Sportfoglalkozás

Nem a szurkolók találták ki, hogy a két világsztárról szóljon az El Clasico.

A Barcelona-Real Madrid meccsek a La Liga szezonok csúcspontjainak számítanak, ehhez kétség sem fér. Az embernek néha olyan érzése van, hogy az idény többi mérkőzése csak afféle szükséges rossz, körítés- nehezen látom magam előtt a szurkolók tömegeit, akik a Huesca-Eibar meccsért bekapcsolják a tévét. 

Amennyire jó az, hogy van egy ilyen kiemelt meccs, ami az európai bajnokságok szinte összes meccse felé emelkedik, annyira rossz, hogy gyakorlatilag a spanyol bajnokság többi történését eljelentékteleníti. Más kérdés, hogy időnként a spanyol kupában, a szuperkupában, a Bajnokok Ligájában is találkozik a két óriás, szóval összességében nem szenvedünk hiányt Barca-Real összecsapásokból.

Az, hogy mostanra még a korábbinál is odafigyelünk rá, nem véletlen. A szenzációra éhes sajtó egyre jobban és jobban felpumpálta a várakozásokat, és bőven van részük benne, hogy ez a rangadó elnyom minden mást a spanyol fociban. Erről a meccsről heteken át lehet írni, előtte és utána- kitölti a szezon felét a két meccs körítése. 

És igazán kapóra jött, hogy napjaink két legnagyobb csillaga az egymással rivalizáló sztárcsapatokban játszott. Tökéletes forgatókönyv: a számtalan sikert elérő Lionel Messi és Cristiano Ronaldó személyére fel lehetett húzni minden egyes Clasicót. Ehhez nagyszerűen asszisztált a díjakat odaítélő grémium, ami hol ennek, hol annak adta az Aranylabdát, akkor is, ha lett volna más, aki szintén megérdemelte volna.

Sztárok ők, kétségtelen, de a foci csapatsport. Ez a két csapat előttük is sokat nyert, és az is tény, csak azért nem nyer meg mindent egy csapat, mert Messi játszik benne (és erről az argentin válogatott például mesélhetne), no meg olyan is van, hogy pont a sztár nélkül jön össze a végső győzelem, mint a portugáloknak az EB-cím. A sajtó húzta fel kettejükre ezt az egész hajcihőt, és mi, szurkolók persze ezt kétségtelenül el is fogadtuk. Pedig mindenkinek tudni kellett: ez az állapot nem tart örökké.

Ronaldo a Juventusba igazolt, Messi pedig megsérült, és a kettejükre kihegyezett cikkeket szerző újságírók most kétségbeesve bizonygatták, nélkülük is nagy meccs ez. Bizonyára az, de azért... Pár év biztos el fog telni, amíg az embernek nem lesz hiányérzete: jó, jó, a mezek olyanok mint rég, de hát hol vannak belőlük az igazi csillagok? Rafinha és Isco azért más kávéház...

Majd kiegyenesedik ez, de látható, hogy a sztárok magukkal viszik a közönség egy részét is. Hirtelen megszaporodtak a Juve-drukkerek, és a Napolira is többen figyelnének, ha Maradonát követve oda igazolna Messi. Ilyen ez a sztárkultusz!

Az újságok mázlija, hogy az 5-1 után kirúgták a madridi edzőt, tehát volt miről beszélni. Ráadásul -micsoda véletlen!- pont most szólalt meg Ronaldo is annak kapcsán, miért hagyta ott a Realt, ez a téma szintén körbejárt mindenhol. Azaz még akkor is a királyi gárda a téma, amikor az egykori sztár megszólal, pedig már jó ideje nem ott játszik.

Én tulajdonképpen nem bánom, hogy van mozgás az európai futballéletben, és nem egy-két kiemelt játékosról és csapatról szól minden. Tulajdonképpen ez lenne a normális. Mert foci volt Messiék előtt is, és ha jól mennek a dolgok, lesz utánuk is...

