Sportfoglalkozás

Tegnap a magyar válogatott döntetlent harcolt ki Bukarestben, ami kifejezetten jó eredmény. Még akár szebb is lehetett volna a vége, de azért ismerjük el, nem volt fölényben a magyar válogatott, inkább csak harcos volt. Az egyenlítés is szabadrúgásból jött össze- de mindegy is, a vége számít, az meg némi reményt adhat a folytatásra.

De most valami másról szeretnék pár szót szólni. Olvastam egy kissé cinikusnak tűnő módon megfogalmazott címet, amivel beharangoztak egy videót a Romániába induló szurkolói vonatról. Pontosabban nem a vonat a lényeg, hanem a szurkolók által teremtett hangulat. Először is azt szögezném le, van ereje ennek a videónak, szinte félelmetes az, ami árad belőle- vagy talán nem is ez a jó kifejezés, úgy mondanám, borzongató.

A történet másik fele az, hogy aki nem szurkol, az ezt meg sem értheti. Ez egy életforma, ami magával tudja ragadni a közösség tagjait. És ezek az emberek vonatra szállnak, elkísérik a meglehetősen ellenséges hangulatú stadionba a csapatot, annak ellenére, hogy jól ismerik a válogatott kvalitásait. Nem tartja vissza őket az olyan apróság, hogy a magyar válogatott nem tudott gólt lőni 42 éve Romániában, így elég régen arattunk sikert arrafelé. Mennek tűzön-vízen át, énekelnek, kiabálnak, petárdáznak. Azaz szurkolnak.

Nem kell őket megérteni, ám főképp méltatlan dolog élcelődni rajtuk. Igen, van abban szent őrület, hogy valaki a magyar focit ennyire szereti, de istenem, ez az ő választásuk és kész. Én minden ilyen lelkességet elfogadok, mostanában például több helyen vannak elemezgetések képregényfilmekről, meg magáról a képregény műfajáról, és hadd valljam be, nehéz átérezni a Pókember művészi mélységeit- ám ettől tökéletesen el tudom fogadni, hogy valakinek ez nagyon fontos dolog.

Szóval magunkban azért respektálhatjuk a pénzt és időt nem kímélő magyar szurkolók elhivatottságát, pedig ritkán van részük sikerélményben a válogatottat elkísérve. És bármi történik, ők ott vannak. Ők mindig ott vannak, és mindig ott lesznek. És lehet, hogy időnként csúnyákat kiabálnak, de ők akkor is ott lesznek a sűrűjében, amikor a manapság a VIP-páholyokban ülő focivezetők évek múlva magyarázni fogják, milyen külső okok miatt buktak meg az általuk zseniálisan kiagyalt futballfejlesztési koncepciók. Joguk van véleményt mondani arról, ami történik a magyar foci világában, mert számukra nem átmeneti állapot az, hogy meccsre járnak. Nekik nem jut pozíció és pénz, pedig bizonyára lennének ötleteik, és tényleg szeretik a magyar focit.

És az igazi focisták értük sokkal inkább küzdenek, mint az öltönyös percemberekért, akik egy kis ideig ott vannak a magyar foci sorsáról döntő testületekben, aztán eltűnnek a süllyesztőben. Mert ezek a szurkolók állnak ki értük, mellettük akkor is, amikor a fejeseknek csak okoskodásra futja. Természetesen tőlük kapják a legkeményebb beszólásokat is- mert a szurkolói lét már csak ilyen, mindenféle szélsőség belefér. Mint ahogy a sport maga sem az unalmas középutakról szól, a lényege pont az érzelem, amit a győzelem vagy a bukás kivált.

Így aztán hiába fog nyilatkozgatni az MLSZ-vezérkar a bukaresti bravúrdöntetlenről, vajmi kevés közük van az eredményhez: nem ők léptek pályára, és nem ők tették bele szívüket-lelküket a szurkolásba. A siker a csapaté, az igazi öröm a szurkolóké. Gyanítom, úton hazafelé jó lesz a hangulat a vonaton, és teljesen mindegy, miket énekelnek, mennyi petárdát durrantanak, eszem ágában nem lenne viccelődni azokkal, akik részt vettek a bukaresti kirándulásban. Lelkesedésüket éppen úgy tisztelem, mint a pályán nagyot harcoló futballistákét, és bevallom, kicsit irigylem is őket érte. 

