Sportfoglalkozás

Elképesztő, hogy a bokszban még egy olimpián is újból előjönnek a vitatható pontozások, elcsalt meccsek.

Már írtam régebben, hogy én tulajdonképpen szeretem a jó bokszot. Nyilván családi hatásra van ez így, nagyon sokat számít, hogy értő módon meséltek az ökölvívásról, a nagyokról. Szóval nem teljesen értetlenül nézem a meccseket, meg tudom látni a szépséget a jobb összecsapásokban.

Mert a bokszban azért vannak jó dolgok. Egyrészt az, hogy sok más sporttal ellentétben ezerszer jobban el lehet játszani a gondolattal, milyen lenne egy régi bajnok meccse egy mai ellen. Míg a foci totálisan megváltozott fél évszázad alatt, tornáról nem is beszélve, úszásban, atlétikában ugrásszerűen javultak a rekordok, a boksz alapvetően az is, mint rég. Két ellenfél a ringben, nagyjából változatlan szabályok szerint megküzdenek, és megvan az esély a teljesen tiszta befejezésre, amikor az egyik leüti a másikat. Jó esetben ez sportszerű, nem pedig durva.

Az amatőr bokszban viszont a kiütés ma már nagyon ritka. Egyrészt rövidebbek a meccsek, másrészt nem az ütőerő a döntő. Ráadásul minek erőlködni nagy pofozkodással, amikor a bírók is kihozhatják az embert győztesnek? 

Azt se tudom, hányszor merült fel már, hogy a pontozásokat elcsalják. Évtizedek óta vannak vitatott meccsek, főleg, amióta a tévék az összeset sok szögből közvetítik. Pillanatok alatt kiderül, hogy a végére megroggyant, addig meg csak pontatlanul maszatoló, az ellenfél körül a levegőt kékre-zöldre verő emberekből csinálnak győztest, ki tudja, milyen okokból. Néha a profiknál is van ilyen, de 12 menetet sokkal nehezebb végigalibizni. 

Az amatőröknél viszont mindig fellángol a vita, mindig elküldi pár bokszoló meg sportvezető a bírókat a francba, mindig jönnek a fogadkozások- és megtörténik ugyanaz. A bokszon kívül máshoz nem értő emberek vagy elmennek profinak, vagy elfogadják, hogy néha nem a ringben dőlnek el a dolgok. De csak duma van, bojkott nincs.

Rio is vitatott ítéletektől hangos, és a vicc az, hogy a szövetség pár bírót már haza is küldött. Hát ez aztán nagyszerű, az a szövetség, ami kijelöli a bírókat, ami elvileg felügyeli a tevékenységüket, beáldoz párat. Pedig itt az a nagy kérdés, a bírók tévednek-e vagy csalnak. Előbbi benne van a sportban, az utóbbi rendszerszintű probléma. Előbbit viselheti felemelt fejjel a sportoló, az utóbbi viszont számomra jogi kérdés.

Eltiltanak pár bírót? És? Nem kéne azt elmondani, pontosan mit követtek el? Ha csaltak, akkor az érintett országoknak nem kéne verni az asztalt? Vagy mindenki behúzza a nyakát, mert pár bokszolójuk még érdekelt? Hát, ha ilyen könnyű megalkudni a csalással, akkor nem kell hangosan tiltakozni... És persze ez az a boksz, amire én nem nagyon vagyok kíváncsi. Pár percnyi balettbunyó, váratlan végkifejlettel? Hát kösz, nem. Inkább megnézek pár régi felvételt Ali-meccsekről, mert azok is izgalmasabbak.

Nem illik viccelődni azon, aki 48 évesen ki mer állni egy korábbi nehézsúlyú bokszbajnok ellen. A média hírt adott arról, hogy a ma már inkább promóterként aktív Petrányi Zoltán ugrott be, amikor Shannon Briggs ellenfelet keresett, pedig gyakorlatilag felkészülés nélkül kellett kiállnia a meccsen. Ráadásul elmondása szerint különösebb anyagi motivációja sem volt, mert a költségei miatt alig keresett valamit.

Kinéz az embernek az ő korában egy jó nagy verés, gyors kiütéssel, és még csak nem is jár vele pénz- az ilyen embert nevezik szent őrültnek? A fene tudja, de az biztos, hogy Petrányi nagyon szeretheti az ökölvívást, és elsősorban az motiválhatja, hogy ringbe szállhat egy olyan menővel, mint Briggs.

