Sportfoglalkozás

Egy nagyobb utószilveszteri bulin voltunk a hétvégén vidéken, a Velencei-tó partján. Vannak ismerősök, akikkel csak ritkában futok össze, és egyikük (hölgy az illető) megjegyezte, amikor először látott, rám se ismert. Arra gondolt, ki ez a sovány fickó talpig latexben?

A kijelentés mind a két része túlzás, kóros soványságról nem lehetne beszélni az esetemben, és a "talpig latex" is a futónadrágnak meg a futókabátnak szólt. Kétségtelen, két évvel ezelőtt egy ilyen testhezálló nadrágban nagyon hülyén éreztem volna magam nyilvános helyen, de most már ezzel nincs problémám. Egyébként is, aki télidőben indul futni, elsősorban a praktikumra ügyeljen öltözésnél.

Meglepő, hogy mennyire meg lehet szokni a hideg időben kocogást. Már tudom, számomra ehhez mi a megfelelő öltözet, abszolút nem faktor a fázás. Pedig régebben biztos lettem volna benne, ha 2-3 fokokban ilyen vékonynak tűnő ruhákban futok kinn egy órát, komoly következményekkel nézek szembe. Végülis vannak következmények, ez tény: sportosabb lettem.

A Velencei-tavon mellesleg nagy élet volt. Azt sose értettem arrafelé, hogy miért van annyira elzárva a part az emberektől, nagyon hosszú részen kerítések mögött van a víz. Azért van pár megközelíthető kikötő, illetve a strandhoz érve nyugodtan kimehettem a befagyott tóhoz, de kellemesebb lett volna végig ott kocogni. Még a jégre is rámerészkedtem, de nincs mese, a futócipő nagyon nem alkalmas ezen a felületen a mozgásra. A korcsolyázók bezzeg élvezték az időt, én pedig gyorsan indultam is tovább, mert a hidegben hosszan ácsorogni azért bolondság lett volna.

Gyors zuhanyzás után pedig csatlakozhattam a csapathoz. Nem maradtam le semmiről, már ami a bulit illeti. Sőt, felbukkantak a sportos ismerősök, beszéltünk pár szót edzésről. Egyikükkel a szó szoros értelmében még a parton összefutottam, a többiekről hallottam, hogy reggel a buli helyén kettlebell edzést tartottak, volt, aki korcsolyázott- rendesen megváltozott párunk életmódja. És ez meg is látszik rajtunk. Nem a latexcuccra célzok, hanem a fogyásra...

Itt az év eleje, én pedig szorgalmasan írom az edzésnaplót, mert voltak bizonyos vállalásaim, és sportos barátaimmal is megosztjuk a terveinket. Amikor pedig utazást szervezek, mindig megnézem azt is, milyen mozgási lehetőségek vannak a helyszínen. Futni szinte mindenhol lehet, de akad még más is. Most például azon töröm a fejem, ötletet kapva egy túraszervező oldaláról, milyen jó lenne egy vitorláshajós utat összekötni más dolgokkal- egyik helyen kikötve futni lehetne egy ismeretlen partszakaszon, máshol egy reggeli vagy esti jóga lehetne a program. Ráadásul ott a tenger, úszni és búvárkodni. Ehhez nem is kell messzire utazni, az Adrián könnyen tető alá hozható, vagy például Törökországban remek lehetne egy hét aktív hajókázás.

Megvalósítható? Természetesen, hiszen mostanában egyre inkább azt érzem, a saját magam előtt levő kihívások kitartással leküzdhetőek. Az idei nyár még sok új, izgalmas élményt hozhat- de addig sem szabad leállni és nem is fogok. A mai 9,5 kilométert már bejegyeztem a naplómba, holnap pihenek, csütörtökön pedig megint edzőcuccot húzok. Hadd csodálkozzon rám mindenki, aki régebben másmilyennek ismert!

Manapság népbetegségnek számít az elhízás, ám azokról az úttörőkről kevesebbet hallunk, akik először hívták fel a figyelmet a fiatalok ellustulásának káros hatásaira, és megoldási javaslatokkal éltek.

