Sportfoglalkozás

Valamikor egy bő éve azt mondtam magamnak, egy átlagembernek az én koromban képesnek kell lennie normális tempóban lekocogni tíz kilométert. Nos, jelentem, az én példám igazolja, hogy ez így van, de azért egy s más történt, amíg eddig eljutottam.

Novemberben már érezhetően csökken a kocogók, biciklizők száma. Én is figyelem, mikor jó az idő, és ha szerencsém van, süt a nap, nincs túl hideg se, akkor futócipőt húzok. Ma már ez inkább kellemes program mint küszködős, magamat meggyőzős harc a kilométerekkel. Nem feltétlenül kell mérni a távolságot trackerrel, egyszerűen csak kocogok, és nem azért fordulok meg, mert kipukkadtam, hanem mert elértem a kitűzött fordulópontot.

Mostanság már üres a Római part, zárva vannak a büfék. Páran sétálnak, mások bringáznak és néhányan kocogunk. Fiatalabbak és idősebbek, hölgyek és urak, ki-ki a saját tempójában. Én lassan beletanulok ebbe az egészbe, most már tudom, nagyon könnyű túlöltözni- hiába tűnik hűvösnek az idő, ha fut az ember, gyorsan kimelegszik.

Mostanában zenét is hallgatok, bár a válogatásnál nem a futás járt az eszembe, hanem inkább csak kedvenceimet szedtem össze. Meglepő módon tényleg erőt tud adni egy-egy jó tempójú dal, amit szívesen hallgatok. Szuper érzés, hogy még 50 perc után is van annyi mozgosítható energiám, hogy felpörgessem a lépteimet. Szerencsére elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne zavarjon, amit hallgatok, az általános vélekedés szerint ciki-e vagy sem kultúrkörökben. Ha Coldplay esik jól, akkor az...

Azt hiszem, jobb formában vagyok, mint valaha. Ami pedig nagy szó, hiszen nem vagyok tinédzser. De érzem ezt sétálás, cipekedés, kerti munka közben éppen úgy, mint amikor búvártúrára megyünk, és nem zavar, ha áramlással szemben kell úszni. Bírom az ilyesmit, és ez jó érzés. Futócipővel utazok, és a következő rövid kiruccanásra már beterveztem a kocogást, így új országot pipálhatok majd ki. Ráadásként megszerettem az egészségesebb étkezést, új dolgokat fedeztem fel ezen a téren, és nyilván ez is sokat jelent.

Félreértés ne essék: nem hiszem, hogy a kocogástól, a zabpehelytől vagy a tornától örökké fogok élni. Vannak dolgok, amire akkor sem lesz befolyásom, ha totál egészségmániás lennék, így én ilyesmire nem is törekszek. Ami történt, az inkább amiatt fontos, hogy a jelenben jobban érzem magam a mindennapokban. Hogy mi lesz húsz év múlva, azt nem tudom, és nem is nagyon érdekel. Ami most van, az viszont nagyon is kézzelfogható változás- több, mint egy év van benne, és nem szándékozom elégedetten hátradőlve abbahagyni. Nem másokra figyelek, minden mástól függetlenül, egyedül is nekiindulok a futásnak, hiszen életem részévé vált.

Épp a napokban olvastam egy idézetet, ami jól kifejezi, mit gondolok erről: "Nem az egyszer az életben végrehajtott tettek, hanem a napi rendszerességűvé váló dolgok hozzák el a valódi változást." Ennél sokkal okosabbat én sem tudok mondani. De ez motiválóként sokaknak kevés lehet, szóval azzal egészíteném ki, hogy emberek, ha jót akartok magatoknak, emeljétek fel a feneketeket!

Ritkán jutok el a szülővárosomba, de amikor pár hónapja Debrecenben jártam, kimentem megnézni az új Nagyerdei Stadiont. Már akkor feltűnt a rekortán futópálya, és eldöntöttem, legközelebb ki is próbálom. 

Aki még nem látta, annak egy kis magyarázat szükséges, mi itt a különleges. A Nagyerdő a város kiemelt kikapcsolódási övezete, és a terv volt, hogy ne tegye tönkre a látképét egy betonmonstrum. Ezért azt találták ki, hogy a játékteret lesüllyesztik, így a stadion legmagasabb pontja sem nyúlik a fák fölé. Meglepő, de tényleg csak a stadion közelébe érve tűnik fel a hatalmas építmény. 

