Sportfoglalkozás

Új elemekkel bővült az edzésprogramom: szőlőcipelés, préselés, favágás...

Manapság mindenféle testet-lelket ápoló programokat hirdetnek, ráadásul szép pénzekért. A létező legzavarosabb kombinációkkal lehet találkozni az ajánlatokat böngészve, mert aki igazán tutira akar menni, az minden divatos dolgot egyszerre próbál beletuszkolni a hirdetésbe. Aztán jön a jóga coaching meg az ajurvédikus wellness, hogy az ajánlat egyszerre építsen az ősi tudásra és a legmodernebb trendekre is.

Naná, hogy minden olyan dolog előkerül, ami csak használhatónak tűnik a marketingben. Logikus volt eljutni a falusi életmódhoz, és már láttam erre építő programokat itt-ott. Bár a marketingrizsa elég sok esetben butaság, a mögötte levő elképzeléssel egyébként nem lenne nagy baj: legyen tradicionális keleti vagy hagyományos nyugati gyökerű a program, az bizonyára nem butaság, hogy természetes alapanyagokból készült ételekkel, elmélyült meditációval, kézzelfogható eredményt hozó tevékenységgel szolgáljuk a test és a lélek megújulását.

A vidéki életmóddal sincs nagy gond, sőt. Az ember magának termel élelmiszert, maga készít mindent frissen, és a napi testmozgás jelentős részét a jó levegőn végzett munka teszi ki. Az persze kicsit furcsa, amikor minderre valaki fizetős programot hirdet, és az még furcsább, amikor valakinek meg is ér az ilyenben való részvétel párezer forintot. Persze, ha valaki szerint ez jó befektetés, miért ne?

Viszont van egy apró gond ezzel. Fentebb írtam, az elmúlt pár napot szőlőültetvényben dolgozva töltöttem. Szűk családi körben szüreteltünk, a meredek hegyoldalon a legfiatalabb emberként nekem jutott az a feladat, hogy lehozzam a zsákokat, azok tartalmát ledaráljam, préseljem. Persze szüreteltem is, aztán voltak olyan kiegészítő dolgok, mint az összes eszköz lemosása préselés előtt és után. Nagyságrendileg azért több száz kiló szőlőről van szó, dolgoztam rendesen. Az utolsó napon pedig afféle levezetésként fát vágtam, fejszével, pár órát ezzel is eltöltöttem, becsülettel elfáradtam. És persze ilyenkor evésnél nem csak csipeget az ember, kell az energia...

Mázlista vagyok, mert nekem mindez egy fillérembe sem került, pedig ez aztán falusi fitness volt a javából. Félretéve a viccet, elmondom, miért tartom a valós munkát sokkal jobbnak, mint az ilyen-olyan programokat. Az a bizonyos lelki épülés a kulcs: amikor befizetek a programra, elmaszatolok egy kis sepregetéssel meg lapátolással, hiába tevékenykedek a jó levegőn, mégsem érzem azt, hogy valamit befejeztem. A szüretnél nem mondhattam azt, oké, az én edzésprogramom csak kétórás, a maradék szőlő rohadjon meg a tőkén, a préselés se fér bele. Elkezded, dolgozol amíg a kitűzött eredményt el nem éred, és aztán úgy fejezed be a munkát, hogy azt tényleg befejezted, nem csak abbahagytad. 

Fizetős vendégként nyilván nem lehet téged noszogatni úgy, mint egy napszámost, akinek meg kell dolgozni a pénzéért. Van haszna ennek a fajta mozgásnak is, mégsem lesz jutalmad az elégedettség az elért eredményért. És ha már wellnesst emlegetünk, akkor bizony ez is hozzá tartozik! Ha el akarsz biciklizni a szomszéd városig, akkor is tekersz a célig, ha tovább tart az út, mint tervezted, mert ha nem, marad benned hiányérzet. Ez nekem komoly tanulság volt az eltelt hónapok alatt- ha valamit eltervezek, csak úgy érzem magam jól, ha az eltervezett programot meg is valósítom.