Száz éve, 1914-ben született Bonnie Prudden, aki jelentős alakja volt a széleskörűvé vált fitneszmozgalomnak. Örökmozgó gyerek volt, majd nagy lelkesedéssel vetette bele magát a tánctanulásba, komoly balettiskolákba járt, 20 évesen pedig már a Broadwayen táncolt. Házassága után felhagyott az előadóművészettel, de gyerekei születése után azok iskoláiban tornaórákat tartott. Nem volt már tinédzser, amikor ismert arc lett az Egyesült Államokban: az ötvenes években magazinokban és tévéműsorokban tűnt fel, a Today show egyik sztárja volt. Könyveiben a legfiatalabbaknak és az idősebbeknek is tanácsokat adott, hogyan lehetnek fittek és egészségesek. 

Még 1955-ben juttatott el egy nagy feltűnést keltő jelentést Dwight D. Eisenhower elnöknek. Arról írt benne, hogy az amerikai gyerekek 56 százaléka a néhány egyszerű, fizikai állapotot felmérő gyakorlatból legalább egyet nem volt képes megcsinálni (pl. lábelemlés, lábujj megérintése). Ehhez képest Európában a gyerekek 91 százaléka minden feladatot végre tudott hajtani. Ezek az adatok megdöbbentették az elnököt, és ekkortól kezdtek kormányzati szinten foglalkozni a fiatalok egészségével, mozgásával, táplálkozásával.

Bonnie Prudden már akkor rámutatott, hogy a tévé előtt ülő, mozgászsegény életmódú gyerekek már az iskolába se gyalog jártak. Saját gyerekeit pont ezért egészen máshoz szoktatta, őket és barátaikat rendszeresen megmozgatta. A legelsők között volt, aki egészen kisgyerekek számára indított torna- és úszó programokat. Fitneszfelszereléseket talált fel, sőt, az első mászófalak egyikét is ő álmodta meg.

Idősebb korában egy sajátos fájdalomcsillapítási eljárást fejlesztett ki, a rendszeres testgyakorlást pedig még akkor sem hagyta abba, amikor betöltötte a kilencvenet: három szívműtét után is végrehajtotta saját gyakorlatsorát. Azt mondogatta, hogy nem forgathatod vissza az órát, de újra felhúzhatod. 97 esztendős korában hunyt el.

Azt kell mondjam, erőfeszítései ellenére sok túlsúlyos ember él a világon. A kontinensek közötti különbségek eltűnőben: nem az amerikaiak lettek soványabbak, hanem lassan itt Európában is felzárkóztunk hozzájuk. Szóval Bonnie Prudden munkássága ma is éppen olyan aktuális, mint fél évszázada- ám az rajtunk áll, mit fogadunk meg az okos tanácsokból. Kár a külső körülményekre fogni tunyaságunkat, mert a változás lehetősége elsősorban bennünk rejlik. 

Vajon elég inspiráló így az év elején egy timelapse videó egy tengerparton jógázó lányról?

A fene tudja. Vannak céljaim, de már nem kell fogadkoznom. Az év végén is belefért a mozgás, nyilván ezekben a hideg januári napokban is találok majd magamnak sportos kihívást. Szerencsére a síelés még nincs képben, nem hiányozik még egy költséges hobbi...

A tengert viszont szeretem. Azt nem tudom, hogy jógázok-e majd ha legközelebb eljutok oda, de abban biztos vagyok, ha bele is vágnék, nem lennék olyan mutatós látvány mint ez a csaj. Az ember lássa reálisan a lehetőségeit... Azért az sem rossz, ha tavaly ilyenkorhoz képest azért én is tudtam változni. Ráadásul több szempontból, nem egyszerűen csak leadtam pár kilót.

Régebben talán mosolyogtam egy ilyen videón. És be kell vallani, az egészség-fitnesz mániának vannak vicces vadhajtásai. Meg lehet találni azonban az értelmes kompromisszumot, amikor az életünk részévé vált mozgás jó program lehet egy nyaraláson is. Egyszerűen azért, mert élvezzük- nem kényszerből csináljuk, valamiféle szigorú programnak engedelmeskedve, hanem jólesik. Már tudom, hogy létezik ilyen: kocogtam tengerparton és szuper volt. Olyan részekre jutottam el egy jól ismert falu környékén, ahol még sose jártam.

