Sportfoglalkozás

Most mindenki a magyar focisták jutalmán lovagol, de azért pár dolgot érdemes átgondolni ennek kapcsán.

Egyrészt nem fura, hogy akkor nagy az ujjongás, amikor 44 év után ott lehet a válogatott az Európa-bajnokságon, de amint ennek a honoráriuma kerül szóba, máris léhűtő falábúak lesznek a játékosokból? Tudomásul kell venni, ezek a focisták olyan mezőnyben versengenek, ahol minden valamirevaló válogatottban profi, igen jól kereső játékosok a riválisok.

Sok pénzt kapnak a többi csapat játékosai is, és bármennyire nem tetszik ez valakinek, ha nem lenne jutalom, azért olyan nagyon nem erőltetnék a válogatottban való szereplést a sztárok. És ez teljesen érthető: a nemzeti mezben is durván le lehet sérülni, és ha ezzel veszélybe kerül a jól fizető szerződés a klubban, akkor inkább nem teszi magát annyira oda a futballista egy kis ingyen meccsért. Mert szép dolog a hazaszeretet, de a pénz sem rossz ám. 

Szóval a riválisok is premizálnak, mert a fociban manapság minden szinten komoly pénzek mozognak. És nem egy kiesett válogatott szurkolói örülnének, ha most lehetne jutalmazni a játékosokat, de ehelyett nem lesz kiért szorítaniuk.

Viszont felmerült egy másik tényező is, hogy olimpiai bajnoki címért sem kapnak annyit legjobbjaink, mint most ezért a sikerért a futballisták. Hát az tény, hogy a focisták nem nyerték meg az EB-t, csak a 24-be jutottak be, de ezzel együtt sem lehet összemérni a sportsikereket. Csak ezen a kontinensen több tucat erős rivális van fociban, miközben nem egy olimpiai sportág akad, ahol egy Európa-bajnokságon csak egy-két nemzet tud kiállítani erős csapatot- néha minden arany egy országba kerül. 

A sztori másik fele pedig az, hogy értem én a felháborodást, de ne feledjük, ma olyan sportágakból lehet megélni, amit régen kizárólag amatőr szinten lehetett űzni. És a profizmust a legnépszerűbb, legkedveltebb sportokban harcolták ki- például a labdarúgásban. Régen egy nagymenő atléta jutalma az volt, hogy jobb állást kapott titkárnőként a vagongyárban, ma viszont tele van minden pénzdíjas versenyekkel.

Nyugodtan lehet olvasgatni egykori kiváló tornászokról, sportlövőkről, vivókról, akik az edzésre csak munka mellett szakíthattak időt. Vajon mi lenne, ha ők vagy örököseik elkezdenék követelni a több tízmilliós jutalmakat az olimpiai aranyakért, hogy ha a mostaniaknak jár, visszamenőleg is adhatnák? Ők is nagyon becsületesen küzdöttek, sőt, talán még kevésbé is volt a dopping jelen az élsportban, és számomra tényleg nagyon becsülendő módon a szó nemes értelmében vett amatőrként jutottak a csúcsra.

Szóval amikor más sportágak képviselői morognak, akkor eszünkbe juthat, hogy ők is profitálnak ma abból, hogy az egykori focisták "pénzéhesek" voltak és kiharcolták a mind magasabb fizetéseket. Mert ez gyűrűzött ám tovább olyan sportágakba is, amelyek népszerűsége soha meg sem közelítette a futballét.

Lehet, hogy fáj valakinek, amiért mondjuk a tollaslabdával nem lehet annyit keresni mind labdakergetéssel, de azért nem kis dolog ám, hogy egyáltalán meg lehet élni ennyiféle sportból. És mutogathatunk a focistákra, de akadnak még kiugróan jól fizető sportágak: például a golf, a profi kosárlabda, a tenisz. Annak sincs szép indoka, nekik miért jár több, mégis így van: a piac diktál.