Eltűnhet a Barcelona a spanyol bajnokságból, ha függetlenné válna Katalónia? Ezúttal a politika szólhat bele a sportba, és nagy kérdés, mi az igazán fontos.

Innen nézve nem láthatunk bele igazán a spanyolországi helyzetbe. Annak idején nem is nagyon tanultunk arról, mekkora különbségek vannak a tartományok között, mennyire nem egységes országról beszélünk. Talán a baszkok elszakadási törekvéseiről hallottunk, elsősorban a terrorizmus kapcsán, de a magamfajta sportrajongónak inkább a Primera Division izgalmai voltak érdekesek, ahol megfért egymás mellett a Real Madrid, a Barcelona, az Athletic Bilbao...

Ám változnak az idők, és ahogy máshol is, úgy Spanyolországban is fontos témává vált a függetlenség. Bár nemrég Skóciában úgy döntöttek a szavazók, hogy országuk ne váljon önállóvá, de ha el is szakadtak volna, skót bajnokság eddig is létezett. A spanyoloknál viszont más a szituáció.

Hirtelen nagyon fontossá válik az, hogy melyik csapat katalán és melyik spanyol. Ha Katalónia független ország lenne, nyilván megkérdőjeleződne, a Barcelona szerepelhetne-e a Primera Divisionban. Jelen szabályok szerint csak Andorra csapatai szerepelhetnek a spanyol ligában a spanyolokon kívül, de nyilván a szabályok átírhatók- feltéve, hogy ragaszkodnak egymás társaságához az érintett csapatok. 

Azt lehet tudni, hogy a Barcelona csapattagjai között is akadnak olyanok, akik a szurkolókkal együtt az elszakadás pártján állnak. Sokan hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a foci néha jóval több annál, mint pár fickó labdakergetése: bizonyos helyeken messze túlnő egy-egy meccs jelentősége a számszerű eredménye. A Barcelona szinte egyet jelent a katalán identitással, annak idején a szurkolás tüntetés volt a függetlenség mellett.

Manapság már nem lehet erővel egyben tartani az országot, más idők járnak. A függetlenséget békés, jogilag rendezett úton is el lehet érni, még ha a spanyolok próbálják is gáncsolni a folyamatot. Én azt gondolom, ha a katalánok többsége az elszakadásra szavaz, akkor előbb-utóbb el is érik azt. És ennek jelentősége mégiscsak nagyobb a fociénál, ezért támogatják a Barcelona sztárjai is. Ha kimaradnak a spanyol bajnokságból, az sem számít annyit, mint az önállóság.

És az elemzők elfeledkeznek arról, hogy minden bizonnyal nem csak a katalánok érdeke lenne a rendszeres rangadók megrendezése, hanem a spanyoloké is. Most még lehet keménykedni, sporttörvényre hivatkozni, aztán ha netán megtörténne a szétválás, villámgyorsan találnak jogi utat a jelen helyzet fenntartására. Ugyanis az lehet, hogy a Barcelona sok pénzt veszítene, amennyiben egy gyengécske katalán bajnokságban játszana hétről hétre, de a Primera Division közvetítési jogai is kevesebbet érnének a Barca-Real rangadók nélkül. Ráadásul az igazi nagy pénz a Bajnokok ligájában van, és megtippelhető, hány alkalommal fordulhatna elő, hogy a katalán ligát ne a Barcelona képviselje ez európai mezőnyben... Nekik gyakorlatilag teljesen garantálttá válhatna a részvételük a legjobbak közt. Meglehet, születik egy új európai ország, de a Barcelona biztosan nem fog eltűnni az európai foci élvonalából, ezt garantálom. Lesz megoldás a problémára, így ezt nem befolyásolja majd egy esetleges népszavazás eredménye.

A Barcelona mindenesetre már voksolt, amióta az egyik mezgarnitúrájukon a katalán színeket viselik. Szóval hiába vész a múlt ködébe a Franco-diktatúra időszaka, a foci ma is több, mint sport. És a hatás kölcsönös: néha a politika szól bele a sportéletbe, néha viszont a focisták lesznek egy-egy változás élharcosai, és népszerűségük miatt sokak véleményét befolyásolják. Izgalmas dolgok előtt állunk, a pályán és a pályán kívül is...

