Sportfoglalkozás

Vicces, amikor az NFL draftja kapcsán a 62. sorszámú választottról beszélnek a legtöbbet. A neve Jimmy Garoppolo, a második vonalba tartozó Eastern Illinois egyetemen volt irányító, legutóbbi szezonjában nagyon eredményesen játszott, új csapata a New England Patriots.

És ő lehet Tom Brady utódja.

Ez az egyetlen tény azonnal reflektorfénybe állította a tehetséges fiatalt, akinek nyilván komoly elvárásokkal kell szembesülnie. És hogy miért beszélnek az utódlásról? Brady 37 éves, az előző idényt végigjátszotta, az AFC döntőig vezette a megtépázott csapatot, szóval e pillanatban még úgy fest, nincs gond. De az élsportban ennyi idősen már bármi megtörténhet, esetleg elszenved egy sérülést, vagy romlik a formája, és máris kell valaki, aki a helyére áll.

Van tartalékirányítója a Patriotsnak, Ryan Mallett személyében. Ám három év alatt másodperceket kapott a ligában vagy annyit sem, semmit nem lehet tudni arról, tétmeccsen mit tud nyújtani. Úgy fest, a csapat vezetése sem feltétlenül bízik benne. Szóval benne volt a képben hogy a Patriots irányítót választ a drafton, de viszonylag előkelő helyen tették ezt, sőt, már az első körben is választhattak volna, amikor Manziel és Bortles kelt még el csak, tehát nagy választékból meríthettek.

Hogy mi szólt Garoppolo mellett, azt elsősorban Bill Belichick edző tudhatja. Mondjuk ki, a Patriotsnál ő hozza a döntéseket, tehát bizonyára ő látott meg valamit ebben a fiúban. Ha a választás sikeressége akár csak megközelíti a híres Brady-draftot, akkor a Pats jövője is biztosítja van. De én azt gyanítom, ez még nagyon elméleti kérdés: a 12-es még nem akarja a szögre akasztani a mezt pár évig. Negyvenéves koráig szól a szerződése, nagyon akar nyerni, és tud is. Amíg nem sikerül egyértelműen felülmúlni egy másik irányítónak a csapaton belül, addig biztos nem is fogják leváltani.

Szóval a 62-es jövőjén és reményein agyalni nem igazán égető kérdés. Sokkal izgalmasabb lesz, hogy a Brady köré épített csapat, az igazolásokkal és a drafton megszerzett emberekkel, mennyire lesz ütőképes. A 2014-es idény még róluk fog szólni, Garoppolo egyelőre kispadozni fog, tehát a felhajtás inkább csak tipikus amerikai hangulatkeltés- bőven ráérünk az ő kérdésével foglalkozni később.

Az amerikaifoci világát most már egyértelműen az egyetemi játékosok közötti választás, a draft tartja lázban. Születnek a különböző posztonkénti rangsorok, no meg az ún. mock draftok, amikor profik és amatőrök egyaránt igyekeznek megtippelni, melyik csapat kit választ majd.

Az első kör első választottjának, az 1/1-nek a dicsősége viszont nem sokáig tart. Az nagyon kellemes érzés lehet, ha valakinek a neve elsőként hangzik el a drafton, de az NFL-ben nem az ilyesmi számít hosszú távon, hanem a pályán mutatott teljesítmény. Miközben vannak 1/1 választások, amelyek remekül sülnek el, néhányan óriási csalódást okoznak. A közelmúltban például ilyen volt JaMarcus Russell, aki nem sokra vitte irányítóként.

Egyébként jellemző, hogy a tehetséges irányítók a draft elején csapatra találnak, ami nem is meglepő. Ha valaki korán választhat, az azt jelenti, hogy az idényben csapnivalóan szerepeltek (ugyanis minél jobb helyen végzett a csapat, annál későbbi választás joga az övé), tehát mindenképpen olyan játékossal akarnak erősíteni, aki a csapat arca, sztárja lehet, aki egymagában is képes megváltoztatni, új szintre emelni a csapat játékát.

Ám a melléfogások és a csak a későbbi körökben csapatra talált játékosok jelzik, minden elemzés ellenére sem lehet biztosra menni. Tavaly az NFL négy legjobb csapatának irányítói közül csak Peyton Manning (Broncos) volt 1/1 annak idején, Colin Kaepernick (49ers) a 36., Russell Wilson (Seahawks) a 75., Tom Brady (Patriots) a 199. kiválasztot volt.

