepetést okozni. Az étkezésre is maximálisan odafigyel, természetesen.

A programja mindenesetre eredményes lehet, mert ahhoz képest, hogy az idény első meccsei után azon lamentált pár "szakértő", hogy játéka hanyatlik, mostanra ismét esélyes lett a legértékesebb játékos címre. Noha viccelődtek azon, amikor egy gumiszalaggal edzett meccs közben a pálya szélén, ami pórázra emlékeztetett, ez éppen úgy nem volt véletlen, mint semmi más, amit a siker érdekében csinál.

Utánanéztem, mint írnak más sztársportolók edzésmunkájáról. Az NBA csillaga, LeBron James is kemény edzésmunkájáról ismert, egészen különleges ötleteket is bevet: vibráló eszközön gyakorolja a dobást például. Minden lehetőséget kihasznál a sportra, kardióból például az egyszerű biciklizést kedveli a leginkább. Szóval gyakran olyan dolgokról van szó, amelyeket bármelyikünk beépíthet a mindennapi életritmusába.

A futballsztárok közül Cristiano Ronaldo és Lionel Messi felkészüléséről is sokat lehet olvasni. Ronaldo napi 3-4 órát gyakorol, tudatosan edzi a testét, és ebben a profi stáb is segíti: miután Manchesterbe került, hirtelen szép mennyiségű izmot pakoltak fel rá. Nagyon odafigyel a hasizmok edzésére, rengeteg felülést csinál minden nap, akár tévézés közben is.

Messinek tudatos étkezési programja van, aminek a célja az, hogy a meccs napján tudja legjobb formáját nyújtani. Az állóképesség fejlesztése mellett tudatosan végez olyan gyakorlatokat, ami a sprintelési, irányváltási képességeit tartja szinten, hiszen ennek köszönhetően válik kiismerhetetlenné cselezése. Ő sem csak labdával edz, a dinamikus jóga is része a mindennapjainak.

Szóval a legnagyobb sztárok éppen hogy nem ellazsálják az edzéseket, hanem rátesznek még egy lapáttal. Brady-ről mesélte egy volt csapattársa, hogy amikor reggel 6.45-kor lement a csapat edzőtermébe, az irányító már ott volt és súlyzózott, és vidáman "jó estéttel" köszönt. Csapattársa gondolta, visszavág a fricskáért, és másnap korábban ment, de Brady-t nem tudta megelőzni. Egyre korábba kelt, de amikor hajnali hatkor se tudott úgy az edzőterembe lépni, hogy ne legyen ott a csapat sztárja, feladta.

Brady pedig nyilván ebből is presztízskérdést csinált, mint minden másból: ez a tűz, ez a győzniakarás hajtja őt is, a többi sztársportolót is. Nekik nincs szükségük piszkálásra ahhoz, hogy fegyelmezetten éljenek, mert nekik a siker legjobb kábítószer, és tudják, ehhez csak munkán át vezet az út. Akár ebből is tanulhatunk mi, amatőr sportolók: ha tudjuk, mi a célunk, akkor csak rajtunk múlik, mennyit teszünk meg érte.

A saját tempómban kocogtam, és közben páran lehagytak a belgiumi futókörön. Aztán volt olyan, akit én előztem meg. Ha az ember köröz, előfordulhat ez is, az is. 

Amikor először futni kezdtem, mindenki könnyen lehagyott, a végére már a tempósabban gyaloglók is. Ez az a pont, ahol az ember könnyen elvesztheti a kedvét. Nem vagyunk egyformák, van, akit ez teljesen visszavethet, más meg összeszorított foggal küzd. Sokaknak segít, ha nem egyedül sportolnak, mert egymást biztatva át lehet lendülni az ilyesmin. 

Én viszont "magányos harcos" vagyok, most is egyedül kocogva gondolhattam végig ezeket. Mit tagadjam, voltak holtpontjaim az eltelt másfél évben. De valami mindig tovább tudott vinni. Talán az, hogy el tudtam fogadni, mindig lesz nálam gyorsabb és ügyesebb, bármit sportolok. Kocogás közben lehagytak, súlyzózás közben kifáradok, ha tornázok, alig tudom jól végrehajtani a mozdulatokat. Ám érzem, hogy fejlődni fogok. Nem vagyok hajlandó cikinek érezni az idétlenkedés miatt magam. 

Amikor egy barátom feleségével beszélgettünk sportról, szóba kerültek a csoportos tornák, amikre elvetődtem. Kérdezte, nem furcsa vagy kellemetlen-e nekem, hogy többségében nők járnak ilyenre. Noha időnként különös érzés egy ilyen szokatlan kaland, de elfogadtam, hogy messze én vagyok a legügyetlenebb, de majd lesz ez jobb. 

Ha valaki szemtől szemben vagy a hátam mögött kigúnyolna, azért nem nekem kellene szégyenkezni. És nem is találkoztam ilyennel sose, segítséggel annál inkább. Egy biztató intéssel, ha szembejön egy másik futó, nagyobb odafigyeléssel torna közben és így tovább. Szerintem még akkor se néznének ki a teremből, ha zumbaórára mennék, bármennyire vicces lennék a csajok közt. 

