Amióta többet sportolok, néhány szempontból kinyílt számomra a világ, mert biciklizve, gyalogolva is el tudok jutni olyan helyekre, amiket korábban nem ismertem. Így logikus lépés volt, hogy elkezdjek túrázni is, hiszen most már képes vagyok legyűrni normál távolságokat.

Nagy rákészülés nem volt, vettem egy megfizethető túracipőt, mentem benne két rövid sétát, hogy bejáródjon, kipróbáltam, nem tör-e, vettem bele egy kényelmes talpbetétet, és a többi cucc már megvolt.

Célul nyilván a Kéktúrát tűztem ki magam elé, hiszen ehhez kötődnek élmények, és persze ezt mutatta be a legendás Másfél millió lépés Magyarországon. No nem az egész útvonalat akartam egyben megtenni, csak egy hozzám közel eső szakaszát, bemelegítésként. Bár gyerekkoromban voltam én vándortáborban, nem ismeretlen kaland számomra az erdőjárás, azért jó ideje már annak, hogy túrabakancsot húztam. Kíváncsi voltam, a mostanában népszerűsített természetjárás-túrázás feltételei valóban adottak-e a magamfajta amatőr számára.

Pilisszentkereszttől indultam Dobogókőig, és örömmel tapasztaltam, tényleg gondozott, karban tartott gyalogúton mehettem végig a csúcsig, sok és jól látható turistajelzést követve. Semmiféle problémát nem okozott a tájékozódás, csak akkor álltam meg, ha fotózgatni akartam. Ráadásul ideális volt az időjárás, nem volt túl meleg, de tiszta volt az ég, rövidujjú pólóban sétáltam végig. 

Odafenn aztán a remek panoráma volt a jutalom, mert a tiszta időben egészen messze el lehetett látni. Nincs mese, megérte a túra! Ekkor még hezitáltam rajta, busszal menjek-e vissza Pilisszentkeresztig, de látva, milyen sokát kellene rá várni, inkább egy másik útvonalon lesétáltam Dobogókőről. Ez az út kevésbé volt széles, voltak olyan szakaszok, ahol nem nagyon láttam turistajelzést, de modern világban élünk, most már mindig velem van a GPS-em, és azzal könnyen tarthattam a megfelelő irányt.

Alapvetően remek nyár végi nap volt, és jó kedvcsináló a következő túrákhoz. Csak egy dolog van, amit kicsit furcsállottam: felfele egyetlen másik túrázót sem láttam, lefele is csak egy ember jött velem szembe. Nagyjából 10 kilométernyi séta, szinte teljesen egyedül az erdőben... 

Persze van ennek jó oldala is, hiszen a nyugalom, a béke könnyen megszokható a pesti zsúfoltság után. Tudjuk azt mindannyian, hogy mennyi szép tája van Magyarországnak, de mégis más élőben ott lenni, mint filmen látni. Kicsit újrafelfedezi az ember azt a vidéket, amit az utóbbi években saját szemével csak a gyorsan elsuhanó autó ablakán keresztül látott. Ha másért nem, azért biztosan megérte sportolni kezdeni, hogy ilyen élményeket gyűjthessek. Mert az kétségtelen, szintemelkedéssel nehezített túrát nyugodtan felfoghatunk egy kellemes edzésként, nekem abszolút belefér az edzésprogramomba.

És már böngészem a térképet, hova legyen a legközelebbi kirándulás...