Ráadásul a stadion kapuihoz vezető utat is pár méterre emelték a talajtól, így gyakorlatilag a fák koronái között lehet sétálni meccsre menet. És ami a legjobb: ez az út a hétköznapokon sincs lezárva, új séta útvonalat alakítottak ki.

Az amatőr sportolók kedvéért pedig egy direkt futáshoz ideális sávot is építettek. Ez a nagyjából másfél kilométeres kör a stadiont is érinti, illetve elhalad a szökőkút mellett. Nagyon szép környezetben lehet itt kocogni, és nagyon jó volt látni, hogy a tavaszias novemberben rajtam kívül még sokan mások is futottak rajta. Egyszerűen remek volt itt mozogni, kifejezetten élveztem a futást. A végére besötétedett, ám mégis egyre többen lettünk.  

Megfordultam már pár meccsen életemben, Debrecenben a régi Nagyerdei Stadionban és a közel lévő Oláh Gábor utcaiban is voltam, de bevallom, elképzelni sem tudtam, hogy egy ilyen épületet ennyire jól lehet integrálni egy ilyen környezetbe. Ez így sokkal inkább mindannyiunké, mint egy hagyományos stadion. És még vagyok róla győződve, a futópálya kialakítása filléres tétel volt a költségvetésben. 

Számomra ez azért is szimbolikus, mert megszoktam a régi stadionokat, ahol futópálya volt a játéktér körül. Most is van egy- csak nem kerítés mögött, kevesek által használható módon. Sok problémám van a stadionok építésével, de ha azt érezném, ez nem csak presztízsberuházás, hanem a közösség örömére, hasznára szolgál a mindennapokban is, sokkal elfogadóbb lennék. Talán még nem késő átgondolni a jövőbeni fejlesztéseket, hogy ne csak a focira költsük a milliárdokat. 

Bő fél évszázada még meglehetősen szokatlan volt az, hogy egy nő edzőteremben súlyokkal dolgozik. Ebből az 1956-os beszámolóból is látszik, még egy híradóriportot is megért egy olyan sztori, ami teremben gyúró énekesnőről szól.

Persze azért ebben is van némi komolytalanság. Istenem, az a teremben ideális viseletnek tűnő papucs mindent elmond...

Ám az mindenesetre tény, ma már sokkal kevesebben ütköznek meg azon, hogy a lányok súlyzó után nyúlnak. Egyre szélesebb körben ismert, hogy néhány ilyen jellegű edzés még senkiből nem csinál férfias izomkolosszust- sajnos nem megy olyan gyorsan a fejlődés. Nagyon nem... Viszont jól csinálva kifejezetten hasznos mozgásforma. Nincs benne semmi "nőietlen". Maximum annyira, mint a futásban vagy a fociban vagy bármilyen sportban, amelyeket annak idején nők nem nagyon űzhettek.

Azért még mindig sok nő idegenkedik attól, hogy súlyzózzon, amikor zumbázni is lehet, és persze nem is kötelező egyáltalán, de egy próbát talán érdemes tenni. Kellemesen ki lehet fáradni ám ebben is, és megvan a maga haszna. Csak ha lehet, kicsivel praktikusabb öltözetet válasszanak hozzá a csajok, mint a videó főszereplője- nem itt kell divatosnak kell lenni, hanem azért kell gyúrni, hogy az ilyen cuccok a mindennapokban jól álljanak.

A nyolcvanas évek ócska thrillerei közé sorolható a Killer Workout (Aerobicide néven is forgalmazták), amiben egy őrült sorozatgyilkos egy fitneszterem vendégeit mészárolja le. Egyik ikonikus fegyvere egy óriási biztosítótű- a színvonal már ebből is sejthető.

Nehéz ésszel követni a filmesek és a producerek felfogását, akik fantáziát láttak ebben a történetben. A sztori természetesen értelmezhetetlenül gyenge, a karakterek kidolgozatlanok, a színészek pedig borzalmasak. A fitneszterem, mint környezet sajátos ötlet, de meglehetősen furcsa, hogy a vendégek lelkesen tolják az aerobicot, míg az utcán zsákolják a véres hullát.

Az egész leginkább arra világít rá, mekkora kultusza volt akkoriban már a testformálásnak. Ez volt az edzőtermi divathullámok azóta is utolérhetetlen csúcsának korszaka, amikor színes latexcuccokban ugráló lányokat vizionált mindenki ha a fitneszre vagy úgy általában véve az egészséges életmódra gondolt. A film tömve van aerobic-videoklipekkel, ahol valamiért túlnyomó többségben vannak a csinos, fiatal csajok.

