Sportfoglalkozás

Egy sportoló úgy nyert bicikliversenyt, hogy a futam elején leesett a lánc, tehát tekerni nem tudott- ez még downhill szakágban is szép teljesítmény.

Az amerikai Aaron Gwin Ausztriában, Leogangban vett részt egy világkupa-futamon, de az indulás utáni másodpercekben az első nagyobb tekerés után leesett a lánca. Látható is a felvételen, hogy a versenyző maga alá pillant, de nem áll meg, robog tovább. Ugyan a downhill nem feltétlenül a tekerésről szól, de a kevésbé lejtős szakaszokon nyilván rásegített volna a tempóra Gwin- ha tud. Ám annak ellenére, hogy hátrányba került a technikai probléma miatt, olyan ihletett állapotban versenyzett, hogy megnyerte a futamot.

A 27 éves profi bringás nem az a fajta, aki az ilyen apró gondoktól megrettenne. Tavaly amiatt lehetett róla hallani, hogy egy versenyen a pálya első szakaszán kidurrant a gumija. Ám Gwin nem állt meg, nyomta tovább, pedig nem sokkal később az abroncs le is esett, tehát anélkül versenyezte végig a távot. Ugyan győznie akkor nem sikerült, de bizonyára így is sokan kalapot emeltek a teljesítménye előtt.

Ahogy a sportban normálisnak kellene lennie, nem csak a győztesekre illik odafigyelni, hanem azokra is, akik akármilyen balszerencse ellenére becsülettel végigküzdenek egy versenyt. Gwin elszántsága szimpatikus, és lám, végül még az is megtörténik, hogy a sors egy másik fantasztikus győzelemmel kárpótolja a soha fel nem adó sportembert...

Egészen elképesztő ez a sisakkamerás felvétel egy bringás szemszögéből: a Chilében, városi környezetben kialakított pálya hihetetlen úton halad, és szemmel láthatóan a szurkolók is élvezik annyira a versenyt, mint a résztvevők.

Az amatőr bringások leginkább csak magukkal versenyeznek, elsősorban önmagukat akarják legyőzni- már ha egyáltalán mérik a teljesítményt, nem csak tekernek kedvükre. A profik világa viszont nagyon más. Érdekes, hogy sejtjük, vagy már bizonyosan tudjuk, doppinggal élnek a kerékpárversenyzők, van ennek a sportnak azért valami varázsa. Sokan szeretik nézni a versenyeket, de a tuti az, amikor egy nagy mezőnyhajrában dől el, ki nyer. Erről ad jó képet egy film, amit a biciklikre felszerelt apró akciókamerák felvételeiből vágtak össze. Használtak-e teljesítményfokozót vagy sem, itt azért rendesen meg kellett dolgozni a sikerért a sportolóknak...

Biciklizni jó, ez tény. Az egy komoly kérdés, a kerékpárra közlekedési vagy sporteszközként tekintünk. Az előbbit Budapesten próbálják népszerűsíteni, de vidéken mindezt nem kell reklámozni, sok helyen magától értetődően pattannak biciklire kicsik és nagyok, fiatalok és idősek. Ha valaki a reggeli órákban autózna mondjuk Karcagon, gyorsan rájönne, ott minden nap Critical mass van. Azt hiszem, nem ártana ilyen helyeken több bicikliutat építeni, mert ott tényleg szükség van rá. Arrafelé bringázni nem hipszterkedés...

A kedvtelési célú biciklizés megint más tészta. Budapesten olyan helyen élek, ahol közel van szép és biztonságos kerekezési lehetőség, a Római parttól Szentendréig kényelmesen el lehet jutni. Nekem nagyjából ez jó is, de nem tudom, a város más részein mennyire mondható kedvezőnek a helyzet. A hétvégi bringások (és belőlük van sokkal több, nyilván) számára egy saját kerékpárút nagyon sokat jelent- ha van. És megértem, ha egy család, gyerekekkel, nem akar forgalmas főutakon biciklizni.

Ám vidéken még több gondot látok. A Balaton vagy a Velencei-tó környékén vannak kerékpárutak, biztonságosan lehet tekerni. Ám nem mindenhol ilyen szerencsés a helyzet. Sokszor beszélnek arról, hogy például Kelet-Magyaroszágon, mondjuk a Zemplénben kitörés lehetne a turizmus fejlődése, hiszen vannak szép vidékek, bor, jó ételek... De a régió nem igazán van felkészülve az idegenforgalomra. Szerény vendégházból van pár, az utak nem túl jó állapotúak, a vasúti vagy buszos közlekedés a leharcolt járművekkel nem túl vonzó, és a biciklis infrastruktúra sok helyen egyszerűen nem létezik.

Némely úton igen jelentős a forgalom, például a kőbányák környékén rengeteg teherautó dübörög az utakon minden nap. Ez egyrészt alaposan szétveri az útburkolatot, másrészt kevés biciklis szeret úgy kátyút kerülgetni, hogy pár percenként hatalmas teherautók húznak el mellettük a keskeny utakon. Erre egyszerűen nem lehet kerékpáros turizmust alapozni. 

Persze tudom én, a probléma mindig összetettebb, ez csak egy kis szelete a vidéki Magyarországot sújtó problémáknak. Én is inkább azért figyeltem fel rá, mert mostanában több időt töltök arra, és amikor szétnéztem, merre lehetne kényelmesen, nyugodtan biciklis túrákat tenni, elkeserítő volt az összkép. A félreeső és nem túl forgalmas, ám alig javítgatott kátyús mellékutakra rámenni biciklivel nem nagy élmény, a főutakról pedig már írtam. 

Így aztán errefelé sokakat már sikerrel le is lehetett szoktatni a biciklizésről. Ez mindig könnyebben megy, mint újra meggyőzni arról az embereket, hogy a bringázás jó alternatíva- van, aki autóba ül, a többiek a buszon zötykölődnek. Megoldás ez is a közlekedésre, csak sokat veszítünk vele. Ráadásul ha már gyerekkorban is ahhoz szokunk hozzá, hogy a biciklizés értelmetlen, akkor később se jut eszünkben kerékpárt venni. Tudom jól, nekem magamnak is évek teltek el úgy, hogy bringám sem volt. Nem hiányzott, nem láttam értelmét. Az győzött meg, hogy itt a környéken sétálva, a Duna partján láttam, mennyien tekernek, és fel tudtam fedezni magam is két keréken a bicikliutakat. 

De a Zemplénben ilyen inspiráló, pezsgő kerékpároséletet hiába is keresnék. Ami nagy kár, pedig gyanítom, a budapesti fejlesztésekhez képest nem drágábban, de hasonlóan sok embert elérve lehetne az utak fejlesztésével eredményt elérni. Ám nálunk mindenki a fővárosra figyel, vagy az évi egy Critical Massról olvasok, de hetente több cikk jelenik meg a még nem is működik bérbicikli rendszerről. Ez nagyon szép, de... a nem pestiek, az a pár millió ember hol jelezhetik, hogy esetleg ők is szívesen vennék, ha odafigyelnének rájuk?

Aztán az is lehet, tévúton járok, és már csak a fővárosiakat érdekli ez az egész, vidéken kutya nem akar kerekezni, turisták meg úgyse jönnek, akiknek a kedvéért érdemes lenne ilyesmire pénzt áldozni. Meglehet- de remélem, nem ez a helyzet. Ha pedig igen, akkor ebben bizonyára az elmúlt évtizedek nemtörődöm központi hozzáállása is felelős. Most talán még lehetne valamit tenni. Talán...