A meccs felvezetésének szócsatája is poén lehetett az eszét játszó egykori bajnokkal, de az már akkor is látszott, ez a két harcos nincs egy súlycsoportban. A meccs aztán a várható módon egyoldalúra sikeredett, Briggs két perc alatt rendezte az egészet pár kiadós pofonnal. Petrányi ugyan padlót fogott, de mégis élete élménye lehetett még ez a vereség is.

Aki soha nem űzött küzdősportot semmilyen szinten, az nem értheti azt, milyen tiszta küzdelemben megharcolni valakivel. Nekem volt benne részem gyerekkoromban egy rövid időre, és kétségtelen, a monoton edzések után különleges alkalom volt, amikor néha ki kellett állni egy klubtárs ellen. Nem voltam jó ebben a műfajban, mert egyszerűen hiányzott belőlem az eltökéltség és a keménység, néha mégis fel tudtam pörögni, és ekkor azért ember egy kis ideig kihúzza magát, vállon veregeti az edző meg a haverok, mert megmutatta, képes férfiasan küzdeni.

A lényeg az, hogy a harc ne az alattomosságról szóljon, ne többen rohanjanak le valakit lesből, hanem legyenek nagyjából egyenlő feltételek és szabályok. Ezt a fajta bokszot lehet szeretni, és ez éppen olyan szenvedélyes érzés, mint amikor egy rutinos síelőt lázba hoz egy meredek pálya, vagy a hobbifutó életében először elindul egy maratonon. Szóval megértem Petrányit, még ha nem is mernék ilyesmit bevállalni sose.

És akinek kételyei lennének az ügyben, mennyire korrekt egy ilyen összecsapás, és tisztelik-e egymást a bokszolók, annak javaslom, hogy jól nézze meg a Briggs-Petrányi meccs végét. Az amerikai bajnok a mérlegelésnél hőzöngött, kötekedett, csinálta a fesztivált, de a ringben már tisztán harcolt, és amikor leütötte a beugró ellenfelet, utána nagyon sportszerűen odament, megnézte, nincs-e komoly baja. Na ez az igazi boksz! Ennek fényében lehet megérteni, miért szeretheti ezt sportoló és néző, és mitől lehet szép egy olyan sport, amiről elsőre azt gondolnánk, csak egymás csépeléséről szól.

A mostanában általam űzött sportok közül a számomra leginkább kedveltek közé tartozik a bokszzsák püfölése.

Nem, nem vagyok agresszív alkat, nem szoktam verekedni se. Egyszerűen csak van abban valami jó, hogy az ember ritmusosan üti a zsákot. Persze pici múltam van a dologban, mert apám amatőr bokszolóként megmutatott ezt-azt annak idején, és egy rövidke ideig kickbox edzésre jártam, de ez leginkább annyira elég, hogy ne fordítva vegyem fel a kesztyűt.

Gyakorlatilag a kesztyűn és a zsákon kívül nincs is más felszerelésre szükség. Talán csak dolog van, ami nehezen megoldható: maga a helyszín kialakítása. Mert annak a zsáknak lógnia kell valahonnan, ami jó erős, mert elég nehéz cuccot kell tartania. Az sem árt, ha nyugodtan körbe lehet mozogni, és persze mozgás közben a zsák semmit nem törhet össze.

Igen, ennek megoldása kihívás volt a számomra is, ezért mostanában csak akkor tudok zsákolni, amikor vidéken vagyok. Ennek persze megvan az az előnye, hogy a szabad levegőn tudok ütögetni, ami összehasonlíthatatlanul hangulatosabb. Egy kis melegítés, aztán gyakorlom az egyeneseket, felütéseket, horgokat, kicsit eltáncolok, ügyelek a kettős fedezékre és így tovább. Hogy megtörjem az ütögetés monotonitását, időnként beiktatok egy rövid kis futást fel a hegyoldalba.

Ebben az a jó, hogy tisztára Rockynak érzem magam, ahogy egyre feljebb jutok, aztán megfordulok és felülről körbepillantok. Feltehetem a kezem, mint a filmbeli bajnok, és hát valljuk be, az ember azért is szeret bokszzsákkal edzeni, mert ez a mozgás valóban megadja ezt az érzést. Az is remek lehet, ha kötetlen gyakorló meccseket lehet vívni ringben, normális védőfelszereléssel, de enélkül is jó kikapcsolódás az egész. Úgy tudom, lányok is szívesen járnak az ilyen bokszolós, ütögetős edzésekre.