A testmozgás része a vidéki munkavégzésnek a különféle, nagyon változatos tevékenységek miatt igazán kellemes fáradtsággal tölt el, ha odafigyel az ember, érzi, mennyi izomcsoportra van szüksége. Nem nehéz megérteni, mitől voltak a szikár parasztemberek olyan erősek és kitartóak. Az viszont számomra volt nagyon kellemes tapasztalat, hogy ugyan csak tipikus városias edzéseim voltak az elmúlt évben, magam is jól bírtam a tempót, sőt. Elfáradtam, de nem lettem kvázi hulla a szüret végére, mint ahogy a favágás sem fogott ki rajtam. Beigazolódott, hogy mozogni lehet így is, úgy is, általános edzettségi állapotunkon sokféle módon lehet javítani.

Ha az ember tudja, mit akar, nincs szükség méregdrága fizetős programok sorára ahhoz, hogy el is érje a célját. Nem a bombasztikus marketingszövegtől épülsz testileg-lelkileg, hanem attól az energiától, amit te magad beleteszel az egészbe, és amit -paradoxonnak hangzik, de igaz- vissza is nyersz sokszorosan, amikor fittebb és kiegyensúlyozottabb leszel. Jó dolog egy kicsit magunk mögött hagyni a városias életmód burkát, amikor az okostelefon GPS-ével rögzített futásunk útvonalát internetre töltjük fel, lájkokat gyűjtve- a szüret végén nincsenek statisztikák kalóriákról és szintemelkedésről, és a Facebook-kommentek helyett csak dicséret jut, hogy "jól bírtad a munkát, fiam!", mégsincs az emberben hiányérzet. Na, ezt nevezem én wellnesnek...

A szép táj már csak ráadás az élményhez. És ha jó helyre mégy egy kis wellnessezésre, akkor ez is ingyen van.

Amikor pár hónapja a síszimulátorokról írtam, nem gondoltam, hogy hamarosan Budapesten is kipróbálhatok egyet. Pedig így történt, mert már van egy ilyen gép nálunk is, és azt kell mondjam, nagyon remek móka.

Ketten mentünk el tesztelni a szimulátort, én mint teljesen kezdő, illetve egy jóbarát, akinek azért már sokszor volt léc a lábán. Nekem eleinte még azt is kellett szokni, milyen érzés sícipőben lenni, és hát kissé nehezen ment az ismerkedés az alattam mozgó lécekkel...

De szerencsére itt profik dolgoznak, síoktató korrigálja a tartásbeli hibákat, hogy ne rögzüljenek. A kezdők belekóstolhatnak a síelésbe- bár nyilván van különbség a hegyoldalhoz képest, számos szempontból, de én laikusként azt éreztem, bőven lehetne itt tanulni. Az oktató szerint az, amit itt jól sajátít el az ember, hasznára válik egy valódi síoktatáson is, nem teljesen nulláról indul.

A rutinosabb síelő számára gyorsan ment az összeszokás a géppel. Hamar nagy tempóban kerülgette a kapukat a virtuális pályán, és őt figyelve tudtunk beszélgetni arról, mennyiféle beállítási lehetősége van a kifinomult gépnek. A SkyTechSport csúcsminőségű eszközén tényleg kifejezetten szabad a mozgás, elesni szinte lehetetetlen, be lehet állítani különféle sebességeket, kapukat és pályaviszonyokat- szóval mindig izgalmas a virtuális síelés.

Egy túra előtt pár alkalmat itt eltöltve gyorsan vissza lehet rázódni a gyakorlatba, ami már csak azért is hasznos, mert csökkenti a sérülésveszélyt. Mivel akár tükörben is nézheti mozgását a síelő, saját szemével láthatja, milyen hibákat követ el, mire kellene figyelnie majd valós körülmények közt. Barátom szerint egyébként meglepő, mennyire hasonlít a valódi síélményre az, amit a szimulátor nyújtani képes. Azt pedig mind a ketten egyöntetűen megállapítottuk, kellemesen fárasztó tud lenni akár negyedóra is a gépen állva, edzésnek sem utolsó ez a mozgásforma.