A kamera pedig szívesen időz el a fenekeken, az embernek nyilván egyből kedve lenne csatlakozni, természetesen a hátsó sorban- ha a következő jelenetben megint ki nem végeznének egyet a vendégekből. Ezt nevezik igazán gyilkos edzésnek?...

Azért egy apróságot viszont megjegyezhetünk. Valami értelme csak lehetett az aerobicdivatnak, mert sikerült az efféle filmekbe ennyi csinos lányt összeszedni, akik valahogy csak eredményesen formálták az alakjukat. Az ilyen hülye horrorok minden agyamentségük ellenére adnak egyfajta korképet, és az nagyon érződik, az edzőtermek a nyolcvanas évek második felében már roppant divatosak voltak.

Érdekes lenne látni a trendek változásait, azt, hogy melyik időszakban melyik nem képviselői voltak többségben a rendszeresen mozgók közül, mikor milyen könyvekből és filmekből fogyott a legtöbb és így tovább. A trendek újratermelődnek, mert nyilván az emberekben mindig megjelenik a természetes igény arra, hogy változtassanak az életükön. Ez ügyben is az az álláspontom, hogy a cicanadrágos ugrálás a diszkózenére alapvetően nem alávalóbb vagy különb bármi másnál. Maximum csak külső szemmel nézve sokkal látványosabb...

Mind tudjuk, mit kéne tennünk ha életmódot váltanánk, mégis olyan nehezen megy. Nagy kérdés, miért van ez így, és most erről a témáról osztom meg gondolataimat.

Bevallom, jó ideje készülök már erre a bejegyzésre, de el akartam jutni arra a pontra, hogy elmondhassam, elértem bizonyos eredményeket. Leadtam 17 kilót, rendszeresen sportolok, máshogy táplálkozok, és bő egy év után nyugodtan állíthatom, még kitart a lendület. De nem kellett hozzá semmiféle nagy felfedezés, mert ahogy mindenki, én is tudtam sokkal régebben már, hogy mozognom kellene illetve odafigyelhetnék az étkezésre, és le tudnám adni az évek alatt felszedett kilókat.

Nem nagy büszkeség arra gondolni, hány év telt el azzal, hogy töprengtem rajta, milyen jó lenne ezt vagy azt sportolni. Keresem a választ, mi volt az a pont, ahol elég erős lett a motiváció a rendszeres mozgás elkezdéséhez, és tulajdonképpen elég jól be is tudom azonosítani. Engem inspiráltak azok a barátok, akik előttem jártak az úton, például az a cimborám, aki azóta Ironman versenyeken bizonyít. Említhetném azt a kilókkal küzdő lányt, aki most már baráti társaságunk egyik legcsinosabb tagja. Ha arra gondoltam, hogy ők sem feltétlenül élsportolói múlttal értek el komoly eredményt, kicsit elszégyelltem magam, és arra gondoltam, ez nekem is menni fog. Mert mennie kell.

De mindannyian mások vagyunk, és ha a motivációról beszélünk, akkor meg kell említeni, egészen más is lehet ránk jó hatással. Nemrég egy barátom olyan helyzetbe került, ahol kicsi erőfeszítést kellett volna tennie, és miután másodpercek alatt elfogyott a szufla, rájött, ez így nem mehet tovább- mostanra már ő is edzőterembe jár.

Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy valakit egy híresség jó példája motivál. Horváth Éva például a Facebook oldalára rendszeresen posztol edzés vagy futás utáni képeket, ahol látszik rajta a fáradtság- aztán amikor modellkedik, az is látható, miért is dolgozik annyit a teremben. Hiába a jó adottságok, sok munka van abban, hogy olyan csinos. Igen, ez a példa is elgondolkodtathat rajta, mi miért vagyunk annyira tunyák, ha neki is szüksége van a megfelelő életmódra ahhoz, hogy csúcsformában maradjon, pedig többségünknél jobb helyzetből indul. 

Teljesen mindegy, mi az, ami elindít minket az úton, nincs "jobb" vagy "rosszabb" motiváció. A lényeg az, meddig jutunk el. Mert a motiváció semmit nem ér a saját befektetett rendszeres munkánk nélkül. Így aztán tanácsként azt mondanám, próbáld tudatosan keresni azt, ami inspirálhat az életmódváltásra. Igen, hírességek is adhatnak ötletet, de szétnézhetsz baráti, ismerősi körödben is, mert garantálom, közülük meglepő módon többen tudnak segíteni az első lépéseknél.

