Sportfoglalkozás

A brit atlétanő igazi dráma főszereplője, vagyis inkább áldozata lett a pekingi világbajnokságon.

Az éremre esélyes fiatal Katarina Johnson-Thompson az első nap után kis lemaradással állt a második helyen hétpróbában, de a következő nap tragikusan indult a számára. Távolugrásban háromszor is belépett, noha harmadik kísérletét először jónak ítélték. Aztán öt percnyi vizsgálódás és méricskélés után a bírók úgy döntöttek, ez sem volt szabályos, noha jó messzire repült.

Így értékelhető eredmény nélkül, nulla ponttal zárta ezt a számot, tehát elszálltak a reményei a jó szereplése. Ám kénytelen volt az utolsó számot is teljesíteni, ami kicsit sem volt ínyére. A kamerák előtt is sírásban tört ki.

Ám a csinos Katarina még csak 22 éves, van még esélye érmet szerezni világversenyeken- akár már Rióban is bizonyíthatja, dobogón a helye. Sztorija pedig azt is bizonyítja, minden jel ellenére nem csak kizárólag a magyaroknak gyűlik meg a baja bírókkal...

Amikor az idei amerikai bajnokságon 1500 méteren harmadik helyen futott be Kerri Gallagher, a közönség egy része meglepődve kérdezte, ki ez a lány? A 26 éves sportolónő nevét pedig érdemes megjegyezni, mert a bronznak köszönhetően bekerült a világbajnokságra utazó válogatottba, két olimpikon társaságában.

Pedig pár éve egészen más terveket szövögetett. Fiatalon kosarazott, nem túl sok sikerrel, aztán édesanyja javaslatára kezdett atletizálni. A középiskolában majd az egyetemen is folyamatosan tagja volt a futócsapatnak, jó eredményeket ért el, de a legfontosabb a tanulás volt a számára. Diploma után nem is nagyon volt kérdés, hogy szögre akasztja a futócipőt, hiszen remek lehetőséget kapott: a Morgan Stanley várta tárt karokkal, ő pedig New York szívében kezdett el dolgozni az üzleti szférában.

Pár hónap múlva viszont egészen másféle ajánlattal kecsegtették. Meghívták edzeni Washingtonba, ahol egy sikeres csapat tagjaként vághatott bele újra a felkészülésbe. Az összetartó, ír gyökereire büszke családban mindenki támogatta a döntését, hogy ne adja fel a nagy álmot, válassza a sportkarriert. Így aztán Kerri hátat fordított a Wall Streetnek, és 2011-től Washingtonban készül.

Azért az Egyesült Államokban sem egyszerű az élete a sportolóknak. A kimagasló csillagok természetesen könnyebben találnak támogatókat, de az élmezőnyt ostromló fiataloknak maguknak kell előteremteni megélhetésük költségeit. A lelkes atlétának nem derogált bármit elvállalni diplomás létére: gyerekfelügyelet, óraadás után eladó lett egy boltban. Mára pedig a csapat egyik segédedzője, aki magánál fiatalabbak fejlődését segíti, miközben maga is keményen edz.

2012-ben ugyan nagy csalódás volt számára, hogy nem jutott be a londoni olimpiai csapatba, ám nem adta fel. A kitartó munka később meghozta a gyümölcsét, egyre több rangos versenyen vehetett részt, egyéni szponzort talált, majd újabb fontos állomásként következett a bajnokság. A pekingi világbajnokságon nem fog az 1500 méter esélyesei közé tartozni Kerri, ám ha már kiharcolta a részvétel jogát, nyilván nem elégszik meg ennyivel. Előtte lebeg a még nagyobb cél: Rio! Ha sikerül versenyzőként eljutni az olimpiára, bárhol is végez, már elmondhatja, megérte feladni az üzletben befutott karrier álmát a sportért.

79 éve, 1936 augusztusában szerzett négy aranyérmet a berlini olimpián Jesse Owens, a legendás atléta. A körülmények miatt máig az egyik leggyakrabban emlegetett sportoló az afroamerikai bajnok.