Bevallom, nem gondoltam annak idején a cikket írva, hogy egyrészt ez ennyire jó kikapcsolódás, másrészt azt, hogy teljesen zöldfülűként is eljutok oda pár perc alatt, hogy élvezni fogom. Pedig ez történt, és könnyen lehet, időnként beiktatok egy jó kis budai síkalandot. Mellesleg snowboardozni is lehet a gépen, a szimulátor erre is alkalmas.

Az is szimpatikus, hogy van fejlődési lehetőség. A gépet már jól ismerő kissrác tartott belőle egy bemutatót nekünk, milyen is az, amikor valaki minden lehetőséget kihasznál. Nincs mese, más ez a szint, mint az én idétlenkedésem, de nyilván gyakorlással magam is ügyesebb lehetnék. És gyanítom, a gyermeki örömöm is nagyon hasonló lenne az övéhez, ha egyszer sikerülne igazán jó tempóban végigcsúszni a virtuális sípályán.

A síszimulátor próbára a Snowrider (1124 Budapest Fürj utca 2) biztosított lehetőséget, köszönjük!

Sokszor elmondják, jobb úgy edzeni, ha van az embernek egy barátja, ismerőse, párja, akivel közösen jár gyúrni, tornázni, futni. Szerintem emberek válogatja, ki hogy szeret mozogni, de nyilván a többség számára jó dolog, amikor megoszthatja valakivel ennek az élményét. Közösen biciklizni, túrázni például szinte biztosan kellemes kaland.

Az már kicsit más, amikor egy szorosabban összetartozó, akár a valóságban is együtt élő páros számára válik rendszeres programmá a közös edzés. Sőt, teljesen össze is hangolják a mozdulatokat, már-már páros gyakorlatnak tűnik az, ami normális esetben csak átlagos erősítés lenne esetleg. Bevallom, meglepve néztem, hogy például még a street workoutban is van ilyen páros munka, méghozzá igencsak harmonikus!

Sőt, akár még egy otthoni edzés is nézhet ki hasonlóan. Egyértelmű, ilyenkor már valóban közös hobbiról, közös szenvedélyről van szó. A páros járhatna együtt síelni, teniszezni, hegyet mászni, de ők ebben találták meg az összhangot- és persze ettől még bármi mást csinálhatnak együtt. A képeket elnézve egyébként a programjuk hatékony is, tehát nyilván megéri együtt edzeniük. Az biztos, hogy a holtpontokon így mindig át tudják segíteni a másikat...

Ennek a fajta páros mozgásnak az egyik klasszikusa az acro yoga, amiről én nemrég hallottam csak. A videók meglehetősen meggyőzőek, ez tényleg nagyon kifinomult, harmonikus dolognak látszik, de minden bizonnyal, jóval összetettebb a dolog, mint azt elsőre gondolja az ember. Mind a kettejüknek ügyesnek kell lenni és meg is kell bízni egymásban- ez utóbbi nyilván más szintre emeli a jógázást, új élményekkel bővíti azt...

Hiába tudom, hogy nincs új a nap alatt, mindig rá tudok csodálkozni arra, hogy sok évtizede mennyire hasonló trendek voltak, mint manapság. A hírességek egyik kedvenc mozgásformája napjainkban a jóga, de rábukkantam egy 1948-as(!) fotósorozatra, amin Marilyn Monroe jógázik.

Egyébként meglepő, de Marilynről bőven akad olyan fotó, amiken edz, tornázik, súlyzózik. A csinos alakért meg kell dolgozni, a jógát például a lábai formálásai miatt szerette állítólag.

Valamiért az ő nevét mégse kapcsoljuk össze a sportos életmóddal- nyilván ennek sok oka van, de ha belegondolunk, hogy színésznőként munkája része volt az, hogy csinos és vonzó legyen, nincs ebben semmi meglepő. És ahhoz meg már hozzászoktunk, hogy a fitneszipar erősen épít a celebfaktorra, legyen szó akár a jógáról is.