Értem én, hogy Marco Rossival minden más a fociban, de nem lehetne, hogy ez eredményekben is megmutatkozzon?

Vajon tényleg erre vagyunk képesek? Most már csak kénytelen vagyok megbarátkozni a gondolattal, hogy nem Storck, Leekens és Rossi a bűnbak, hanem egyszerűen a magyar válogatott.

Nézzük sorra: Storck a Dárdaitól kapott jó alapokra építkezve egy masszív csapatot épített, kijutott az EB-re, és még ott sem vallott szégyent a csapat. Tehát eredményes, sikeres volt, értelemszerűen nagyobb volt vele szemben a türelem. Mégis olyan hihetetlen kudarcsorozat jött, ami után mennie kellett.

Meglepő volt a belga utód, Georges Leekens kinevezése. Noha nekünk úgy tűnt, csak egy nyilatkozóbajnok vándormadár, de az alapvetően mégiscsak tapasztalt, ismert szakemberrel jött néhány újabb emlékezetes vereség. Mivel őt egységesen utálta a szakma (szakma? milyen szakma?...) és a közönség is, mennie kellett. Valamiféle felelősség kérdése is szóba került, amiért pont őt választotta a szövetség, de ez -nyilván- villámgyorsan elkenődött.

Vélhetően azért, mert úgy érezték, az utód, Marco Rossi a tuti választás, majd kiegyenesedünk vele, a szurkolók is kedvelik, és kit érdekel akkor már, Leekens hány barátságos meccset rontott el? És valóban voltak harcos meccsek, biztató játék, remek helytállás- csak azok a fránya pontok, azokkal van mindig a baj. Két vereség, egy győzelem, egy döntetlen, és nemhogy az utolsó fordulóig versenyben lettünk volna a csoportgyőzelemért, a negyedik körben elszálltak az esélyeink.

Az Origo imádja Rossit, ennyi jót ritkán olvasni a magyar fociról mint itt. Jönnek a nagy megmondások, hogy a görögök csak egyszer találták el a kaput, mégis nyertek, micsoda pech- az, hogy a magyaroknak is csak egyszer sikerült ez a mutatvány, már nem került szóba. De most, túl az észtek elleni fordulatos döntetlenen, megint felmerül a kérdés: hol is tartunk tulajdonképpen? Lehet hogy Rossi szimpatikus volt, de most őszintén, az eredménysora láttán kinek számít már megható visszaemlékezése az Aranycsapatra?

Kinevetem azt, aki szerint az nem nyerhettünk Észtországban, mert elpocsékoltuk a kazahoz meg az ausztrálok elleni felkészülési meccseket. Ne nézzük már egymást ennyire hülyének! A csapatban nem kevés olyan ember akad, aki évek óta ott van a keretben, hogy épp ki a kapitány, az szinte mindegy. Az EB-n ott volt Kleinheisler, Nagy Ádám, Kádár, Szalai, Lovrencsics, Bese például, akik mind a pályán voltak Észtországban is. Akkor tudtak focizni, azóta elfelejtették, hogy kell ezt csinálni? Leekens utolsó meccsén a pályán volt Sallai, Gulácsi, Fiola, Varga Roland, mellettük például Eppel, Pátkai azok akiket Rossi is játszat. 

Az új "feldezett" a német-magyar Willi Orban, de neki a két mérkőzésen rettentően sok öröme nem lehetett, Baráth Botondot pedig kár kielemezni a mostani meccs után. 

Beigazolódott az, amit mindig is tudni lehetett: képtelenség a kalapból előhúzni 11 eddig senki által nem ismert magyar szupertehetséget, akikből egy csapásra ütőképes válogatott lehet. Még a honosítások (Vinicius, Orban) is kevesek a nagy változásokhoz, Ronaldo és Messi pedig már öregecske, rájuk nem építhetnénk akkor se, ha szeretnének piros-fehér-zöldben szerepelni. 