Milyen sok alkalommal hagyja ki az ember a tenger mellett a napfelkeltét, mert lustálkodik! Pedig ez is nagyszerű élmény lehet. Talán csak azért kelünk fel rá, mert még a többi program előtt pár gyakorlattal indítjuk a napot. És a jutalmunk nem csak a mozgásnak köszönhető felfrissülés, hanem a lenyűgöző látvány is. 

Hát nem megéri?

Mostanában sokat futottam, szobabicikliztem, így aztán egy ideje már nézegettem, milyen másféle mozgásba lenne érdemes belekóstolni. Leírás alapján minden terem profi, így aztán először a környéken néztem szét- a kiválasztott egy délelőtti dinamikus jóga óra lett.

Emlékszem egy régebbi jógás kalandra. A teremben sokan voltunk- van ilyen, ez belefér. De az óra egésze mégsem győzött meg, mert hiányzott a kezdőkre való odafigyelés (rámfért volna), így aztán az ember a különféle pózokból kinézve próbálta követni azt, amit az oktató csinál. Jól vagy rosszul? Inkább utóbbi.

Most a délelőtti időpont miatt szerencsésebb volt a helyzet, hiszen nem volt túl sok ember a csoportban. Ráadásul csak én voltam újonc, és erről pár szót váltottunk is az oktatóval. A rendesen felszerelt teremben a nagy tükör volt az egyik legfontosabb: tényleg remekül láthattam, mi az, amit éppen elég bénán hajtok végre. Nyilván nem magamtól figyeltem annyira, az oktató hívta fel erre a figyelmem általában. Szóval most azt éreztem, hogy nagyjából azt csináltam, amit kell csinálni.

Mert ez fontos. Nem kell hozzá nagy bölcsesség, hogy a különféle nyújtó, csavaró, feszítő gyakorlatoknál nagyon nem mindegy, hova helyezzük a súlypontot, hogy indítjuk a mozdulatot, mire figyelünk oda. Ha elmondják, aztán a hibákat kijavítják, és a tükörben én magam is látom, mit csinálok éppen, sokat segíthet. Nem fájtak a mozdulatok, képes voltam követni az órát, teljesen jó volt ez a kis változatosság a futáshoz képest.

Nyilván az oktató azt nem tudhatta, hogy az utóbbi évben elég sok sportos élményem volt, amitől erősebb és lazább lettem, így aztán a teljesen nulláról induló emberekhez képest egy árnyalattal ügyesebb és kitartóbb voltam- de örömmel látta, hogy elég jól tudok igazodni a gyakorlatokhoz. 

Az egy másik kérdés, hogy én is meglepődtem, mert eléggé intenzív volt a dinamikus jóga. Gyakorlatilag folyamatosan mentek a gyakorlatok, és hamarosan éreztem, rendes, kellemes fáradtság lesz az óra végeredménye. Igyekeztem jól csinálni mindent és nem ellazsálni semmit- azt hiszem, ebben nem is volt hiba. Délutánra aztán kezdtem érezni azokat az izmokat, amik a legnagyobb terhelést kapták, és másnap talán még inkább lesz olyan testrész, ami a jógaórára emlékeztet majd.

Abszolút megérte új dolgot kipróbálni, biztosan megyek még ilyen órára. Főleg a téli időszakban, amikor a futáshoz nem lesz sok lelkierőm, a szobabicikli meg szétesik alattam- vagy ha nem, egyszerűen csak megunom. Másrészt az is tény, hogy az óra után éreztem, mi az, amit a másféle mozgások során nem edzek, szóval biztosan meglesz a haszna a jógának is.

Amikor az élményt megosztottam, kaptam egy megjegyzést, hogy lassan átesek a ló túloldalára, annyifélét csinálok. Lassan jön a zumba rózsaszín cicanadrágban? Nos, ilyen terveim nincsenek. És egészségmániás sem vagyok- inkább csak ahhoz képest feltűnő a változás, amennyit korábban sportoltam. Persze a nullához viszonyítva minden sok... És érdekes módon akkor ritkán jött megjegyzés, hogy a tunyaságommal már nagyon a ló túlsó (alsó?) oldalán vagyok. Pedig talán indokoltabb lett volna... Szóval a mostani megjegyzést nem veszem magamra, talán inkább még büszke is vagyok rá. A jógától legalábbis biztos nem tántorít el.

