Sportfoglalkozás

A nyolcvanas évek fitneszvideóinak valóságos kultusza van, és tulajdonképpen ez érthető is. Egyszerre keveredik bennük valami emelkedettség a már mókásan retrós hangulattal. 

Ez a film sem igazán kivétel. Sandahl Bergman, a profi táncosból lett színésznő alakja kifogástalan, talán túl tökéletes is (ne feledjük, a nyolcvanas évek vékonyságmániájának fényében értem a tökéletességet), mozgása pedig nem meglepő módon harmonikus.

Viszont a történet másik fele, hogy nem tudom, hányan lehettek képesek a töredékét megcsinálni annak, amit ő a videóban- és most nem arra gondolok, hogy körülbelül tucatnyi cuccba öltözött át a különböző jelenetek kedvéért. Meglehet, pár neonszín dressz mókás mai szemmel nézve, de az mit sem változott, hogy a nő nagyon profinak látszik. 

Néha tényleg arra gondolok, ezek a videók nem is azért készültek, hogy valaki tornázzon rájuk. Egy olyan nő volt a főszereplő, akinek az alkata, kifinomult mozgása nyilván elérhetetlen álomnak tűnt a videó előtt mackóban ugráló háziasszonyoknak. Valamiért mégis leforgatták és piacra dobták ezeket a videókat.

Talán csak azért, mert magával Sandahl Bergmannal akartak azonosulni páran, akik számára jó példa volt a nem babaarcú, hanem inkább harcos szépség, akinek legjobb szerepe a Conan, a barbárban volt. Vagy esetleg azok a pasik vásárolták, akik ugyanennek a filmnek a megnézése után váltak rajongóvá? Bárhogy is volt, ezt az órát vélhetően egyik csoportba tartozók se túl gyakran csinálták vele végig...

"Hahó, itt a nyolcvanas évek!", üzenik nekünk a régi fitneszvideók.

A mi világunk már csak olyan, hogy igényli és óhajtja a változást. Tuti sikert lehet aratni azzal, hogy régi, mára kissé mulatságosnak tűnő képeket, videókat osztunk meg, vigyorgunk az egykor iszonyúan menő cuccokon, stílusokon.

Mindez persze mélységesen igazságtalan- azzal együtt hogy nagyon szórakoztató. Lehet, hogy adott korban valaki roppant nagy közönséget ért el, és ez a Jazzercise (az összes részlet onnan van) nagy durranás volt a nyolcvanas években. A kiagyalója megérezte a korszellemet és el is tudta adni a terméket.

Mert a fitnesz az már akkor is termék volt. Akkor épp ez a táncolós, ugrálós stílus volt a menő, no meg a neonszín, rikító dresszek és cicanadrágok. És az üzlet mellett nyilván alapvetően jó szándékú dologról van szó, ezek a videók is megmozgathatták a tunya embereket- ha ma valaki kétszer 50 percet csinál ebből a programból egy héten, a korábbi semmittevéshez képest igenis tesz magáért valamit.

Meglehet, a most divatos mozgásformákon ugyanúgy fognak mosolyogni 30- vagy akár csak 10 év múlva is. Kimentek a divatból a cuccok is, a zenék is, az egész maga a retró. Eltöprengve nézem ezeket a tornákat, és arra gondolok, nem 3-4 generációval ezelőtt voltak ezek trendik. Amikor felvették a videókat, már én is kissrác voltam... Most maximum annyi a változás, hogy nem 5-6 évente jelennek meg új stílusok, hanem rettentően sűrűn jönnek az újdonságok, majd tűnnek el a feledés homályába. És én bizony úgy érzem, a twerking néve futó fenékriszálós "edzés" se nem komolyabb, se nem időtállóbb, mint a régi mozgásformák.

Ami viszont állandó, az a szándék, az elhatározás. Mindig lesznek akik új tornákat és mozgásokat agyalnak ki, de legyen az retró vagy pillanatnyilag rettentően modernnek tűnő videó, semmit nem ér egyik sem, ha valaki nem akar mozogni. És ugyanúgy lehet hasznos mind, ha valaki feláll és csinálja. Szóval azért mutatok szívesen régi videókat is, mert soha nem tudhatom, ki az, akit például egy ilyenből áradó "táncolunk, mosolygunk és fogyunk" hangulat fog meg. Igen, így is lehet, meg elmélyülten, vagy komolyan, vagy iszonyú energiákat beleadva. Nagy a választék, neked csak meg kell találni, mi az, ami a leginkább hozzád illő.

Olivia Newton-John 1981-es slágere, a Physical szövege miatt sokak szerint túl merész volt. Amiatt is meglepetést okozott, hogy a korábban másféle műfajban utazó énekesnő meglehetősen popos stílusú dallal jelentkezett. Aztán a helyzet úgy hozta, hogy a dal aratott a slágerlistákon, ez lett az előadó legnagyobb slágere egész karrierjében, sőt, az egész évtized legnagyobb számban fogyó kislemezei közé került.

A mi szempontunkból persze inkább az az érdekes, hogy Olivia egy fitneszteremben robotoló edzőt alakít, akinek a testes férfivendégeket kellene lefogyasztania. Aztán varázsütésre mindenkiből kigyúrt fickó lesz, de hősnőnk pechjére valami más is megváltozik bennük...

Kétségtelen, hogy az énekesnő csinos volt, vagyis mai felfogás szerint inkább vékony. A nyolcvanas évek trendje nem csak a neonszín cicanadrágokkal jellemezhető, hanem inkább azzal, hogy a nőknek szánt, akkor divatos mozgásformákban inkább a karcsúságra koncentráltak, az erősítés háttérbe szorult. Ma egy kicsit másféle felfogás az uralkodó, de ahogy a divatra jellemző, bármikor jöhetnek új, vagy visszatérhetnek régi trendek. Lehet egyszer még az Oliviához hasonlóan vékony nőtípus is az ideál. Persze aki eleget sportol, annak ez nem nagy gond: bármilyen, számára megfelelő alakot elérhet.