Azért persze nem akarok túlzásba esni- a fenti példával csak azt akarom illusztrálni, hogy nem nagyon feszengek már semmin. Tisztában vagyok vele, hogy hol tartok, mennyire messze vannak a céljaim, de azt is tudom, honnan indultam. 

És ezért jó érzés, ha valakit én hagyok le. Persze az elégedettséget megtartom magamban, és nem mulasztom ez biztatni azt, aki küszködik. Az se zavar, ha aztán gyorsabban fejlődik mint én. Ez egy olyan verseny, ahol mindenki győztes lehet, és ez a legszebb. Nem ellenfeleim vannak a futókörön, hanem sporttársaim, bármerre is legyek a világon. 

Természetesen elsősorban magamat kellene legyőzni- vagyis mégse, mert Moldovával szólva nem vagyok túl kemény ellenfél. Bezzeg a lustaság! Az már kihívás a javából... És akár minden napra juthat egy kis sikerélmény. Szemerkélő esőben indultam el kocogni, és kitűztem magam elé a célt: a minimum öt kör, azaz öt kilométer lesz. Hat lett volna elfogadható minimum, hét a korrekt, nyolc pedig a már jónak mondható teljesítmény. Azon felül minden ajándék...

Végül tíz kilométer lett belőle. Bírtam, a borongós idő ellenére élveztem, folytattam tehát a kocogást és végül büszke voltam magamra. Feltűntek más futók: gyorsak és poroszkálók, mackónadrágosok, menő cuccosok meg rövidgatyások. Mit számít, ki hogy fut! A saját versenyünket már akkor megnyertük, amikor felálltunk a fotelből, és onnantól kezdve minden újabb lépés egy újabb kis győzelem.

Igen, mindig lesz nálunk gyorsabb. De mi mindenki másnál gyorsabbak, erősebbek vagy ügyebbek vagyunk, aki tesped akkor, amikor futunk, gyúrunk vagy tornázunk. Ez pedig felettébb kellemes felismerés.

Néhány napot a belgiumi Leuvenben töltünk, de nem csak sörözésre készültem. Szállásadónk haza előtt van a Heuvelhof park, ahol futókört is kialakítottak, én pedig ezt feltétlenül ki akartam próbálni. 

Egy kis megjegyzés: az utóbbi időben teljesen szokásossá vált a számomra, hogy utazáshoz futó cuccot is pakoljak. Amikor fapadossal repülünk, erősen korlátok közé van szorítva a poggyász. De amióta tudom, hűvös időben mennyi ruha kell, pontosan annyit pakolok amennyire szükség van, és ez simán elfér még cipővel együtt is. 

Szóval itt várt rám egy jó kis pálya, amiről a házigazdánk azt mondta, finn típusú. Ez annyit jelent, hogy felaprított fa, azaz mulcs borítja. Kétségtelenül természetesebbnek tűnik mint a rekortán, de csak a próba adhatott választ rá, jó-e. 

Nos, az én tapasztalataim kifejezetten kedvezőek. 50 percet kocogtam, kellemes volt, és akkor éreztem a nagy különbséget, amikor egy keresztező utca miatt minden körben volt pár lépés aszfalton. Ég és föld! A környezet is szép, rendezett, a parkban a futókon kívül gyerekkel, kutyával sétálók is voltak, de nem zavartuk egymást, volt hely bőven mindenkinek - és erre nem divat hagyni a kutyák után semmit, nem kellett folyamatosan a lábam elé figyelni. Egy kör az pont egy kilométer hosszú, könnyen számon tartható a mentett táv. 

Mivel nem tud minden kocogó napvilágnál kijönni, az egész pályát megvilágítják sötétedés után egészen éjfélig, így nyilván bátrabban róják a köröket azok is, akik csak munkaidő után érnek rá.

Nem tudom, mennyibe kerül egy ilyen mulcsos futópálya, tartós-e, milyen engedélyek kellenének hozzá, de nekem nagyon tetszett. Úgy mesélték, amikor a parkban gallyaznak, hozzák az aprítógépet, és egyből terítik is az új borítást. Kétségtelenül praktikusan hangzik, és ha belgáknak jó, talán nekünk is megfelel. Talán otthon is van ilyen, vagy ha nincs, majd lesz, és nem kell ilyen messzire utazni egy finn módra megejtett kocogásért. 

A helyi újságban írtak a Vöröskereszt és Laktanya utcák által határolt területen kialakított futópályáról, és ha már nincs túl messze tőlem, ezen a hűvös novemberi hétvégén próbát tettem vele.

Ismerős vagyok a környéken, régebben errefelé dolgoztam, de mostanában is megfordultam arra. Korábban már láttam az itteni szabadtéri fitneszparkot, most pedig ott van a futókör is a területen, ahol focipálya és pingpongasztalok is várják a sportolókat. Minden rendben levőnek látszott, karban tartják a gépeket, de leginkább a rekortán borítású pályára voltam kíváncsi.

