A saját tempómban kocogtam, és közben páran lehagytak a belgiumi futókörön. Aztán volt olyan, akit én előztem meg. Ha az ember köröz, előfordulhat ez is, az is. 

Amikor először futni kezdtem, mindenki könnyen lehagyott, a végére már a tempósabban gyaloglók is. Ez az a pont, ahol az ember könnyen elvesztheti a kedvét. Nem vagyunk egyformák, van, akit ez teljesen visszavethet, más meg összeszorított foggal küzd. Sokaknak segít, ha nem egyedül sportolnak, mert egymást biztatva át lehet lendülni az ilyesmin. 

Én viszont "magányos harcos" vagyok, most is egyedül kocogva gondolhattam végig ezeket. Mit tagadjam, voltak holtpontjaim az eltelt másfél évben. De valami mindig tovább tudott vinni. Talán az, hogy el tudtam fogadni, mindig lesz nálam gyorsabb és ügyesebb, bármit sportolok. Kocogás közben lehagytak, súlyzózás közben kifáradok, ha tornázok, alig tudom jól végrehajtani a mozdulatokat. Ám érzem, hogy fejlődni fogok. Nem vagyok hajlandó cikinek érezni az idétlenkedés miatt magam. 

Amikor egy barátom feleségével beszélgettünk sportról, szóba kerültek a csoportos tornák, amikre elvetődtem. Kérdezte, nem furcsa vagy kellemetlen-e nekem, hogy többségében nők járnak ilyenre. Noha időnként különös érzés egy ilyen szokatlan kaland, de elfogadtam, hogy messze én vagyok a legügyetlenebb, de majd lesz ez jobb. 

Ha valaki szemtől szemben vagy a hátam mögött kigúnyolna, azért nem nekem kellene szégyenkezni. És nem is találkoztam ilyennel sose, segítséggel annál inkább. Egy biztató intéssel, ha szembejön egy másik futó, nagyobb odafigyeléssel torna közben és így tovább. Szerintem még akkor se néznének ki a teremből, ha zumbaórára mennék, bármennyire vicces lennék a csajok közt. 

Azért persze nem akarok túlzásba esni- a fenti példával csak azt akarom illusztrálni, hogy nem nagyon feszengek már semmin. Tisztában vagyok vele, hogy hol tartok, mennyire messze vannak a céljaim, de azt is tudom, honnan indultam. 

És ezért jó érzés, ha valakit én hagyok le. Persze az elégedettséget megtartom magamban, és nem mulasztom ez biztatni azt, aki küszködik. Az se zavar, ha aztán gyorsabban fejlődik mint én. Ez egy olyan verseny, ahol mindenki győztes lehet, és ez a legszebb. Nem ellenfeleim vannak a futókörön, hanem sporttársaim, bármerre is legyek a világon. 

Természetesen elsősorban magamat kellene legyőzni- vagyis mégse, mert Moldovával szólva nem vagyok túl kemény ellenfél. Bezzeg a lustaság! Az már kihívás a javából... És akár minden napra juthat egy kis sikerélmény. Szemerkélő esőben indultam el kocogni, és kitűztem magam elé a célt: a minimum öt kör, azaz öt kilométer lesz. Hat lett volna elfogadható minimum, hét a korrekt, nyolc pedig a már jónak mondható teljesítmény. Azon felül minden ajándék...

Végül tíz kilométer lett belőle. Bírtam, a borongós idő ellenére élveztem, folytattam tehát a kocogást és végül büszke voltam magamra. Feltűntek más futók: gyorsak és poroszkálók, mackónadrágosok, menő cuccosok meg rövidgatyások. Mit számít, ki hogy fut! A saját versenyünket már akkor megnyertük, amikor felálltunk a fotelből, és onnantól kezdve minden újabb lépés egy újabb kis győzelem.

Igen, mindig lesz nálunk gyorsabb. De mi mindenki másnál gyorsabbak, erősebbek vagy ügyebbek vagyunk, aki tesped akkor, amikor futunk, gyúrunk vagy tornázunk. Ez pedig felettébb kellemes felismerés.