Brady a leggyakrabban emlegetett példája annak, milyen az, amikor a számtalan elemzés és statisztika ellenére előfodulhat, hogy egy későbbi csillagban szinte senki nem látja meg a potenciált. Ráadásul pont ő és csapata, a Patriots az utóbbi másfél évtizedben mindig a liga legjobbjai közé kerül, tehát a drafton sose választhatnak az elsők között, mégis minden évben beverekszi magát a rájátszásba.

A titok egyszerűen az, hogy a tudatos csapatépítés nem az első körös választásról szól. A már említett Patriots keretében jelenleg 8 olyan ember van, akit az első körben választottak- és több, mint háromszor annyi, akit nem is draftoltak, újonc szabadügynökként csapott le rájuk valamelyik NFL-csapat! Egyedül senki nem fog meccset nyerni, ügyes irányító elkapó nélkül semmire sem megy, és akkor is bajba kerül, ha a fal nem képes megvédeni, és még ha sok pontot szereznek is, a csapat szenvedni fog, amennyiben a védelem még annál is több pontot enged az ellenfélnek.

A drafton kiválasztott játékosok újonc szerződéssel, jóval olcsóbban kerülnek a csapathoz, ami fontos, mert a pénzügyi szigor miatt nem lehet esztelenül szórni a pénzt a sztárokra, tehát ez az egész a normális üzletmenet része, az ügyes klubvezetők ennek megfelelően igyekeznek jól sáfárkodni a lehetőségekkel.

Szóval önmagában nem feltétlenül lenne indokolt az óriási felhajtás a draft körül. Ám az NFL hosszú tavaszi-nyári szünete idején nem nagyon van más sztori, beszédtéma, értelemszerű, hogy erről beszélnek most a legtöbbet. Latolgatják, Jadeveon Clowney lesz-e az első választott idén, netán valamelyik nagyon tehetséges fiatal irányítóé (Johnny Manziel, Teddy Bridgewater, Blake Bortles, stb.) lesz a dicsőség. Páran azt is kalkulálják, ki lehet az, aki a választási jogot elcseréli (ez ugyanis átadható más csapatnak- ha valaki felfele igyekszik a drafton, akkor egy előkelő választásért akár 3-4 hátrébb levőt is felajánlhat), kinek sikerül a későbbi körökben csiszolatlan gyémántokra lelni, és így tovább.

A buli amerikai idő szerint csütörtök este indul, és akkor sok dolog kiderül. Bár azt mondtam, nem ez dönt el mindent, azért én is követni fogom az eseményeket, sok más szurkolóhoz hasonlóan. Tippelni viszont nem szoktam a választásokra, mert szerintem ez már némi túlzás...

A Szocsiban rendezett olimpia egyik gyakran felemlegetett témája a sporttal nem sok kapcsolatban álló melegjog-ügy. Születtek már okos bejegyzések, videók, van, aki folyamatosan felhozza ezt a témát, mások szerint meg az olimpia szóljon a sportról, az ilyen ügyeket kár belekeverni.

Ezt viszont megkerülni nem lehet. A helyzet az, hogy most figyel az egész világ Oroszországra, aki tehát valamire fel akarja hívni a figyelmet, most fog megszólalni. Az emberi jogi kérdések ügyével foglalkozás ma ugyanolyan marketingmunkát igényel, mint mondjuk a kólaeladás. Lehet tagadni, de a hasonlóság mégis tetten érhető: profi videók, profi "termékelhelyezések" vannak itt is, ott is.

A melegtéma most viszont az óceán túloldalán bukkant fel újra. Az amerikaifoci kemény, férfias sportnak számít, mégis tudni lehet, hogy vannak homoszexuális játékosok. Ez már csak a nagy számok törvénye miatt is így kell legyen. Ám olyanra még nem volt példa, hogy egy egyetemi játékos az NFL-kiválasztás, a draft előtt hozza nyilvánosságra, hogy meleg.

A Missouri defensive endje, Michael Sam lett tehát az úttörő. A coming out után nem csak játékosok, de csapatok is támogatásukról biztosították, megszólalt több vezető. A New England Patriots részéről Robert Kraft tulajdonos és Bill Belichick edző jelentette ki, a csapat szempontjából kizárólag az számít, hogy adott játékos hozzá tud-e tenni valamit az eredményességhez, és az érdektelen, fehér-e vagy színesbörű, heteroe vagy homoszexuális.

Persze nem lehet tudni, a ma már szinte kötelezőnek számító politikai korrektségen túl valójában mit gondolnak az NFL játékosai és vezetői. Azt gondolom, úgyis lesz, aki soha nem igazolna le egy meleg játékost, és biztos van ma is csapat, ahol nyílt titok valaki homoszexualitása, ami senkit nem zavar. Nem kötelező ehhez a kérdéshez mindenkinek ugyanúgy hozzáállni. De egy-egy ilyen döntés egy játékos részéről úgyis elgondolkodtat minden érintettet. Fontosabb az, hogy magában őszintén végiggondolja valaki, mit reagál, mint hogy nyilvánosan olyan nyilatkozatokat tegyen, aminél csak arra figyel, hogy ne legyen támadható.