Az nem a magyar focisták hibája (persze nem is az ő érdemük), hogy a sportjukban más nagyságrendű pénzek forognak. Örüljünk annak, hogy egy ilyen szoros versengésben tudtak valami eredményt kiharcolni, és higgyük el, amit ők kapnak, az nem kiugró, hanem nagyon is átlagos ebben a mezőnyben. Ám azt kell mondjam, ez végre olyan pénzjutalom, amiért fel is tudtak mutatni valamit.

Most épp azt kezdték el feszegetni, hogy a németek is rendesen tejeltek a foci-vb rendezési jogáért, de nemrég olvastam arról, hogy még a fantasy foci oldalaknál is vaskos botrányok miatt áll a bál. Azt már hallottuk, hogy rengeteg neves és névtelen focista volt érintett a bundázásban, ám nekem új volt, hogy még külön csaló-ligát is létrehoztak Kanadában. És aztán ott van a dopping is, ami minden bizonnyal jelen van az élsport szinte összes ágában.

Nem szabad meglepődni azon, hogy a "tiszta sport" fogalma meglehetősen súlytalanná vált. Iszonyú pénzek forognak a sportban is, és a sportot kísérő üzletágakban is. A rendszer pedig úgy tartható fenn, ha mindenki inkább félrenéz, ha valami csalást lát. Nem hiszem, hogy az egész életükben a focival foglalkozó játékosok és edzők ne tudnák, mi mozgatja a szálakat egy nagy esemény rendezésénél vagy a FIFA-ban. És az is biztos, hogy a szövetségek is sikálnak el csalásokat, ha nagy sztárokról van szó. Itt vannak például az adócsalási ügyek- Messi és Neymar is képbe került, de gyaníthatóan végül úgy zárulnak le a vizsgálatok, hogy utólag befizetik az adóhiányt, ám egyetlen meccset sem kell kihagyniuk.

Mint ahogy a Barcelona szabálytalan igazolásai miatti eltiltás sem rengette meg a klubot igazán, a pénzügyi fair play betartatása sem megy különösebben hatékonyan, és hiába jutottak el a korrupciós ügyek magáig Blatterig, nem úgy néz ki, hogy mindenki lapátra kerülne a nemzetközi és a nemzeti szövetségekben. Két évtizede sejthető, hogy a FIFA révén dollármilliókat lopnak el egyesek, de még mindig senki nem tud semmi konkrétumot, és Blatterék száz éves korukig élhetnek kényelmesen a luxusvilláikban...

És persze alacsonyabb szinteken is megy az ügyeskedés. Kis országok harmadik-negyedik vonalába, utánpótlására is mennek támogatások, amik ki tudja hol kötnek ki. Talán nem dollármilliókat lehet keresni a kreatív könyveléssel, de van aki beéri a svájci palota helyett egy takaros vidéki házzal is. 

Ha pedig a velejéig romlott foci helyett mást akarunk nézni, akkor szintén csalódhatunk. Mennyi élsportoló bukik meg doppinggal- és milyen sokan nem! Elsikálják az ügyeket, a szövetségek sztárokat akarnak, tehát inkább maguk szólnak előre a legnagyobb neveknek, mikor jön az ellenőr. Volt ellenőrzés? Volt. Találtak valamit? Mit ad isten, nem. Csak a tehetség meg a sok munka van amögött, hogy emberek napról napra, hétről hétre félisteni teljesítményt képesek felmutatni, nyilván...

Ennél már az is tisztább, ha azt mondjuk, mindent a pénz mozgat. Hagyjuk a francba az álamatőrködést, amikor egy sokadik rövidpályás úszóvilágkupa-versenyen is remekül lehet keresni. A sport pénzgyár- szép dolog a nemzeti himnuszt hallgatni a dobogón, de legalább olyan szép dolog egy csinos összegű utalásnak örvendezni. Sportolók váltanak hazát, ha az érdekeiknek az felel meg jobban. Nyilván nem a sport szent ügye miatt lesz valaki katari válogatott.