Olvastam, hogy az egyik pénzügyi visszaélésekkel, gyakorlatilag pilótajátékkal gyanúsított cég tulajdonosa több alkalommal is felbukkant sportklubok és sportági szövetségek körül, néha még pénzt is adott. Aki pedig pénzt hoz, vagy pedig ígér, azt mindenütt szívesen látják.

És nem, a sportklubok soha nem tanulnak mások pofáraeséseiből, amikor jöttek a handabandázó befektetők és szponzorok, aztán meg bottal üthették a nyomukat. Még az se lenne tragédia, ha leülnének ezekkel az emberekkel, meghallgatnák őket, és aztán ha biztosítékot nem tudnának felmutatni vagy nem teljesítik a vállalásaikat, akkor különösebb veszteség nélkül ki lehetne őket tenni.

A baj az, hogy nálunk nem így működik. Jön a pénzt lobogtató, vagyis pontosabban csak azt nem lobogtató "üzletember", hasraesnek előtte, és a némi ködös ígéretre alapozva mindenkit nagy pénzzel csalogatva máris sztárokat igazolnak, és eszükbe nem jut megvárni azt, amikor tényleg a számlán van a szponzori támogatás. Ebből sülnek ki aztán azok a kabaréba illő történetek, amikor összeáll az új csapat, az első egy-két meccsen fut is a szekér, majd hirtelen kiderül, nincs se szponzor, se pénz, és szétszéled mindenki. Visszaléptetett csapatok, csődbe ment klubok- van ilyenből bőven a magyar sporttörténetben.

Az esztelen ga(rá)zdálkodás áldozata pedig a sport maga, mert rászoktat mindenkit ebben a körben, hogy amint ki lehet venni egy icipici pénzt, azonnal lecsapjon a lóvéra. Senki nem akar türelmesen építkezni, hosszú távra tervezni, mert tudják, nálunk egy nap a világ. És az állandó bizonytalanságban élő játékosok is könnyebben belemennek egy bundába, ha úgy érzik, a gyors, biztos lóvéra le kell csapni még akkor is, ha baj lehet belőle lebukás esetén. Nyilván mind úgy érzik, sáros itt mindenki más...

A folyamat gerjeszti önmagát, és ha jön a szponzor vagy a befektető, egyből kapkod mindenki, csak el ne menjen a pénzember. Az új góré azonnal teljhatalmat kap, hiába nem tud felmutatni semmit. Megalázó helyzetek alakulnak ki, amikor megjelennek az új gazdák, egyik napról a másikra kirúgnak edzőt és focistát, bemutatnak néhány "sztárigazolást", aztán meg jönnek a megszégyenült klubvezetők a beismeréssel, hogy olyan ember döntött pár napig minden kérdésről, aki kevesebbet tett a csapatba, mint a meccsjegyet vásárló átlagszurkoló. Ciki!

Töprengtem már rajta, mi lehet az oka annak, hogy ilyen könnyen lépre lehet csalni a magyar sportvezetőket. Nos, egyrészt lehet benne hiúság: úgy érzik, az új ember nagy pénzével elérhető a vágyott dicsőség. Másrészt lehet benne egyszerű naivitás, a klubok üzleti alapokon való vezetésére alkalmatlan emberek azt se nagyon tudják, hogy kellene leinformálni egy vadidegen embert, milyen biztosítékot lehetne kérni. Harmadrészt pedig lehet sima kapzsiság is a háttérben, amennyiben az első, csaliként beérkező pénzeket a klubvezető a saját jutalmazásaként felveszi, aztán utána az özönvíz.

Ha valaki nem ostoba vagy tisztességtelen, akkor olyan egyszerű lenne a szerencselovagokat távol tartani a sporttól. A csalók ugyanis rögvest lebuknak, amikor azt kérik tőlük, ne csak ígérgessenek, fizessenek is. Aki ettől a kéréstől megsértődik, az viheti a "pénzét" bátran máshova, és garantálom, meg is találja a megfelelő partnert, aki benyalja a dumáját. Vannak ilyen alakok, akik több klubnál és szövetségnél is megfordultak, és eleinte mindenütt tárt karokkal fogadták őket.

