Sportfoglalkozás

Dárdai Pál ideiglenes szövetségi kapitány teljesítette, amit vállalt- és minden bizonnyal túlteljesítette a szurkolók elvárásait. Hogy szerencsével vagy sem, az szinte mindegy, a lényeg ebben a selejtezősorozatban, hogy ki szerez több pontot. És a tragikus kezdet után óriási előrelépés ez a három biztató eredmény.

Pedig nem nekünk állt a zászló; és ha őszinték vagyunk magunkhoz, be kell vallani, három lőtt góllal hét pontot szerezni azért mázlis. Igaz, kapni viszont csak egyet kapott a válogatott, és nem nagyon számít, hogy bőven beakadhatott volna még egy-két gól, nem a védőinken múlt.

Mit is jelent ez a hét pont? Mivel elég sűrű lett a csoportban a mezőny, remény van a továbbjutásra. A feröeriek teljesen váratlan módon nyertek Görögországban, utóbbi válogatottnak mostantól egyetlen utolsó szalmaszálba kell kapaszkodni, ha fel akarnak zárkózni: márciusban Budapesten vendégeskednek majd. Ha minden marad a megegyezés szerint, akkor a mieinknek már új szövetségi kapitánya lesz, és jó eséllyel a görögök is kirúgják a mestert. 

Nyilván majd beindul a kórus, hogy valahogy próbálják meg a posztján tartani Dárdait. Az eredmények mellette szólnak, ez kétségtelen. Ám szó sincs arról, hogy hirtelen elővarázsolt a kalapból egy csapatnyi új magyar futballcsillagot, akikből világverő gárdát kovácsolt volna. Az a hét pont lehetne kettő is, ha máshogy pattan a labda, és akkor most mindenki a fejét követelné. Érdemei elismerése mellett is csak annyi a magyar foci, amennyi: akadnak részsikerek, de összességében mégsem túl rózsás az összkép. A hazai bajnokság meccsei csapnivalóak, a nézők csak lézengenek a lelátókon, miközben egyre-másra épülnek az üresen kongó stadionok. A finnek elleni győzelem afféle fügefalevél, ami ideig-óráig elfedi a hétköznapok problémáit, de aztán a tévében majd megint az NB1 "színvonalas" meccseit bámulhatjuk, és akkor olyan lényegtelennek tűnik, ki irányítja a válogatottat.

Szóval örülök, persze, de nem tudok elfeledkezni a többi dologról, ami a magyar fociban ma történik. Olyan pletykát hallottam a napokban, ami -ha beigazolódik- az egész focink egyik legtragikomikusabb helyzete lehet. Kíváncsian figyelem a híreket a meccsekről...

Dárdai Pál szövetségi kapitány harcosan, elszántan nyilatkozik, és bizonyára van, akinek ez szimaptikus. Csak éppen elsősorban nem neki kell felszántania a pályát, hanem a válogatott tagjainak. És fel tudok idézni bőven olyan nyilatkozatot a múltból, amikor az aktuális szövetségi kapitány rettentően harcos csapatot ígért- a végeredményt meg láttuk.

Szóval én attól nem leszek rettentően optimista, hogy mit ígér Dárdai. Attól pedig főleg nem leszek nagyon elbizakodott, amit a fiúktól a Feröer-szigetek elleni meccsen láttam. A románok elleni kibrusztolt döntetlen jó eredmény, bár azért túlzás lenne azt mondani, hogy Bukarestben lejátszottuk az ellenfelet- a folytatás a szerény képességű feröeriek ellen viszont roppant felejthető volt. A két meccsen összesen két gólt sikerült szerezni, és északon a meccs végén egy félamatőr válogatott ellen rendesen beszorultak a mieink, nagyon örülhettünk a győzelemnek.