Ám egy apróságot azért meg kell jegyezni. Bármekkora menőség a bokszedzés, arra azért nem elég, hogy az ember azt higgye, az utcai harcokra is felkészít. Sőt, pont ugyanúgy kerüli értelmes ember a verekedésbe torkolló konfliktust, mint ha sose húzna kesztyűt. Főleg, ha olyannal áll szemben, aki kifejezetten jártas ebben a műfajban, és esetleg az öklén kívül mást is be tud vetni. Szóval pofozkodást csak a legvégső esetben lehet felvállalni- ám az állóképességet is javítja a boksz, nagyobb eséllyel lehet elmenekülni. Az egy illúzió, hogy pár edzéstől ugrásszerűen javulnak az önvédelmi képességek.

Kicsit talán ellentmondásosnak tűnhet ez, de az élet nem úgy működik, mint egy Rocky Balboa-film. Persze pont ezért érezhetjük magunkat bajnoknak negyedórányi bokszzsákolás után, hiszen az is csak kitalált sztori. Ahogy az ütések csattanak a zsákon, kicsit beleéljük magunkat a sztoriba, egyre lendületesebben mozgunk, kiengedjük a gőzt- és aztán ellazulva, elégedetten térhetünk vissza a szokásos, békés dolgainkhoz.

Erdei Zsolt utolsó meccsén legyőzte a grúz Dzsomardasvilit, profi Európa-bajnoki övet szerzett és így méltó módon fejezhette be pályafutását.

Láttunk már olyat, hogy 1-2 év után még visszatér valaki a ringbe, volt, akit a pénzhiány kényszerített erre, más pedig egyik úgy véli, van benne még annyi energia, hogy pár meccsen megmutassa, nem kopott meg a tudása. Ezért aztán nem lehetünk biztosak benne, Madár soha nem fog már tétmeccsen kesztyűt húzni. Ám bármi is jön ezután az életében, az eddigi évek is sok dicsőséget hoztak neki és rengeteg örömet okoztak számunkra.

A karrierjének lezárása kicsit furcsára sikeredett, az utolsó években valahogy mindig elúszott a nagy tengerentúli meccs esélye, és aztán márciusban jött a vitatható pontozásos vereség Gracsov ellen, ami elrontotta a hibátlan mérleget. De mindez igazán nem befolyásolja, hogy Erdei fénykorában sorozatban védte meg világbajnoki címét félnehézsúlyban, sőt, még egy súlycsoportban fentebb is bevállalt egy címmecset, ahol szintén diadalmaskodott.

Könnyen lehet kritizálni azért őt, mert a menedzsment nem mindig a legkeményebb ellenfelekkel hozta őt össze, így a győzelmeit nem a súlycsoport legnagyobb sztárjai ellen aratta, sőt, akadt olyan meccs, ahol a fölénye korántsem volt egyértelmű. Be kell látni, a bokszban azokat kedveli leginkább a közönség, akik gyakran küldik padlóra az ellenfeleiket, vagy folyamatosan verekednek a ringben. Erdei nem ilyen bokszoló volt, de senkinek nem adják ingyen azt, hogy pár éven át egy súlycsoport trónján ülhet. Aki szerint ez egyszerű, csinálja utána!... Mert ehhez kevés a menedzsment, meg a pontozók jóindulata, egy jó közepes bokszolónak is elsülhet a keze, kiüthette volna bárki. De erre nem voltak képesek. Mert Erdei kemény, technikás, jó bokszoló volt- sőt, még most is az, mint kiderült utolsó meccsén. 

Ezért nem nagyon van értelme arról beszélni, hogy ez méltó lezárás volt-e. Madárnak az egész pályafutása volt méltó, amatőrként és profiként elért sikerek sorával, és teljesen mindegy volt, le tudja-e győzni ezt a grúz fickót. Erdei győzött, technikás bunyóval, de kiütni nem sikerült ellenfelét. Szinte egész pályafutása eszünkbe juthatott a meccsről: a szurkolók szeretete, ami Erdeit végigkísérte, a kiváló bokszoló szimpatikus személyisége és a meccs is jellemző volt rá.

És ha úgy nézzük, mi sem változott: Erdeinek is, eredményeinek is kijár a tisztelet. A sportban nem csak adott pillanat számít, hanem mindez, amit a pályafutása során összességében elért valaki. És Madárnak van mire büszkének lenni- és ezért mi, magyarok is büszkék lehetünk rá.

Köszönjük!

A kanadai hölgy a 75 kilogrammosok súlycsoportjában a világ élvonalába tartozik a női ökölvívók közt. 1984-ben született, sok rangos tornán lépett már ringbe, és háromszoros világbajnoknak mondhatja magát. 2012-ben a londoni olimpián Mary már a legjobb nyolc között kiesett, így ott nem gyarapíthatta érmeinek számát. Valószínűleg ezzel együtt kevés férfi merne belekötni a csinos, ám kemény öklű sportolóba.