Abból kell főzni ami van. Az, hogy teljesen eltérő hátterű, habitusú, beágyazottságú emberekkel sem megyünk semmire, elgondolkodtató kellene hogy legyen. Ha külföldről pottyan ide valaki, az a baj, hogy nem ismeri a speciális magyar viszonyokat. Ha valaki évek óta dolgozott nálunk, akkor vele meg az a baj, hogy már hozzászokott a középszerűséghez. 

Eközben telnek az évek, jönnek a kudarcok. Bármennyire biztató játékkal kapunk ki, én ritkán ünneplem meg a vereségeket. Pusztán azért, mert nem a pozitívumok vagy a bizakodó cikkek Európa Bajnokságára készülünk, hanem a fociéra.

Nézzünk csak rá a tabellára: a csoportban a magyar válogatott a harmadik, és ez azt jelenti, bizony nem előre kell nézegetni, hanem a hátunk mögé, mert a négy negyedik mellett a legrosszabb harmadik is kipottyan a D-ligába, Andorrához és Gibraltárhoz. Tulajdonképpen örülhetünk a kicsikart döntetlennek, mert egy vereséggel komoly bajban lehettünk volna. (És ez még most sincs lefutva.)  Az EB-csoportok sorsolását pedig a Nemzetek Ligája rangsora alapján készítik, azaz...

Nem is akarom ezt tovább ragozni. De ha Rossival sem fog menni, honosítások után, akkor mi lesz? Talán azoknak kéne pályára lépni, akik egy évtizede felvázolták a magyar focit felvirágoztató koncepciókat, meg akik önteni kezdték a pénzt az akadémiákba, stadionokba. Hátha nekik jobban menne...

Megint kikapott a fociválogatott, és megint akadnak akik örülnek a biztató jeleknek.

Az, hogy a nemzeti válogatott 2016 óta elképesztő mélyrepülésben van, nem titok. Igazság szerint pontosan már nem is számolom, azóta hány szövetségi kapitány ült a kispadon- akármennyi is, legalább egy égés biztos kijutott mindegyiküknak mostanában.

Leekens nem tűnt már az elejétől fogva sem szimpatikus választásnak, és vele aztán tényleg döcögött a szekér, mert se játék, se eredmény nem volt, de hadd legyek egyszerű szurkoló: másokkal se mentünk többre. Andorrától és Luxemburgtól nem vele kaptunk ki, például. 

Nekem aztán elmondhatja minden szakértő, hogy Leekens koncepciója rossz volt, egy helyben toporgott a válogatott, de hát bocsánat, nem egy diadalmasan szárnyaló csapatot vett át ő se. És bizonyára voltak hibái, gólt rúgni nála jobban felkészült szakemberek se tudnak a játékosaik helyett. 

Természetesen a mi focink örökös kísérője (meglehet, ez az egész világon így van, de én a saját közegünkben vagyok otthon) a szélsőséges csodavárás és pokolba kívánás közötti ingadozás. Marco Rossit sokan óriási lelkesedéssel fogadták (bár ha mindenki tudta, ő a megváltó, miért nem eleve őt választották Leekens helyett?), és valljuk be, alapvetően szimpatikus ember. Még egy meccset se játszottunk, máris boldogan írtak megható Facebook-posztjáról, amiben az Aranycsapat emlékét idézte.

Nem kerülgetem a forró kását: nekem már elegem van a szép szavakból, mert az eredményesség a Rossi-éra első meccsén viszont nem az Aranycsapatot idézte. Finnország válogatottja nem éppen világverő alakulat, és ugyan nem játszottak a mieink alárendelt szerepet, gólt csak az ellenfél rúgott. 

A mai fociban mindenki ellen csúszni-mászni kell, bárki beleszaladhat egy vereségbe, ám a jó válogatottakat az különbözteti meg a többitől, hogy ha kínlódva, küzdve is időnként, de általában eredményesek. Ebből persze nyilván következik,  hogy aki meg sorozatban kikap, az egy rossz csapat.