Nemrégiben egészen elképesztő fotósorozatra bukkantam: nagyjából fél évszázada készültek a képek, mosolygós, csinosan felöltözött háziasszonyok láthatóak rajtuk, amint még takarítás vagy főzés közben sem hagyják el a testgyakorlást. Ugyan a harcos feminizmus távol áll tőlem, de ezzel együtt is simán megérteném azt a nőt, aki melegebb éghajlatra küldte volna el a képek kiagyalóit.

Mert azért olyan csak a mesében van, hogy a takaros, mindig nett feleség és anya tűsarkúban, kosztümben és kötényben vidáman törli a port, és közben lábemeléseket végez, hogy minél csinosabb legyen férjecskéje örömére. És ez még meséből sem a legszimpatikusabb fajta... Atyáskodó, leereszkedő az egész stílus, ami megveregeti a nők pofiját, és elmagyarázza nekik, hogy így kellene kinézni egy tökéletes asszonynak, akinek nincs és nem is lehet más ambíciója, mint az otthoni foglalatoskodás.

Ezen azért már erősen túllépett a világ. Nem minden halad hibátlan irányba, de személy szerint nagyon jónak tartom azt, hogy nem háztartást vezető biorobotként tekintenek a nőkre. A "24 órás szolgálat" mellett természetesen csak így férhetne bele a rendszeres sportmozgás az életükbe- egy kis kondíció oké, de azért ne álmodozzanak például extrém sportról, hiszen az olyasmi a férfiaknak való. Ha ők is elutaznának hegyet mászni, ki porszívózna fel?!? És ebben az a durva, hogy ezt valahol, valakik abszolút komolyan gondolták, nem viccből csináltak ilyen képsorozatot a mindent egyszerre csináló háziasszonyokról, akik kerti munka közben is tornamutatványokat végeztek.

Az viszont egyenesen gyönyörű, hogy ennél mennyivel többre képesek lehetnek a lányok a valóságban: tanulnak, dolgoznak, sportolnak, és otthon sem vallanak szégyent, maximum nem egyszerre kapnak bele mindenbe. Na ez az igazi varázslat! Jó találkozni a mindenféle korosztályba tartozó vagány hölgyekkel futópályán, edzőteremben, hegyi ösvényeken vagy búvárhajón. És még az is megbocsátható, hogy nem tűsarkúban és kötényben sportolnak...

Manapság népbetegségnek számít az elhízás, ám azokról az úttörőkről kevesebbet hallunk, akik először hívták fel a figyelmet a fiatalok ellustulásának káros hatásaira, és megoldási javaslatokkal éltek.

Száz éve, 1914-ben született Bonnie Prudden, aki jelentős alakja volt a széleskörűvé vált fitneszmozgalomnak. Örökmozgó gyerek volt, majd nagy lelkesedéssel vetette bele magát a tánctanulásba, komoly balettiskolákba járt, 20 évesen pedig már a Broadwayen táncolt. Házassága után felhagyott az előadóművészettel, de gyerekei születése után azok iskoláiban tornaórákat tartott. Nem volt már tinédzser, amikor ismert arc lett az Egyesült Államokban: az ötvenes években magazinokban és tévéműsorokban tűnt fel, a Today show egyik sztárja volt. Könyveiben a legfiatalabbaknak és az idősebbeknek is tanácsokat adott, hogyan lehetnek fittek és egészségesek. 

Még 1955-ben juttatott el egy nagy feltűnést keltő jelentést Dwight D. Eisenhower elnöknek. Arról írt benne, hogy az amerikai gyerekek 56 százaléka a néhány egyszerű, fizikai állapotot felmérő gyakorlatból legalább egyet nem volt képes megcsinálni (pl. lábelemlés, lábujj megérintése). Ehhez képest Európában a gyerekek 91 százaléka minden feladatot végre tudott hajtani. Ezek az adatok megdöbbentették az elnököt, és ekkortól kezdtek kormányzati szinten foglalkozni a fiatalok egészségével, mozgásával, táplálkozásával.

Bonnie Prudden már akkor rámutatott, hogy a tévé előtt ülő, mozgászsegény életmódú gyerekek már az iskolába se gyalog jártak. Saját gyerekeit pont ezért egészen máshoz szoktatta, őket és barátaikat rendszeresen megmozgatta. A legelsők között volt, aki egészen kisgyerekek számára indított torna- és úszó programokat. Fitneszfelszereléseket talált fel, sőt, az első mászófalak egyikét is ő álmodta meg.

Idősebb korában egy sajátos fájdalomcsillapítási eljárást fejlesztett ki, a rendszeres testgyakorlást pedig még akkor sem hagyta abba, amikor betöltötte a kilencvenet: három szívműtét után is végrehajtotta saját gyakorlatsorát. Azt mondogatta, hogy nem forgathatod vissza az órát, de újra felhúzhatod. 97 esztendős korában hunyt el.

Azt kell mondjam, erőfeszítései ellenére sok túlsúlyos ember él a világon. A kontinensek közötti különbségek eltűnőben: nem az amerikaiak lettek soványabbak, hanem lassan itt Európában is felzárkóztunk hozzájuk. Szóval Bonnie Prudden munkássága ma is éppen olyan aktuális, mint fél évszázada- ám az rajtunk áll, mit fogadunk meg az okos tanácsokból. Kár a külső körülményekre fogni tunyaságunkat, mert a változás lehetősége elsősorban bennünk rejlik.