Nincs itt mitől elszállni, ha realisták akarunk maradni. Nagyon jó fokmérő lesz a pénteki finnek elleni mérkőzés, mert a magyar válogatottra inkább az volt az utóbbi évtizedekben a jellemző, hogy az egy-egy bravúrosabb eredményt az erősebb ellenfelekkel szemben követte valami kijózanító bukás. Dárdai munkáját akkor értékelném jónak, ha győzelemmel zárulna az összecsapás, mert azt gondolom, egy itthon elcsípett döntetlennel nehéz lesz messzire jutni a meglehetősen kiegyensúlyozott csoportban. Az északírektől elszenvedett vereség miatt a viszonylag jó eredmény kevés, már ha valóban ki akar jutni az Európa-bajnokságra a csapat.

Persze ha csak annyi a cél, hogy az MLSZ elnökségi ülésen statisztikákat lehessen felidézni a fantasztikus fejlődésről, amik a szövetség vezetésének munkáját dicsérik, akkor hőskölteményt lehet írni egy döntetlenről is. Ám mivel a szövetség és a szurkolók két külön hajóban eveznek, a nagy szavakkal már senkit nem lehet megvezetni. Így aztán kissé furcsállom azt, ahogy Dárdai nyilatkozik, de ahogy sajtótájékoztatón még senki nem nyert meccset, ugyanúgy nem lehet veszíteni se. Ha győzünk, minden belefér, ha kikapunk, akkor meg nem az lesz a legnagyobb hiba amit a fejére olvasnak, hogy mit mondott a mérközés előtt.

Én már elszoktam attól, hogy rettentő optimizmussal várjam a magyar válogatott meccseit, bárki az ellenfél. És ezen bizony Dárdai habitusa sem tudott változtatni, viszont a fiúknak jó játékkal sikerülhet belelkesíteni. A lefújásig tehát bizalmat szavazok nekik, aztán majd ítéletet mondok. Persze az is lehet, az eredmény fog magáért beszélni- akár így, akár úgy.

Sírjunk vagy nevessünk? Nem könnyű a válasz, én pedig nem akarok sietve ítélkezni, hiszen még egy napja sincs a válogatott kispadján Pintér Attila.

Le kell szögezni: Pintérrel is érhet el eredményeket ez a válogatott. És persze meg is bukhat, elődeihez hasonlóan. Az tény, hogy ez a csapat nincs "sikerre ítélve", a keretben levő játékosok tudásszintje adott. Számoljuk össze, hány valódi nemzetközi sztárt lehet a válogatottba behívni, és vessük ezt össze az erősnek számító válogatottak keretével. Ez gyakorlatilag azonnal be is árazza a magyar csapatot, slussz.

Innentől kezdve ülhet bárki a kispadon. Pintét is, Csányi is, Mourinho is, vagy akár én is, de amíg azt kell mérlegeni, hogy Lipták vagy Devecseri játsszon, nem kell Eb- vagy vb-aranyéremben gondolkodni a kapitánynak. Ez egy teljesen egyértelmű tény, az elkövetkezednő évtizedben a realitás az, hogy esetleg elcsíphetünk egy helyet valami világversenyen, elérhetjük az európai középmezőnyt.

Ám meg kell jegyezzem, az sem kis dolog. A foci a világ legnépszerűbb sportja, itt a világ 15-20 legjobb válogatottja közé kerülni is hatalmas fegyvertény. Sokan örülnének annak, ha a magyar válogatott legalább tartósan a középmezőnybe kerülne, és nem lenne belőle rendszeresen olyan pofozógép, mint a hollandok elleni meccsen. Ezt nyilván garantálni nem lehet, de azt igen, hogy a csapatba kerülők csúszni-mászni fognak kilencven percen át. Ez pedig tisztes eredményekhez még mindig elég lehet.

Ha van valaki, aki ezt a fajta célkitűzést elérheti, az éppenséggel Pintér Attila a magyar edzők közül. Azt gondolom, hogy ebből a szempontból a választás nem elhibázott. Kétségtelen, ő játékosként, edzőként is kizárólag idehaza bizonyított (de legalább nem lehet azt mondani rá, hogy soha nem nyert semmit), ám ismétlem, a fentiek okán teljesen mindegy, milyen sztáredző ül a kispadon. 