Hát, ezek volnánk mi. Örülök, ha a szakértők örülnek a derekasan kiharcolt vereségnek, éppen csak a vereség ténye maga lomboz le egy picit. De hát apróságokkal nem kell vacakolni, a lényeg, hogy rúghattunk volna mi is gólt, ami már majdnem olyan, mint ha rúgtunk is volna. (És elegánsan feledkezzünk meg arról, hogy ezen gondolatmenet alapján a finnek két kapufáját is beszámíthatnánk kvázi-gólnak...)

Csak csendben, halkan jegyzem meg, hogy mellesleg ez már tétmeccs volt. Ez már nem a főpróba volt, hanem az előadás. Rossinak nehéz volt a dolga? Naná. De ez nem mond semmit, mert a magyar válogatott kispadján ülve mindenkinek nehéz dolga van. Ő vállalta, és persze nem szívjóságból, hanem pénzért. 

Szó sincs róla, hogy párologjon el a türelem, rúgjuk ki őt egyből. Sőt, becsúszhat még egy-két jó eredmény is, hátha a munkájának lesz pozitív hozadéka. Csak annak nem látom értelmét, hogy kínunkban már gyakran a vereségek felmagasztalásával töltjük az időt. Tudom, ezekből van több, hát ebben kell meglátni a jót, csak elfogadni nem akarom.

Mert ha mi elfogadjuk, a szakértők elfogadják, a játékosok is, akkor végül a szövetség vezetése is megveregetheti a saját vállát, hogy lám, jól dolgoztunk, újabb biztató vereséget harcoltunk ki! Pedig évtizedes múltja van a magyar foci felemelkedését szolgáló akadémiáknak, van pénz, van pálya, van minden. Csak eredmény, az nincs. Pedig ez a sport nagy titka: egyedül ez az egy dolog számít(ana)...

A magyar foci végképp elfogadta helyzetét a kontinentális kupákban.

Az nem meglepő, hogy augusztus elejére a négy magyar indulóból három már kiesett a nemzetközi versengésekből. Az sem, hogy volt, akinek egy luxemburgi csapat jelentett megoldhatatlan feladatot. 

Ami új, az az, hogy igazán már nem is lepődünk meg. Nem nagyon vannak az újabb futball-Mohácson keseregő kommentárok. Elfogadtuk, hogy ennyit tudunk, ennyit érünk, itt a helyünk Európában.

Sőt, már van, ahol képesek fociünnepet emlegetni annak kapcsán, hogy az Újpest tükörsimán kiesik a Sevilla ellen. Félreértés ne legyen, a Sevilla nyilván jobb csapat bármelyik magyar gárdánál. De ez azért nem kellene, hogy azt jelentse, hogy a fű alatt bekúszva, megalázkodva lépjenek ellenük pályára a magyarok, örülve egy kis becsületgólnak. 

Emlékszünk, amikor nevettünk a panamaiakon, amikor kitörő örömmel megünnepelték azt is, hogy szereztek egy gólt a világbajnokságon, hiába bukták el az összes meccsüket? Mosolyogva legyintünk a kiscsapatra, és okoskodunk azon, hogy milyen marhaság a 48 csapatos VB, hiszen ez csak annyit hoz magával, hogy lesz még egy tucatnyi "hurka" a tornán, feleslegesen.

Hát kérem szépen, amikor Újpesten népünnepély tör ki, miután az összesítésben 0-6(!) arányban vereségre álló lila-fehérek szereznek egy gólt, és a végén még tiszteletkört is tehetnek a játékosok, akkor a mi klubcsapataink pont ebbe a szánalmas helyzetbe kerülnek. A szurkolókkal együtt, akik még "ünneplik" is ezt az "eredeményt". Ízlelgessük: 1-7. Ez a vége. 