Lassan olyan lesz a YouTube mint régen a vezércikk: ami ott van, az mindenre választ ad és megoldást jelent. Pedig néha érdemes lenne némi fenntartással kezelni azt, amit megosztanak...

Szokás azt mondani, ha az ember edzeni akar, nem kell költenie semmire, tele van az internet jótanácsokkal és tornavideókkal. Hát ez kétségtelen tény, de érdemes belegondolni abba, tudjuk-e pontosan, ki az, aki az okosságokat leírja vagy cicanadrágban bemutat pár gyakorlatot? Még az is kiderülhet, hogy csak egy dologban jobb, mint te: magabiztossága határtalan. Nyilván bőven van olyan ember, aki tényleg profi, de ez nem feltétlenül derül ki már első látásra is. Ha igen, az jó, de nem biztos, hogy ezzel bentebb van a néző.

A videók között akkor lát az ember igazán furákat, ha valami extrémebb mozgásforma érdekli. Például ott vannak azok, amik a balettozni vágyókat célozzák. Vajon mindenkinek van megfelelő borítású padlóval ellátott, elég nagy helyisége rúddal együtt ahhoz, hogy egy videót nézve képezze magát táncossá? Vajon mindenkinek elég az a szóban elhangzó, vagy jól, vagy rosszul értelmezett leírás, aminek be nem tartása komoly sérülésveszélyt hordoz magában? Szerintem ha valami ilyesmire vágyik, járjon el órára egy normális tanárhoz, jól felszerelt terembe, ahol az alapoktól kezdve megkapja a megfelelő odafigyelést.

Egyébként az egyszerűbb videós tornák jó részére nyilván igaz az, hogy nem árt előtte pár olyan alkalom, ahol valaki kijavítja a mozdulatokat. Láttam profi minőségű videókat, ráadásul roppant csinos főszereplőkkel, amik nyilván inspirálóak. A bajom csak az, hogy a civilben profi táncos mozdulatait hányan tudják otthon a tévé előtt ennyire könnyedén, harmonikusan, jól megcsinálni? Ki az, akinek egy videó elég ahhoz, hogy hibátlanul hajtson végre mindent, és ki az, aki inkább úgy néz ki, mint aki saját magával birkózik?

Vagány dolog pár hétnyi YouTube-ozás után jógaoktatónak kinevezni magunkat, de én speciel nem vagyok benne biztos, hogy minden ember akkora profi, aki a nappaliban széttolja a bútorokat, lerak egy kamerát és elkezdi bemutatni saját "tornaprogramját". Néha elképszetően alacsony színvonalúak ezek: nincs normális világítás, a hang nehezen érthető, az operatőr keze remeg, nincsenek olyan közeli felvételek, amelyek fontos mozdulatokat mutatnak be. Tény, sok kezdő számára olyan lehet egy ilyen videót nézni, mintha saját magát látná, de nekem több, mint kétséges, hogy ettől egy csapásra hiteles lesz egy kissé amatőrnek tűnő program.

Ha úgy nézzük, szuper, hogy minden ingyen elérhető. De közben még a profi anyagokkal kapcsolatban is felmerülhetnek problémák. Aki olyan szerencsés, hogy megfelelő gyakorlata, előképzettsége van, tud a videók között szelektálni, képes jól követni a mozdulatokat, azoknak bizonyára jó, hogy ennyi videó elérhető. Aki viszont nulláról indul, az lehet, hogy nem költ sokat, de hosszú időn át csak bénázik, netán még a rosszul végrehajtott gyakorlatokkal kárt is okoz. 

Így pedig még a kedvünket is elvesztjük, és ahelyett, hogy valaki elérné az áhított álomtestet, tornázás helyett chipsevéssel tölti az estéket. Ezt érdemes megfontolni, amikor kíváncsian nézegetjük a videókat, és magunkban mosolygunk azokon, akik csoportos órákra járnak.