A kör ugyan csak 300 méteresnek tűnt nagyjából a térkép alapján, de ezt sem tartom rossznak egy ilyen sokak által lakott környéken, ahol van a sok panelház mellett hivatali épület, étterem, iskola, szóval ez bőven több, mint ami sok más helyen megvalósítható lenne. A sűrűn beépített új lakóparkok többségénél például nehéz lenne ennek helyet találni. Ilyen kis körön nyilván aránylag monoton a kocogás, de a környéken élők számára így is jó lehetőség egy kis mozgásra ez a park. A rekortán borításon jól esett a kocogás, csak annyi zavart, hogy az egyik rövid szakaszon a fákról lehullott levelek csúszóssá tették a pályát, oda kellett figyelni. De ez ahhoz képest semmiség.

Bevallom, tetszett az is, hogy különféle gépeket, a pingpongasztalokat bárki szabadon használhatja. Ugyan ezúttal egyedül voltam a futópályán, a többi dolognál megfordultak páran. Gyerekek jöttek le, és ha már ott voltak, egy kicsit mozogtak- ilyen korban az ember azzal játszik, ami kéznél van. És miért ne lehetne erre alkalmas pár fitneszgép? Felbukkant egy idős házaspár is, vélhetően az unokájukkal: a gyerek a gépek felé vette az irányt és csatlakozott hozzá a nagypapa is. Túlzás lenne kőkemény edzésnek minősíteni ezt, de mégis feláll az ember egy rövid időre a tévé elől.

A helyzet úgy hozta, hogy igazán hosszú ideig én se róttam a köröket. Amennyi jutott, az is kellemes volt, ráadásul arra járt egy jóbarát, aki nyilván inkább viccből készített egy lassított felvételt a futásomról- ám mégis hasznos lett, egy picit ki tudtam elemezni. Tanácsok alapján kicsit módosítottam a futóruházaton, meglepő, hogy ilyen intenzív mozgás mellett mennyire nem kell sok cucc az emberre.

Egy szó mint száz: tetszett ez a futókör, és szerintem biztos, hogy járok még erre futni. Azt se bánnám, ha hozzám még közelebb is kiépítenének egyet, amire van is esély, mert a kerületben már tucatnyi szabadtéri sportparkot létrehoztak. Valamelyik kisebb stadion árából szerintem lehetne pár tucat ilyen sportparkot létrehozni máshol is az országban. Persze azokra bizonyára nagyobb az igény, a második helyen álló MTK meccsén már 100 (száz!) néző is összejött most szombaton. Nem is tudom, mit képzelek... Mindenesetre becsülöm a helyi önkormányzatot azért, hogy itt Óbudán erre is odafigyelnek.

Elgondolkodtam rajta, kinek is készül ez a töménytelen mennyiségű fitneszvideó. Bizonyára nagy piaca van ennek a témának, ezt kétségkívül elhiszem. Az is tény, nyilván léteznek remek filmek, jól követhető programokkal, amik sok embernek segítenek a rendszeres mozgásban.

Na de amikor modellek, színésznők kapják fel a színes tornacuccot, hogy 30-40 percen át bohóckodjanak, az vajon milyen közönségre számít? Gyaníthatóan nem ezek a legszínvonalasabb programok. Ez a TVGO-n olvasott cikk (klikk ide) kapcsán jutott eszembe, ahol azt írják, Heather Locklear úgy vállalt el egy aerobic-videót, hogy életében nem csinált ilyet előtte. Sejthető, mennyire volt profi a témában- ez egy kis ízelítő.

Az egy másodpercig sem kétséges, a karcsú, szőke szépség remekül mutat cicanadrágban és dresszben. De azt hinném, ez jobban érdekel engem férfiként, mint a női nézőket. És én pont nem a célközönsége vagyok egy ilyen programnak- ha edzek is, ez a tingli-tangli aerobic nem hoz lázba.

Vajon a nőket igen? Talán az, hogy egy ilyen álomnő tornázik, arra sarkallja őket, hogy csatlakozzanak és hasonlóan szépek lehetnek? Vagy nekik eleve bejön ez a fajta diszkózenés riszálás? Azt gondolom, amikor Heather Locklear modellt állt sportcuccban, akkor az kifejezetten férfimagazinba illő képeket eredményezett, aligha tapsoltak a feministák az ilyen képeknek. (Ellentétben az ilyen lapok célközönségével.)

A világ igazságtalan, mert van, aki jól megél egyszerűen abból, hogy csinos. Címlapokra kerül, szerepek jutnak neki a tévében, és még azért is megfizetik, hogy tornázzon egy kicsit a kamerák előtt. És hiába sejthető, hogy bármennyit is edz az ember, a vele született adottságokkal nehéz versenyezni, mégis tud egy Heather Locklear is inspirálni adott esetben.

Persze nem mindenkit. De a fitneszpiac elég nagy ahhoz, hogy elbírja a brutál stílusú gyúrós edzőket meg a celebes vonalat is. Aztán hébe-hóba vannak átfedések, és még az is meglehet, hogy valakinek a programját mindenféle ember megnéz- van, aki tornázni akar, és van, aki gyönyörködni. Mindenki megkapja, ami jár...