Kezdem nagyobb szimpátiával szemlélni az amerikai major sportokat, ahol legalább tudhatom, mi mennyibe kerül, ki mennyit keres, és ki mennyit ad. Vagy a Forma1-et, ahol nem vitás, a pénzesebb csapat többre viszi, hiszen jobb versenyzőt, jobb mérnököt és drágább fejlesztést tud megfizetni. Ecclestone pedig diktátorként uralja az egészet, és rengeteget kaszál. Na és? Cserébe képes folyamatosan reflektorfényben tartani a sportágat, ami jobb idényeiben rengeteg embert szórakoztat.

Mit bánom én, hogy mennyi ember él versenyzésből, labdarugdosásból! Az viszont zavar, hogy mennyien verik a mellüket, önfeláldozást és tisztességet emlegetve, közben pedig ki sem látszanak a mocskos ügyekből. Ha üzlet a sport, akkor legyen az, mindenféle sportágban. Csak az a baj, hogy ezek a harácsolók telhetetlenek. Igazi világbajnokok a kavarásban és a lopásban, de egy normális világban ezért nem érmet meg kitüntetést adnak, hanem börtönt. Egy üzleti alapú szemléletben teljesen normális, hogy a FIFA elnök keres X millió dollárt, ezért cserébe korrekt hivatalnokként intézi az ügyeket. 

De nekik ez nem elég. És ha a piramis csúcsán valaki büntetlenül lophat, az alatta levők is mind közel akarnak férkőzni a zsírosbödönhöz. A gond az, nem tudhatjuk, meddig jutott a fertőzés. Most még csak arról beszélünk, hogy pénzekkel zsonglőrködtek a bürokraták, a rendezési jogok odaítélése nem volt tiszta. 

Ám mi lesz, ha egyszer kiderül, nagy meccsek, BL- vagy Eb-döntők eredményét is manipulálták, mert valakiknek az úgy volt jó? Óriási pénzekről beszélünk, amik bárkit meg tudnak szédíteni. Arra csak a vállam vonom meg, hogy valamelyik tornát olyan országban rendeztek, ahonnan kenőpénz érkezett, de az fájna, ha valamelyik nekem emlékezetes meccs is bunda miatt alakult volna úgy, ahogy. Bevallom, el tudna keseríteni, ha a sporthoz kötődő emlékeimet, élményeimet is tönkretennék a csalók. Szóval nem is tudom, akarom-e, hogy mindenre fény derüljön. Elvileg igen, jó lenne mindent tisztán látni, de... Az a tudat, hogy évtizedeken át egy rakás csalóért rajongtunk, akiket egy csapat tolvaj machinált, nem lenne lelkesítő.

Az amerikaifoci nagydöntője, a Super Bowl minden évben nézettségi rekordokat, dönt, és ennek megfelelően kúszik fel a legendásan drága reklámidő ára is: a jövő évi, 50. döntőben fél percnyi megjelenésért kerek ötmillió dollárt kell leperkálni.

A sport igazi globális üzlet lett, és mostanában egyre inkább a pénz mozgat mindent ebben a szférában. Ha valaki eltöpreng, miért is van az, hogy csak komoly tőkét bevető helyekre kerülnek a nagy sportesemények rendezési jogai, akkor ez az ötmilió dollár a fél percért megadhatja a választ: ez már licit felfele.

A furcsa dolog az, hogy az amerikaifoci világában azért tudni lehet, hogy a liga nem állami támogatásból tartja fenn magát, a közvetítési jog birtokosa adja el a reklámidőt, szóval üzleti alapon szerveződnek a dolgok. Az olimpiáknál viszont egyre inkább úgy nézett ki mostanában a sztori, hogy a rendező ország és annak polgárai fizették a rendezés költségeit, míg a nagy bevételek valahol máshol csapódtak le. Az olimpia után pedig maradtak a romok- no meg az adósság. Hát ezért hátrálnak ki az ilyen tervek mögül egyre több helyen, ahol az emberek is beleszólhatnak a rendezésbe, nem egy szűk elit dönt az ország feje felett.