James Cleveland Owens 1913-ban született Alabamában, tízgyerekes családba. A J.C. becenevű srácnak olyan erős déli tájszólása volt, hogy azt hitték róla, a neve Jesse- ez ragadt rajta később egész életében. Már középiskolásként dolgoznia kellett, de egy edző felismerte tehetségét, lehetőséget adott neki, ő pedig élt vele. Egyetemistaként már rekordot rekordra halmozott.

Eljött az olimpia éve, és ő bekerült az Egyesült Államok válogatottjába is. 1936-ot írtunk, a nácik uralta Németországban a berlini versenyek nem csak a sportról szóltak. Adolf Hitler országa erejét akarta demonstrálni a nagyszabású rendezvénnyel. A fehér árja faj felsőbbrendűsgét hirdető náciknak viszont azzal kellett szembesülni, hogy a játékok legnagyobb sztárja egy fekete sportoló volt: Jesse Owens.

A rövidtávfutásban és távolugrásban is legyőzhetetlen sportember négy aranyat gyűjtött be. (Érdekes mellékszál, hogy a váltófutás döntője előtt mindenkit meglepve közölték a rövidtávutókkal, hogy megváltoztatták a csapat összetételét. Kimaradt két zsidó származású sportoló, Marty Glickman és Sam Stoller, és egyikük helyett versenyezhetett Owens, aki enélkül a döntés nélkül "csak" három aranyat szerezhetett volna. Máig vitatott, hogy azért hagyták-e ki az amerikaiak a két érintett csapattagot, mert a csapat vezetőitől sem volt idegen az antiszemitizmus.) Vannak, akik szerint Adolf Hitler azért nem fogott kezett a versenyek győzteseivel, mert nem akart egy feketével kezet rázni, de ma már úgy vélk, nem ez volt az ok. Tény, hogy nyilvánosan nem gratulált Jesse Owensnek, ám állítólag később sor került erre. Persze utólag ezzel már aligha büszkélkedett volna az atléta...

Ami viszont biztos: az amerikai elnök, Roosevelt soha nem gratulált neki, nem fogadta a Fehér Házban, tehát odahaza elmaradt a kézfogás. A harmincas években még javában elfogadott volt a faji szegregáció: amikor a Waldorf Astoria hotelben köszöntötték őt, a teherlifettel kellett a recepcióra mennie. Meglepő módon pont Németországban volt másféle élménye, ugyanis Adi Dassler, az adidas alapítója első fekete atlétaként őt kérte meg arra, hogy cipőiben versenyezzen.

A bajnoki címekből viszont nem lehetett megélni Amerikában. Jesse Owens úgy fogalmazott, nem ehette meg az aranyérmeit, így hát pénzdíjas eseményeken lépett fel. Országa szövetsége azonnal kizárta az amatőrök közül, többé nem futhatott a bajnokságokon. Később már annyira elszegényedett, hogy lovakkal versenyzett, mosodában és benzinkúton dolgozott. Csak a hetvenes években kapta meg a támogatást, aminek segítségével rendbe tudta hozni életét.

1980-ban hunyt el. Az egész életében erősen dohányzó sportember szervezetét gyors lefolyású tüdőrák támadta meg, ez okozta halálát. A négyszeres olimpiai bajnok életével ismerkedve magának a huszadik századnak a történelmébe ütközünk. Ma már némileg más világot élünk, nem kell egy fekete sportolónak meghúzódnia a busz hátsó részén, az viszont még ma is előfordul, hogy politikai erődemonstrációnak használják páran a sporteseményeket.

Owens berlini aranyérmét pedig 2013-ban közel másfél millió dollárét árverezték el. Bizonyára jobban járt volna, ha sikerei csúcsán kapja meg a méltó elismerést...

Az atlétikában körvonalazódó óriási doppingbotrány miatt sokaknak fájhat a feje. Ám az, hogy ide juthat egy sportág, sokak közös bűne.

Minden gyerek, aki sportolni kezd, természetesen világsztár akar lenni. Azért senki nem áldozza fel a fiatal éveit, ha tudja, legjobb esetben 29. helyezett lesz az olimpián. Van, akiknek ez a maximum, bármilyen becsületesen edz és dolgozik- az ő teljesítménye is becsülendő, még ha aranyat nem is adnak érte.

