Sportfoglalkozás

A két spanyol vízipólós lány, Anna és Clara Espar Llaquet közül csak az idősebb, az 1993 januárjában született világbajnoki arany- és olimpiai ezüstérmes Anni vesz részt a budapesti Európa-bajnokságon, de másfél évvel fiatalabb húga is büszkélkedhet már szép eredményekkel a juniorok közt. Mind a ketten az Egyesült Államokban tanulnak és ott sportolnak egyetemük színeiben.

Zajlik a vízilabda Európa-bajnokság, egyelőre jól menetelnek a magyar fiúk. A sajtó nagy terjedelemben foglalkozik az eseménnyel, és bizonyára sok néző követi a történéseket.

Vajon hogy tekintsünk az olyan sportágakra, amelyekben a magyarok sikeresek, de külföldön csak pár országban űzik azokat magas szinten? Mi világsztárként gondolunk a legjobb pólósokra, csak éppen a világ nem nagyon ismeri őket. Azt gondolom, mi ettől még szurkolhatunk nekik, becsülhetjük, tisztelhetjük őket, csak persze ha külföldi barátainkkal magyar sportsikerekről akarunk beszélni, akkor hiába emlegetjük a nevüket.

Pech, hogy nekünk olyan sportágakban osztottak igen gyakran lapot, amit kevés helyen ismernek. A csehek sokkal inkább tűnhetnek sportnemzetnek mások szemében, hiszen olyan sportágakban is voltak igazi világsztárjaik, amikre mindenhol odafigyelnek- menő teniszezők, futballisták, jégkorongozók kerültek ki közülük. Miközben a magyar kajakos lányok annyira erősek, hogy még külföldre is tudunk exportálni belőlük a válogatott gyengülése nélkül, és ciki, ha valaki egy Európa-bajnokságon nem lesz dobogós, még a többszörös olimpiai bajnokokat is csak mi ismerjük.

Pedig az olimpiai győzelem érdekében ugyanúgy rengeteg munkát végeznek el hosszú évek alatt, ugyanúgy maguk mögé kell utasítani a vetélytársakat, mint mondjuk egy tornász. Azzal hosszú távon számolni kell, hogy a magyar sikersportágak egy része kiesik az olimpiák programjából, hiszen ott is pontosan számon tartják, mire figyelnek többen nagyvilágban. Ha olimpiát nem lehet nyerni, egyre kevesebb fiatal fogja ezeket a sportágakat választani- hacsak valamiért nem marad fontos nekünk továbbra is.

Ugyanis a világ más részén is van hasonló helyzet, mondjuk krikettben. Több, mint száz éve volt olimpiai sportág, de azokban az országokban ahol megőrülnek érte, ez a kutyát nem érdekli. A világ nagyobbik felét hidegen hagyja a labda ütögetése, de nekik ez nem számít, a legnagyobb meccsek idején a tévét bámulja mindenki. No, az nálunk egy kicsit gond, hogy mondjuk egy vízilabda világversenyt még csak-csak követik az emberek, de a bajnokság keveseket hoz lázba, ez pedig nem szerencsés a jövőre nézve. Ha egy sport keveseket érdekel, szűkül az utánpótlás, és ez a gond továbbgyűrűzik. Fociban már látjuk, mivel jár ez, és más sportágakban azért nem érezzük, mert azokban jóval gyengébb a nemzetközi konkurrencia.

Egyszerűen kiszerettünk sokan bizonyos sportokból, míg mások egyre nagyobb közönséget hódítanak. Az amerikaifoci jó példája ennek, amit nem hogy pár országban űznek magas szinten, hanem kizárólag egyetlenben. Összesen 32 csapat van az NFL-ben és a szezon alig öt hónapos, ám a mögötte álló profi gépezet nemzetközi szinten is óriási pénzeket csinál. Valljuk be, a játék menetét is úgy találták ki, hogy a legtöbb meccs izgalmas legyen, a pénzügyi szabályokkal pedig tesznek azért, hogy egy-egy csapat ne emelkedhessen ki, ne lehessen egyeduralkodó.