Pintér megítélése egyébként úgy hiszem, vitatott. De a drukkerek többsége mindig jobban szimpatizál azokkal, akik valóban szenvedélyesen űzik-hajtják a csapatot. Jobban el lehet fogadni a vereséget úgy, ha az ember azt látja, a játékosok mindent megtesznek ami tőlük telik, mert a szövetségi kapitány képes őket motiválni. Persze Pintér nem egyszerű eset, üvöltözésről, beszólásról, káromkodásról állítólag sokan tudnának mesélni a játékosai közül, de a helyzet az, ő egy futballedző, nem pedig mosolygós versmondó lány. A foci világában nem számít döbbenetesen kirívónak a stílusa, sőt.

Aztán hogy szakmailag mit tud? Elég sok nyilatkozatot, véleményt láttam már, szívesen olvasgatok régi nagy futballistákról, edzőkről, és bizony az derült ki a számomra, nincs egyedül üdvözítő recept, a sikernek sok útja van- ráadásul ami egyik edzőnek beválik egy csapatnál, lehet, hogy nem megy egy másik csapattal.

Ezért írtam fentebb, hogy Pintér személye se a sikerre, se a bukásra nem garancia. A lehetőségekhez képest egyáltalán nem gondolom rossz döntésnek, egy másodvonalbeli külföldi edzővel szemben, aki először a borsos fizetési igényét fogalmazza meg, aztán pedig a mentségeit, miért nem megy semmire az általa amúgy szinte semennyire nem ismert, névtelen magyar játékosokból összeállított válogatottal. Pintér legalább tudja, kik jöhetnek szóba. És még van egy plusz esélye is: a következő torna, a 2016-os Európa bajnokság 24 csapatosra felduzzasztott mezőny. Az 53 selejtezős csapatból a házigazda franciák mellett 23 válogatott kijuthat, ez pedig még egy olyan csapat számára is esélyt kínál, mint a mienk.

Szóval a lehetőség adott, élni kell vele, és azt gondolom, Pintérrel ez a célkitűzés teljesíthető. Mással is az lenne, de miért ne kapná meg ő az esélyt? Sokat szidom én is a magyar válogatottat, de akkor is ez az én csapatom, más válogatottnak nem fogok, nem akarok szurkolni amíg a mieink versenyben vannak. (Persze ez nem szokott sokáig tartani...) Mivel a csapat az első, olyan rettentően nem hoz lázba, ki ül a kispadon. Egyéni szimpátiától függetlenül azt kívánom, legyen sikeres Pintér is, meg a válogatott is. Én a magam részéről nem kezdem már az elejétől szidni az új kapitányt, megadom neki az esélyt a bizonyításra.

Bár bizonyára újságokban, blogokon, fórumokon máris elkezdik ekézni Pintért, szerényen mégis meg kell jegyezzem: a labda kerek. Bármekkora közhely, ez igaz, és ha belegondolok milyen béna öngóllal intézték el magukat a finnek a Csank-korszakban, akkor azt mondom, lehet szerencsés a sorsolás, pattanhat befele a labda a kapufáról és így tovább. Szóval egyelőre nincs még miért ekézni. A mi futballistáinkat elnézve lesz még erre ok később is.

Azon persze el lehetne gondolkodni, már megint mi változott meg annyira, hogy a kőbe vésett "csakis külföldi kapitány jöhet" alapszabályt villámgyorsan felülírják a szövetség vezetői, mondvacsinált indokokkal. De ez megint olyan dolog, hogy aki követi a magyar foci utóbbi évtizedeit, ilyen apróságokon nem akad fenn. Meglepetést számomra már csak az tudna okozni, ha tényleg sikeres lenne a válogatott valami csoda folytán...