Ám akadnak páran, akik közvetlenül a szűk élmezőnybe kerülnek. És itt már nüansznyi különbségek döntenek a sikerről- vele pedig az azzal járó dicsőségről és pénzről is. A ki tudja milyen hátterű sportoló természetesen még többet és még keményebben edz, mert a csúcsra akar érni, de néha meg is szédül. Mert az edzője, akinek ugyanúgy érdeke, hogy a tanítványa sztár legyen, ajánl tuti szereket. És a nemzeti sportági szövetség vezetői is szemet hunynak a dolgok felett, mert nekik is jól jön az, ha valaki érmet szerezni egy rangos versenyen. És persze adott ország felsővezetése is szívesen büszkélkedik honfitársaik sikerével, noha vajmi kevés közük van hozzá. A botrány eddigi adatai alapján nem egy vagy két ország érintett, hanem rengeteg- szóval nem lehet csak egyvalakikre ujjal mutogatni.

Na de majd a nemzetközi szövetség, az odafigyel! Vagy mégse? Hiszen új világcsúcsok, kiélezett versenyek, népszerű sztárok nélkül a szponzorok is kevesebbet adnak. Egyszerűbb hát "védeni" a csillagokat. Már korábban szót ejtettem róla, hogy nem hiszem el, amikor Lance Armstrong sokéves doppingolásáról azt állítják, a kerékpárosszövetségnek fogalma sem volt a csalásról- és ha így lenne, az is csak az alkalmatlanságukat bizonyítani.

A mostani botránynál pedig egyenesen az IAAF archívumából sikerült kiszivárogtatni a gyanús mintákat, amik tömeges doppingolást jeleznek az élmezőnyben, Most aztán fogadkozik az atlétikai szövetség, a NOB meg a WADA hogy mindent jól feltárnak- csókolom, nem tetszettek egy picit elkésni? Remekül fizetett emberek ülnek ott, akik vagy nem tudták, vagy nem akarták lebuktatni a doppingolókat- egyikre se lehetnek büszkék.

Természetesen a tévétársaságoknak, szponzoroknak is jól eladható arcok kellenek, akik nem csak győznek, de csúcsokat javítanak, legendákká válnak. Persze a sajtó a botrányokra is vevő, de lássuk be, ott is az a menő, ha világsztárt buktatnak le, a háztömb körüli bicikliverseny hetedik helyezettjének doppingolása nem sztori, Lance Armstrongé az. 

A legyőzött versenytársak talán reklamálhatnának a megtáltosodott új sztárok eredményei miatt. De egyrészt nekik nem sok bizonyíték van a kezükben, másrészt az élmezőnyben valószínűleg olyan sokan doppingolnak, hogy magukat is vádolnák ha borítanák a bilit, harmadrészt pedig mindenki tart attól, egy komoly botrány a sportágot űző többi versenyzőtől is elfordítaná a támogatókat. 

És végül ott vagyunk mi, a szurkolók. Nekünk is sztárok kellenek, nagy sztorik, emberfeletti eredmények. El akarjuk hinni, hogy a mi fiaink és lányaink sose csalnak, egyszerűen csak ennyire jók. És boldogok vagyunk, ha jönnek az aranyak, és a nemzetközi szövetségek machinációit emlegetjük, ha doppinggal vádolnak egy magyart. Ám még a szurkolót a legkönnyebb felmenteni: neki az a dolga, hogy lelkesedjen.

A sport többi szereplője viszont jobban teszi, ha tükörbe néz. Nagyon kíváncsi leszek, mi lesz a nagy tényfeltárás végeredménye, lesznek-e visszavett érmek, eltiltott sztárok. És persze még nagyobb kérdés, valaha lesz-e teljesen tiszta sport. Azt gyanítom, amíg ennyi embernek fontos, hogy így vagy úgy, de folyamatosan új csillagok jelenjek meg a sport egén, addig mindig lesznek sokan, akik szabályos és szabálytalan módszerekkel egyengetik a feltörekvő sztárok útját.

Az Ázsia-bajnokságon áll a bál, mert a gazdag arab országok honosítási politikájának köszönhetően a sportban szinte semmilyen múlttal nem rendelkező nemzetek gyűjtik be az aranyakat. Ez pedig érthetően kiveri a biztosítékot a vetélytársaknál: például ha egy bahreini vagy katari színekben versenyző, de eredetileg kenyai vagy marokkói születésű atléta győzi le az ázsiaiakat, akik szinte esélytelenek ellenük.