Ezek a kérdések úgyis csak hosszú évek után tisztulnak le. Emlékezhetünk rá, annak idején az amerikai profi ligákban kizárólag fehér játékosok léphettek pályára. Aztán jöttek az első fecskék, akik a pályán bizonyították, hogy bőrszíntől függetlenül azt kell választani a csúcsra törő csapatnak, aki jobban teljesít. Ma pedig már igencsak vegyes összetételű az összes csapatnak, minden poszton játszanak fehérek és afroamerikaiak.

Egyszer majd ezek a meleg-témák is ide fognak jutni. Meglepve olvassák majd az akkori fiatalok, hogy valamikor ilyesmin okoskodtak az emberek. Hát számít ez? Nem, egyáltalán nem. Csak kell neki egy kis idő, amíg a túlnyomó többség így fogja fel. Ezért volt fontos lépés Michael Sam coming outja, ezért lehet egyszer majd mérföldkő.

A magyar tévénézők egy jelentős része talán a Rém rendes család epizódjaiban találkozott először rendszeresen az amerikaifocival. Nem a sportról szólt a sorozat, de az visszatérő elem volt, ahogy a családfő, Al Bundy a Polk gimi hőseként emlegette magát, hiszen egy meccsen négy touchdownt szerzett. 

Olyan sok az a négy? És egyáltalán, mi az a touchdown (TD)? Ehhez hasonló kérdések gyakran felmerülhettek az átlagnézőben mifelénk. Manapság viszont már egyre több amerikaifoci-rajongó van idehaza is, akik tudják, hogy zajlik egy meccs tojáslabdával.

A tengerentúlon már a középiskolás bajnokság sem csak a szűk családtagok érdeklődését kiváltó ifimeccseket jelent, nagyon komoly rajongótábora van annak is. Így aztán helyi szinten valódi sztárok lehetnek a legügyesebb fiatalokból- még ha persze ez a sztárság össze sem mérhető a csúcsot képviselő profiligában játszókéval. Ám az tény, mindenki aki a középiskolában kitűnik, arról álmodik, hogy egyszer az NFL-ben is viszi valamire, és ennek meghiúsulása meghatározó pont Al Bundy életében is. Néha egész epizódokat szentelnek a sportkarriernek, és most már mi is jobban értjük, miről szól a nagy felhajtás.

Persze a Polk gimi meg a 4 TD inkább csak komikus elem, de hogy mennyire valóságos kudarcot élhet meg az a fiatal, akinek nem sikerül beverekednie magát a profiligába, arról autentikus személy vallott: maga Al Bundy! Vagyis nem ő, hanem Ed O'Neill, a színész, akinek pályáját meghatározta ez a szerep.

O'Neill ugyanis nem tévézni szeretett volna, az egyetemen tagja volt az amerikaifoci csapatnak. Nem a támadósort erősítette, hanem defensive end pozícióban játszott, így 4 TD-t aligha szerzett egy meccsen, de azért így is ott volt a legjobbak közt. Noha az egyetemi játékosok közül nem választották ki a drafton, később az egyik nagymúltú NFL-gárda, a Pittsburgh Steelers meghívta az edzőtáborába. Ám akkoriban ott roppant tehetséges játékosokkal kellett volna megküzdeni a posztért, és O'Neill az egyik első keretszűkítés áldozata lett.

Az ifjú védő összepakolta a cuccait, elbúcsúzott a többiektől, és az öltözőből kilépve már minden bizonnyal tudta, hogy nem a futball jelenti majd a jövőjét. Az egyik első útbaeső kocsmába ült be, kért magának egy italt, és magában kesergett. 1969 júliusát írták, és a bánatosan piáló O'Neill a tévét nézte, ahol óriási eseményről tudósítottak: Neil Armstrong a Hold felszínére lépett. Ed O'Neill évekkel később elmesélte, hogy arra gondolt, legalább valakinek jó napja volt.

De azért neki is tartogatott még izgalmas dolgokat az élet. Visszament az egyetemre, és jelentkezett az újonnan beindított színészképzési programra, a többi pedig már történelem. A sorozatban sokan felbukkantak azok közül a sportolók közül, akikkel a pályán nem találkozhatott: Joe Namath, Bubba Smith, Terry Bradshaw is vendégszerepelt többek között a Rém rendesben. A kocka pedig fordult, mert a szériában már Ed O'Neill kapta a főszerepet, nem ők.