És a Sevilla nem a Barcelona, nem a Juventus, nem a Bayern München. Jó kis csapat, odaért a hetedik helyre a La Ligában, de... Nem kellene utcabált rendezni azért, mert rendesen kitömtek egy Újpestet. Tudom, rég volt, de azért olyan emberek léptek pályára lila-fehérben, mint Szusza, Bene, Göröcs, és valamikor VVK-döntő, KEK-elődöntő, BEK-elődöntő is összejött.

A valóság az, hogy a magyar foci dicső múltja végképp szoborrá merevedett. Avatják a Puskás-, Grosics-, Buzánszky-, Albert-emlékműveket, de a ma szurkolójának egészen más színvonalat képviselő játékosokkal kell megbarátkoznia. 

Pedig a sport a létező legélőbb, legaktuálisabb dolog. Jó dolog archív felvételeket nézni, de izgulni azon tudunk, ami itt és most történik. A jelen az, hogy lesajnált amatőr csapatok, hobbifocistákból álló klubocskák szintjén örvendezünk azon, hogy idejön egy nagycsapat, és kitömi a mieinket. Hú de jó! Dicshimnuszokat zengenek a fehérváriakról, mert kivernek egy bolgár csapatot a második selejtezőkörben.

Eközben még másfél évtizede is, ha nem is verte ki a Zalaegerszeg a Manchester Unitedet, de azért hazai pályán sikerült kicsikarni egy győzelmet. Azon volt mit ünnepelni, volt miért legendává válni Koplárovics Bélának! Bolgár csapatok? Aki ismeri a focitörténelmet, tudja, hogy a Debrecen mind a két alkalommal amikor főtáblás lett (BL illetve UEFA-kupa), bolgár csapatot vert ki. Szóval azért nem valami hihetetlen, egyedülálló hőstettről beszélünk.

Európa pedig ezekre még oda sem figyel, a sztárok még nyaralnak vagy edzőtáborban gyúrnak a következő szezonra. Arra viszont talán jobban odafigyelnek a döntéshozók, hogy a magyarok nem bírnak egy luxemburgi csapattal, hogy szánalmas módon futballünepnek neveznek egy 1-7-es zakót. Most mi vagyunk azok a hurkák, akiket az UEFA ki akar szorítani a komolyabb kupákból, mert csak hígitjuk a mezőnyt, színvonalat nem tudunk emelni. És még mi tiltakozunk, hogy nehezül a bejutás a BL-be? Mire fel? Az UEFA központjából nézve az Újpest meg a Honvéd a klubtornák Panamája...

Innen marha nehéz lesz visszakapaszkodni. Nem csak futballszakmai, de érzelmi szempontból is. Újból fel kellene építeni magunkban a tartást, a büszkeséget. Nem a régieknek kellene sorban emelni a szép szobrokat, a maiaknak kellene kiharcolni a tiszteletet, a megbecsülést, a rajongást. És igen, ennek része az, hogy ne emeljük vállunkra azt, aki simán ki tud kapni egy jobb csapattól.

Mert ez nem teljesítmény, erre sajnos bárki képes.

Bárki.

A futballválogatott újabb vereség után fordulhat rá a tétmeccsekre.

Azért legyünk pozitívak, és szögezzünk le néhány tényt! Egyrészt az új szövetségi kapitány, Georges Leekens nem vesztette el mind a négy felkészülési meccsét, Fehéroroszországból sikerült pontot csenni. Másrészt még egyetlen tétmeccset sem játszottunk, tehát elvileg pont ugyanannyi esélyünk van, mint bárki másnak. És bárhogy is nézzük, van annyi igazolt magyar labdarúgó, hogy számszerűleg ki lehet állítani egy csapatot.

Egyebekben azért nem túl biztató a magyar válogatott utóbbi két éve. Hihetetlen, hogy két éve még jórészt ugyanezeket az embereket ünnepelték az emberek spontán utcabálon az EB-n való tisztes helyteállás után, most meg már fel sem kapjuk a fejünket rá, hogy megint kikaptunk. És lássuk be, a vereségeink egy része iszonyat kínos volt, Andorra vagy Luxemburg népének szereztünk vele nagy-nagy örömet.