Egyre nagyobb a vándorlás a sportvilágban, ilyen-olyan okból gyakran cserélnek mezt még a világsztárok is. Abszolút nem arról van szó, hogy kizárólag az olajból meggazdagodott országok akarnak így sikereket aratni. Nem akarok messzire menni, nem kevés esetben érintettek vagyunk mi, magyarok is, akik igazán büszkék vagyunk a sporttörténelmünkre.

Van olyan eset, amikor határon túl élő, de magyar származású sportoló vált országot, de lettek magyarok olyanokból is, akik valóban más nemzetiségűek. Ezek közt most nem téve különbséget, egyszerűen csak felsorolásképpen néhány kiválóság, aki országváltás után szerzett dicsőséget magyar színekben: Janics Natasa, Radulovics Bojana, Perez Carlos, Gergely István, és a sor folytatható. És persze voltak, akik ilyen-olyan okokból más országban folytatták: Puskás Ferenc, Szabó Melinda, Hunyady Emese- csak néhány név a sok közül.

Szóval ez a fajta sportoló-vándorlás évtizedek óta megszokott jelenség, minden nemzetnél előfordul. Teljesen változó, mi motiválta az országváltásokat, lehetett az indok a politika, a sértődöttség, a pénz... Ami az olajsejkek által összevásárolt válogatottakat illeti, ott azért zavaróbb ez az egész, mert kizárólag pénzzel összeverbuvált zsoldoscsapatról van szó. Nincs semmiféle valódi kötődés az új hazához, egyszerűen csak jó megélhetési lehetőség a mezcsere.

Mivel a sportban nem sokat mutató országokról van szó, a sportolók áramlása szinte kizárólag egyirányú, nehéz elképzelni az európai országok színeiben versenyző katari, dubaji nevelésű csillagokat. A magyarországi honosítások esetén nem kétséges, hogy bármennyire jó is a hozzánk kerülő sportoló, nem légüres térbe érkezik, hanem sportszakmai téren is van vonzerő. Így aztán sokakat nem a könnyű pénz motivál az országváltásra.

Ami Ázsiában történik, az viszont aláássa a hosszú távú, tudatos munka és a tehetséggondozás értékét. És persze mivel manapság a pénz nagy úr, a dobogóról lecsúszó, így jóval kevesebb jutalomban részesülő sportolók idegesek lesznek, amikor az eredetileg kenyai születésű futók könnyedén legyőzik őket. Mondhatni, nem csak a vereség bántja őket, és talán a juniorkorúak is inkább abbahagyják, hiszen látják, esélytelenek...

És máshol is van ám pénz, nem csak az arab országokban. Könnyen kedvet kaphat az sikerreceptet elleső nemzetek közül más is ahhoz, hogy honosítással kerüljön fel a sportvilág térképére: szétkapkodhatják az afrikai országok szegény atlétáit, hogy indonéz vagy tajvani színekben versenyezzenek. Esetleg közbeszólhat Venezuela, Kanada, Új-Zéland, Norvégia vagy ki tudja, melyik másik ország...

Az olimpiarendezés problémái, a mindenről döntő pénz így is sokakat fordítanak el az élsporttól, de ha a mindenféle kontinensbeli országokat képviselő, ám valójában egy helyről származó sportolók versenyén kellene izgulni, akkor szerintem a nézők jelentős része inkább más szórakozás után néz. Nem is tudom, mennyire lehet örülni egy ilyen módon összehozott csapat sikerének, hiszen amennyire ők sem érzik maguknak az új hazájukat, vélhetően rájuk sem úgy tekintenek, mint a nemzet igazi képviselőjére.

Aztán az is lehet, csak én vagyok régimódi, és már rövid távon is könnyen alkalmazkodunk ehhez az új világhoz, lelkesen tapsolunk a magunkhoz édesgetett sportolóknak, akik piros-fehér-zöldben versenyezve diadalmaskodnak. Megtörténhet- de most valahogy nem tudok ennek a gondolatnak túlságosan örülni.