Visszatérve a Super Bowlra, láttam egy érdekes kis statisztikát is. A tengerentúlon már elég régóta biznisz a sport, a legelső nagydöntő idején is eladták a reklámidőt: 37,500 dollárba került egy spot. Mérföldkőt jelentett az 1985-ös év, amikor először kértek egymillió dollárt fél percért. 1998-ban érték el a kétmillió dollárt, 2008-ban a hárommilliót, 2014-ben a négyet. A 2016 elején rendezendő 50. Super Bowl szünetében pedig jönnek a már említett ötmilliós reklámok.

1985 után 13 év kellett egymilliós ugráshoz, aztán 10, majd 6 végül 2. Ez brutális infláció, lássuk be. Ér ennyit a sport? Nagy kérdés. Mert ilyen tempóban fél percnyi hirdetésért nem elképzelhetetlen pár év múlva a tízmilliós ár- ami azért irreálisnak tűnik, hiszen a reklámok legyártása is egyre drágább. Szóval kérdés, végtelen-e a növekedési lehetőség? 

Noha fentebb írtam arról, más háttere van egy olimpiának és az NFL-nek, de attól még tény, hogy érezhetőek a jelei annak, az emberek egy részének van amikor túl drága a sport. Lemondanak a rendezés dicsőségéről, ha túl sokba kerül a móka. Az NFL-ben sem nőhetnek a végtelenségig a fizetések, a közvetítési jogok árai, no meg a meccsbelépők ára. 

"Az áraknak menni kell felfele", ahogy a reklám mondta. Majd meglátjuk, eljön-e a pont, amikor túlságosan üzletiesnek érzik majd a sportot a nézők, és elmegy a kedvük az egésztől. Érdekes lenne, ha egyszer valamikor a Super Bowlban is kedvezménnyel árulnák az utolsó megmaradt reklámhelyeket...

Érdekes cikkre bukkantam a napokban: egy doktori disszertációt elemeznek benne, ami arról szól, több esélye van támogatót találni a profi szörfös csajoknak, ha kellően csinosak.

A cikk szerzője megemlíti, hogy kellemes világban élünk, amikor PhD címet lehet szerezni egy ilyen téma boncolgatásával, de hát ha a munka kellően alapos, akkor miért ne. Roslyn Franklin doktori munkájának az a legfontosabb következtetése, hogy a női szörfösök körében a szponzorok nem csak az eredmények, de a külső alapján is válogatnak. Lehetek őszinte? Nem különösebben sokkoló megállapítás.

Manapság a gender-témák mindenhol felbukkannak. Szexizmusról, egyenjogúságról beszélnek mindenfelé, és úgy látszik, ez még a szörf esetében sem megkerülhető. A tanulmány szerint jó példa arra, hogy a nőket tárgyként kezelik, amikor Stephanie Gilmore, a hatszoros világbajnok félmeztelenül szerepelt egy reklámkampányban.

Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, valóban sajnálni kell-e azt, aki szép pénzt keresett vetkőzéssel, amire egyébként senki nem kényszerítette? Vagy igenis kiszolgáltatott helyzetben van, mert elesett volna a számára fontos bevételtől, ha nem vállalja? Felnőtt ember, a döntést ő hozza meg, ám valószínűleg sokan nehezen érzik át a sanyarú sorsát egy fiatal, csinos nőnek, aki remekül megél szörfözésből és modellkedésből... Amíg lesz olyan sikeres szörfös, aki szívesen felvállal egy ilyen hirdetést, addig nehéz változást számon kérni.