A közösség általában is jó hatással van az emberre. Amikor én meggyőztem magam a sportolás szükségességéről, egyedül vágtam bele, és többnyire most is egyedül szoktam futni, biciklizni, edzeni. De a Facebookon például van egy kis baráti társaságunk, ahol megosztjuk egymással edzéseinket, eredményeinket. Bevallom, ha azt látom, valaki nálam sokkal jobb idővel lefutott vagy 15 kilométert, az bizony arra sarkall, hogy én is futócipőt húzzak. És olyan is volt már, amikor együtt indultunk el kocogni- jó élmény volt.

Természetesen ide is el kellett jutni, és az első időszak volt a legnehezebb. Órákon át győzködtem magam, hogy most már tényleg el kellene menni edzeni, de valahogy többnyire sikerrel jártam. Utána jöttek azok a biciklizések, majd futások, amikor már élveztem a mozgást, tetszett az, hogy eredménye van az egésznek: nem csak kínlódtam, de élveztem az edzéseket, és persze leadtam az első kilókat is. Az ember egy idő után óhatatlanul egy picit nagyképű lesz, ami egyébként képes motiválni is- ha figyelünk arra, hogy ne váljunk irritálóvá, akkor nem nagy ügy. Miért is ne lehetne büszke arra az ember, hogy a saját kitartó munkájának köszönhetően elér egy kitűzött célt? Azért is jó, ha megtalálja az ember a hasonló cipőben járók közösségét, mert onnan nehéz ezzel kilógni.

Egy idő után persze bőven túllépünk a kezdeti motivációkon, de ennek a kulcsa az, amit már fentebb pedzegettem: örömöt kell találnunk az új életmódban. Amikor egy hosszú tekerés során új helyeket fedezel fel és megállsz nézelődni, az remek érzés. Azt sem kell magyarázni, milyen jó újra felvenni a régi, kihízott ruhadarabokat. Nagyon kellemes, ha a korábban rettentően fárasztónak tűnő fizikai munkákkal könnyen boldogulsz.

És ugyanezt kellene elérni a többi téren is, például a táplálkozásnál. Nem egyszerűen csak kínozni kell magunkat ízetlen, de kalóriaszegény ételekkel, hanem meg kell keresni az egészséges, mégis finom alternatívákat. Természetesen ennek is van melós része, kísérletezni salátákkal és öntetekkel, kipróbálni másféle, szokatlan fogásokat, de mondani sem kell, jó dolog rátalálni valami tényleg jóféle ennivalóra. Abszolút úgy érzem, nem hogy unalmasabb lett az étkezésem, pont hogy bizonyos szempontból kinyílt előttem a világ.

Ma pedig egyékbént ott tartok, hogy nem kell mindennek valamiféle aszkétikusságról szólnia. Néha belefér, hogy egy-két napig ne mozogjak intenzíven, ha hamburgert szeretnék, akkor eszek egyet- most már tudom, hogy ettől nem jön vissza az összes eddig leadott kilóm. Jól érzem magam, ennyi. Utólag nagyon hálás vagyok azoknak, akik motiváltak ebben a változásban, és egy picit bízok benne, én magam is tudok inspirálni. Nem, abszolút nem érzem magam felkent szakértőnek, de azt hiszem, ebben a témában annak osztottak igazán lapot, aki valamit fel tud mutatni. Én most érzem úgy, jogosan beszélek akár a motivációról is, mert saját életemből tudom, miről van szó.

A lényeg az, hogy ez az egész csak rajtunk múlik. Az elején leszögeztem, mindannyian tudjuk, mit kellene tennünk, hát gondolkodjunk el azon, mi bírhatna rá, hogy az elméletből gyakorlat legyen. A választ mindenkinek magának kell megtalálnia: keresni kell azt, amibe kapaszkodni tudunk az első időszakban, rá kell találni a nekünk való mozgásformákra, el kell dőlnie, hogy egyedül vagy csoportosan dolgozva jobb nekünk. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb mindenki képes változni. Azért hiszek ebben, mert ha nekem is sikerült sok évnyi tunyaság után, akkor másnak is menni fog. Talán még könnyebben is, talán jobb eredményekkel is.

Ám az is teljesen rendben van, ha valaki gyorsan leköröz: engem meg talán pont ez fog majd további erőfeszítésekre sarkallni. Mert néha azért kell egy újabb lökés, valami plusz motiváció nekem is...