Itt azért tegyünk egy kitérőt, mert a közhelykirály Leekensnek sikerült olyat is kimondania, hogy nehéz nálunk kapitánykodni, mert nyomást érez, a szurkolók meg a sajtó is győzelmet vár. A helyzet az, hogy ez nem csak itt van így, hanem mindenhol máshol. Andorrában is focidrukker, és ugyan nem sűrűn örülhetnek győzelemnek, mégis nyilván mindig azért mennek ki a stadionban, mert bizakodnak, hátha. Ugyan melyik országban kívánt dolgozni Leekens, ahol nincs "eredménykényszer"? Mindenhol álmodoznak valamiről, mindenhol azt szeretnék, hogy a kedvenceik győzzenek.

Ja, és nem csak a szurkolók meg a sajtó, hanem a világ minden válogatottjának tagjai is a győzelem reményében lépnek pályára, sőt, elsősorban ők akarhatják ezt igazán. Nehéz elképzelni, hogy a mi focistáinkat pont eredménytelenségi kényszer nyomasztaná, mert valami önsanyargatásból direkt ki akarnak kapni boldog-boldogtalantól. Sportban arról beszélni, hogy nyomást jelent a győzelem miatti elvárás egyszerűen komolytalan hülyeség. A sport ezen a szinten maga a győzelem vallása, és kész.

Gáz, hogy mi lassan a reménykedésről is leszoktunk. Tegnap pont a meccs első félidejében mentem el kocogni a Római-partra és a kiülős helyek egyikében láttam tévét, ahol a mérkőzést adták. Ott csak ketten ültek, ők is a tévének háttal- míg a többi, kinti asztalnál szép számú ember ült. Tehát az ország lakosságának egy jelentős része számára nem érdekes se a meccs, se az eredménye. A stadionba kimenők, na ők azok akik még többet akarnak látni. És a részükről teljesen jogos a füttyszó, mert félelmetes mélypontra jutott a foci.

2017-2018-ban eddig 13 meccset játszott a válogatott, amiből sikerült kilencet elvesztenie. Estek pofára a mieink tét- és barátságos meccsen is. És lehet itt okoskodni a felkészülésről, a csapatkeresésről, az ideális taktika megtalálásáról, de a helyzet az, hogy a barátságos meccs az ellenfeleinknek is az volt, ám ők legalább, akármilyen is a játék, legalább győzelemmel tudtak örömet szerezni a drukkereiknek.

Ettől még lehet eredményes a csapat a Nemzetek Ligájában? Természetesen igen. Csak az emberben nincs az az izgatott várakozás, ami a minőségi, jó sport velejárója. Ha véletlenül kicsúszik egy-két győzelem, akkor is legyint az ember, a mázlifaktort emlegeti. Védjük magunkat azzal, hogy felkészülünk lelkiekben az új kudarcokra, de így a sikereknek sem úgy örülünk. És ez megöli a szurkolást.

Nem akarom Leekenst hibáztatni, egy helyzetet se hagyott ki, egyetlen potyagólt se engedett be, és nem ő képezte a játékosokat se az "akadémiákon". De a tény az tény: kissé lehangoló az eredménysora, s a sótlan, közhelyes nyilatkozatai sem segítettek abban, hogy népszerűvé váljon. Ha mondjuk a tétmeccseken becsúszik megint pár kínos eredmény, akkor villámgyorsan repülni fog, és senki sem fog sírni utána.

A gond az, hogy azt nem tudom, ki jön utána, ám azt sejtem, hogy mi következik: még nagyobb gödör... És örök emléknek megmarad Kádár remekbe szabott öngólja, meg a másik két potya, ami miatt érdemes felidézni a Leekens-korszak negyedik meccsét...