Egy kevésbé sikeres versenyző, Dimity Stoyle, arra panaszkodik, hogy alig talál szponzort, mert csak 17. a világranglistán, és így élete nehéz. Ő arra célozgat, ha több merész képet tenne fel a közösségi oldalakra, talán könnyebben találna támogatót. Meglehet; de az is lehet, hogy ha az első ötben lenne a világon, szintén javulnának az esélyei. Furcsa belegondolni, hogy a közvetlen élmezőnytől elmaradó szörfös már elvárja, hogy jól megéljen a hullámok lovaglásából...

Csak az felejtődik el, hogy maga a szörfözés azért válhatott megélhetést adó profi sporttá, mert a támogatók beletolták a pénzt. És miért tették ezt? Mert például jellemzően olyan ruházati termékeket árulnak, amelyek a szörfrajongók körében kelendőek. A szörf maga erről az életérzésről szól: a sportolók testet alig takaró vagy testhezálló cuccban versenyeznek álomszép helyeken. És a bikinit gyártó cégek számára jó reklámhordozó egy olyan bajnok, aki egy gyönyörű tengerparton veti magát a habokba- és nem utolsósorban még kellően csinos is. 

Ez talán igazságtalan, ám ez tipikusan csakis a gazdag országokban felmerülő probléma, ahol valaki szakembere lehet a nem eléggé vonzó szörfösök hátrányos megkülönböztetésének. Miközben a jobb módú helyeken szinte minden így működik: művészek, sportolók szerezhetnek csinos extra bevételt, ha bevállalnak merész fotózást, netán elmennek haknizni celebműsorokba. Ha úgy nézzük, az is mélységesen elítélendő, hogy a nagy dumás, mindig középpontba kerülő emberek könnyebben szereznek a fő tevékenységükön túl pénzt, mint a félszeg, szégyenlős társaik. Őket hívják a tévébe főzni, velük adják el a reklámokban a cuccokat, pedig a pályán esetleg semmivel sem mutatnak többet.

A sport mint üzlet messze nem csak a versenyek végeredményéről szól. A győzteseket megtapsolják a szurkolók, a nevek bekerülnek az évkönyvekbe, otthon a vitrinbe lehet tenni az érmeket. Ilyen volt régen is. Viszont ma a sportolók remekül meg is élnek abból, ami annak idején csak hobbi volt. Ez pedig annak köszönhető, hogy a támogatók gyakorlatilag felhasználják őket, a sport népszerűségét kihasználva igyekeznek a saját termékeiket hirdetni- de ennek meg is fizetik az árát.

Lehet ez ellen tiltakozni, az igazság nevében visszautasítani a mocskos, szexista pénzt- és esetleg el lehet menni napi nyolc órában melózni, mellette amatőrként edzeni, sportolni. Ez a megoldás viszont vélhetően elég keveseknek tetszene. Az meg meglehetősen életszerűtlen, hogy a szponzorra ráparancsolunk, adja a pénzt, de ne legyenek elvárásai, és ne a saját érdekeit nézze. 

Esetleg egy központi kormányzati segélyalapot hozhatunk létre, amiből támogathatjuk például a világranglista tizenhetedik helyén álló szörfösök megélhetését, hiszen nekik is jár a jólét. No azt hiszem, ez ellen kicsivel többen tiltakoznának, mint a fenékvillantó versenytársaknak jutó zsírosabb szponzori pénzek miatt.

Ha valaki az alapján választana sportot a gyereknek, hogy hol kaszálhat majd a legtöbbet, akkor a kosárlabda mellett döntő szülők számára van jó hírem: az NBA a nyerő.

A sok-sok sportos statisztika közül az egyik fontos az, hogy mennyi egy játékos fizetése. Elsőre úgy tűnhet, ennek igazán a sporthoz nem sok köze van, de manapság ez is része a történetnek. Pénz mozgatja a bajnokságokat, a ligákat, és az eredményeket befolyásolja, ki mennyit tud belőle megmozgatni.