A vízilabdában ehhez képest a bajnokság szinte mindig csak egy-két csapatról szól, a nemzetközi élmezőnyt is maroknyi válogatott alkotja, így aztán elég azt a pár rangadót megnézni, ahol valódi izgalom várható. A bajnokság záró szakasza, a BL-döntő, a vb-k, EB-k, olimpiák helyosztói- és kész. Ha belegondolunk, ez így mégiscsak jóval kevesebb, mint az a bizonyos öt hónapos idény az NFL-ben, mert ott az elejétől a végéig van feszültség, izgalom.

És ez nem magyar sajátosság. Nézelődtem az interneten, mert bevallom, fogalmam nem volt, ki nyert mostanában vízilabda BL-t, és azt láttam, tavaly egy spanyol csapaté lett az aranyérem. A Barceloneta odahaza 2006 óta valamennyi bajnokságot megnyerte, vajon mennyire hozza lázba ezek után a spanyol nézőket a vízilabda? Ha már leülnek hétvégente a tévé elé sportot nézni, nyilván olyanért kapcsolják be a sportcsatornát, ahol nem lehet előre tudni az eredményt.

Tudom, hogy próbálnak újdonságokat kitalálni a vízipólóban is, mert a sportágban benne levők pontosan tudják, valaminek változnia kell, látványosabbá, izgalmasabbá kéne tenni a meccseket. De a szabályoktól még nem lesz több hasonló játékerőt képviselő csapat- ha valaki mögé beáll egy komoly szponzor, összevásárolnak egy rakás jó játékost, és végigvernek mindenkit. Egyáltalán nem számít, hogy fújnak a bírók...

Szóval a helyzet nehéz. A jelen magyar pólósikerei ellenére oda kellene figyelni arra, hogy a jövő kissé bizonytalan. Vagy legyen egy sportág mögött olyan óriási pénz, mint az amerikai csúcsligák esetén, vagy faramuci módon pont akkor lenne esélye a vízilabdának, ha a magyaroknak lenne egyre több, egyre erősebb vetélytársa a világ minden részén, és ezzel biztosítva lenne a hosszú távú olimpiai részvétel. Szóval a néző izgulhat az EB-meccseken, de vélhetően a szövetségben dolgozók mással vannak elfoglalva: kihasználják az alkalmat a közös elmélkedésre, és kitalálnak valamit. Ám úgy érzem, az ő dolguk nehezebb, mint a medencében az aranyra hajtó csapatoknak...

Selmeczi Dániel természetfotós ezúttal új terepen próbálta ki magát. A búvárkodás során készített nagyszerű képeivel már számos elismerést begyűjtött alkotó Szolnokon az uszodában merült alá, hogy a helyi vízilabdacsapat tagjait szokatlan módon örökítse meg. A figyelmes szemlélők kiszúrhatják a képeken a szolnokiak szerb és magyar világbajnokait, a fényképezőgép objektívje előtt pózolt például a magyar válogatott két erőssége, Decker Attila és Vámos Márton.

Bár a vízben otthonosan mozognak a remek sportolók, azért még ők is rájöttek, a felszín alatt számukra is kihívás a modellkedés. Ahhoz, hogy odalenn tudjanak maradni, tüdejükből ki kellett fújni a levegőt, tehát egy-egy beállításra csak 15-20 másodperc jutott. Odalenn figyelni kell arra, hogy az arckifejezés lehetőség szerint természetes legyen, ne látszódjon erőlködés, nem odaillő grimasz. És persze jó sokszor kell merülni, amíg a kigondolt kép úgy készül el, ahogy azt az alkotó elképzelte. Dani nem a kompromisszumok embere, ha a színvonalról van szó, de a végeredmény őt igazolja: remek fotósorozat lett a sok munka jutalma.

Forrás: Daniel Selmeczi Photography