Értelemszerű, hogy mindig van szerepe egyes mozgásformák divatossá válásában annak, ki áll mögé, milyen arcokkal népszerűsítik. És persze egy sztár imázsának is jót tesz, ha egészséges életmódja okán emlegetik, nem a kilengései miatt. Elvileg mindenki jól jár, még a rajongók is, ha így kapnak kedvet a testmozgáshoz.

Az igazi legendáknál persze az efféle okoskodást úgyse olvassa el senki, mit számít az, hogy épp mivel foglalatoskodik ezeken a képeken Marilyn: épp elég annyi, hogy ő látható rajtuk. Bevallom, engem is elsősorban ő érdekelt, nem a jóga, amikor a képeket megláttam. Aztán hogy hosszú távon azért utóbbi is érdekes lehet, az egy másik kérdés, mert csak megragad az embernek a fejében, miért pont ez volt Marilyn kedvence. Ezt viszont majd csak az idő döntheti el...

Igazán sose értettem azt a nagyon amerikai dolgot, amikor valaki lefut egy maratont azért, hogy ezzel pénzt gyűjtsön jótékony célra. Tulajdonképpen miért kellene nekem rajta keresztül adományoznom úgy, hogy "örökbe fogadom" egy maratoni kilométerét? 

Tudom, a gyűjtő emberek többnyire nagyon tisztességesek, nekik nem jut a pénzből, nem azért kérnek, hogy mások finanszírozzák a hobbifutásaikat. Csak a logika nehezen fér a fejembe: miért nem írják azt mindenféle maraton meg biciklitúra meg hasonló emlegetése nélkül, hogy emberek, ez egy fontos cél, küldjetek rá pénzt? Persze lehet, tényleg úgy működünk, egy ismerős vagy ismert ember önkéntes vállalása minket is jobban ösztönöz. Pedig enélkül is lehetne adakozni, ha akarunk, és nyilván sokan szoktak is, de már láttam magyar felhívást, ami átveszi ezt az amerikai módit. Kíváncsi vagyok, mennyire sikeresek ezek.

Az amatőr sportolónak nyilván jó érzés lehet, hogy nem csak fut, de egy szent cél nevében teljesíti a távot- feltéve, hogy a kocogásban is van annyira aktív, mint a gyűjtésben. Bizonyára akad, akinek a pénzgyűjtés sikere is csak pár kilométernyi lendületet ad, utána elfogy a szufla... Mindegy, végülis ezzel is ki lehet egészíteni azt az életformát, amibe rendesen beillesztette valaki a rendszeres mozgást.

Ám azzal már nehéz mit kezdenem, amikor valaki egyenesen Guiness-rekordra tör, és 53 egymást követő napon 53 alkalommal akarja lefutni a maratoni távot. Egy 26 éves angol nőnek ez a célja, a jelenlegi női csúcs 17 maraton, a férfiaknál pedig 52. Amy Hughes minden nap más brit városban akarja teljesíteni a távot. Természetesen ehhez is pénzgyűjtési akció tartozik, mert Amy szép summát, 53 ezer fontot akar összegyűjteni egy alapítvány számára. Igen, ez több mint 20 millió forint!

Ha ez az útja annak, hogy kinyíljon az emberek pénztárcája, ám legyen, de... Tulajdonképpen miről is szól ez a kihívás? Nem akarom bántani Amy-t, fogalmam nincs, mivel foglalkozik, miből engedheti meg magának ezt a két hónapos mókát, de mostanra már a vállalása kétharmadát letudta. A pénzgyűjtés viszont eddig elmarad a kitűzött céltól, talán itt az öreg kontinensen ez a fajta adományszerzés némi megütközést kelt. Gondolom másoknak pont úgy megfordult mindenféle a fejében, mint ahogy nekem is. 

Mert becsülöm a nemeslelkű adományozást, tisztelem ha valaki önerejéből ér el nagy teljesítményt, de a Guiness-rekordok emlegetése nekem valahogy rontja a szép összképet. Akár az is lehet, bennem van a hiba, amiért nem értem az idők szavát, és még változhat is a gondolkodásom, de most azért azt kérem, verjen valaki hátba, amikor adományozásra hívok fel mindenkit annak örömére, hogy lekocogok pár kilométert a Római parton...