A fenti statisztika ugyanis a csapatsportok világára koncentrál, tehát nem a leggazdagabb sztárokról szól, hanem az átlagos fizetésekről. Ebben benne vannak a csúcskeresetű csillagok és az utolsó tartalékok is, tehát nagy különbségekről van szó egyes emberekre lebontva. De ha a bevezetőben említett kissé komolytalan felvetésre gondolunk, nos, nem mindegy, hogy átlagos játékosként hol mennyire számíthat valaki.

A csapatsportok szépsége, hogy egy magányos ember kevés a győzelemhez. Mindig vannak előtérbe tolt sztárok, akik az esetek többségében a hátukon viszik a csapatot, de Messi is csak úgy nyerhet Bajnokok Ligáját, ha a kapus mögötte nem enged be 3-4 potyagólt. Így akadnak olyan focisták, kosarasok, kézisek, akik tele vannak trófeával, pedig alig ismerjük a nevüket- egyszerűen csak jó időszakban voltak egy jó csapatnál. A vagyonukban viszont van különbség a sztárokéhoz képest...

A hosszú rávezetés után lássuk, hol dől a lé! Az amerikai profi kosárliga, az NBA vezeti jelenleg az átlagos fizetési listát a Sporting Intelligence adatai szerint: egy játékos 4,58 millió dollárra számíthat. Talán elsőre meglepő, hogy kosarasnak áll a világ a tengerentúlon, de ne feledjük, jóval kisebb létszámú egy NBA-csapat kerete, mint egy NFL-esé, nem csoda hát, hogy a hasonló nagyságrendű költségekből több jut egy emberre.

Az igazi hitetlenkedést valószínűleg a lista második helyezettje okozza: az IPL-ben 4,33 millió dollár jut egy embernek. És hogy mit takar ez a rövidítés? Az indiai profi krikettbajnokságot! Nagy ország, nagy népszerűség, nagy pénz... Ezt követi az amerikai baseball-liga (MLB), majd jön az első futballbajnokság, az angol Premier League. Utána jönnek a hokisok (NHL), a foci Bundesliga, és csak ezek után az amerikai foci pénzgyára. Az NFL-ben ugyanis be kell érni rongyos 2,11 millió dollárral egy átlagos játékosnak.

Azért annyira ne sajnáljuk őket, a legjobbak ott is évente 15-20 millió dolláros szerződéseket írnak alá. Viszont a hatalmasra duzzasztott, előidényben 90(!) fős játékoskeretekben mindig tucatnyi minimális fizetést kapó ember küzd a kerettagságért, akik lehúzzák az átlagot. 

A listára felfért még az európai fociligák mögé pár olyan bajnokság is, mint a japán baseball-liga, a kínai focibajnokság, az ausztrálfocisták, sőt, még a kanadai tojáslabdás futball is, ám ott már csak 0,11 millió dolláros fizetés számít átlagosnak. Kézilabdabajnokságot nem találtam az összevetésben, pedig egy menő német kéziklubnál valószínűleg komoly pénzek mozognak. Nincs olyan statisztika, ami mindenre kiterjedne, tehát nem biztos, más ligák nem férnének be a top 25-be. 

A lényeg végülis nem is ez, az élmezőny valószínűleg akkor sem változna, ha a világ minden bajnokságáról megbízható adatok lennének. Az így is látszik, megéri a profi sportra feltenni mindent, mert a második vonalba tartozó játékosok is derekas summát vihetnek haza. 

Van viszont még egy elgondolkodtató dolog. Ugyan nemzetközi szinten a magyar focibajnokság fizetései nevetségesen alacsonyak, hazai viszonyok között egyáltalán nem olyan pici pénznek a játékosok keresete. És ellentétben az óriási bevételeket generáló, nagy üzletnek számító profiligákkal, se színvonal, se eredményesség, se valós nyereség nincs a magyar fociban, és ha így nézzük, még mindig elmondható, hogy kevésért többet nem nagyon adnak sehol mint az NB1-ben...