Persze felmerülhetne a kérdés az is, tulajdonképpen mit érhet el egy ilyen csaló ezzel a trükkel. Néha van olyan érzésem, az egész csak egy hülye vicc, mondjuk olasz buszsofőrök rendeznek maguknak brutál átverős show-t. Máskor a csalásra alapozó üzleti vállalkozás imázsát akarják erősíteni névszponzorálással- hiszen az emberek elhiszik, csakis sikeres üzletember vehet magának kosárlabdacsapatot vagy támogathat olimpikonokat.

A trükkök trükkje pedig az, amikor az üres zsebbel, de nagy szájjal érkező befektető nem hogy pénzt hoz, de pénzt tud kivenni! Ehhez nem kell más, csak pár, kellően könnyen átverhető klubvezető, akik egy értéktelen ígérvény ellenében átadják a legértékesebb jogokat. Tegyük fel, az új tulajdonos rögvest azzal a kijelentéssel kezdi, hogy megújítja a csapatot, hoz majd néhány sztárjátékost, de először el kell adnia a feleslegessé vált embereket. Tulajdonosként övé a pénz, ami offshore cégekbe vándorol, utána még egy darabig ígérget, majd eltűnik. És esetleg kiderül, olyan szerződést íratott alá, ami után egy vasat nem lehet rajta behajtani. A klub legnagyobb értékeit elvesztette, pénzügyileg padlóra került, az ehhez asszisztáló klubvezetőktől pedig aligha lehet azt várni, hogy váratlanul okosabbak lesznek és ügyesen, megfontoltan biztos gazdasági alapokat teremtenek.

Ezek a történetek azért elkeserítőek, mert ha igazán volna szándék a tiszta viszonyok teremtésére, akkor a sport környékén ügyeskedő embereket roppant egyszerű volna távol tartani. Ám nagyon úgy fest, igazán nem fontos ez valamiért, folyamatosan jönnek és mennek megkérdőjelezhető tevékenységű klubvezetők, befektetők, szponzorok, menedzserek. A szurkoló szempontjából szinte mindegy, ki ostoba és ki tisztességtelen, a végeredmény általában így is, úgy is a pofáraesés. De igazán rosszul a sportot önzetlenül szerető emberek járnak, amikor összeomlik az egész építmény. 

Szóval a végén mindig maga a sport a legnagyobb vesztes. És amíg ezek az állapotok fennmaradnak nálunk, tőlem aztán mesélhetnek megújulásról a fejesek...

Jönnek az Eb-selejtezők, a kispadon új szövetségi kapitány- lássuk, mik a legjobb és a legrosszabb forgatókönyvek a Dárdai Pál irányította fociválogatott számára!

Sem a görögök, sem a románok ellen nem biztos a győzelem hazai pályán, idegenben a görögök biztosan esélyesebbnek számítanak már most is, míg Helsinkiben nyilván nem várhatnánk csodákat, ha a finnektől kétszer is kikapnánk egy év alatt idehaza. A görögöknek amúgy is nagyon kellene a pont, hiszen otthon szenvedtek vereséget a románoktól, a finnek győzelemmel tudták le a feröeri kirándulást- a lépéshátrány már most is megvan, hiszen mi elbuktunk az északírek ellen. Mivel az utolsó meccsünk igen kemény, Görögországba kell utazni, ezért már korábban jó helyzetbe kéne verekedni a csapatnak magát ahhoz, hogy egy bravúrdöntetlennel elérje célját. Ennek fényében 2014 végéig eldől, mi keresnivalónk lehet.

Kezdjük az egyszerűvel, a legrosszabb forgatókönyvvel. Vereség Romániától, döntetlen a Feröer-szigetek ellen (vereségre itt még gondolni sem merek, de egyébként nincs semmi jelentősége, hogy 1 vagy 0 pontot szereznénk), végül egy ugyanolyan hazai vereség a finnektől, mint márciusban. Négy mecs, a lehetséges 12 pontból 1- ezzel nehéz lenne merész álmokat szőni. Olyan csodasorozatnak kellene társulni az új, ma még nem is ismert szövetségi kapitány keze alatt megtáltosodó válogatott diadalaihoz, ami azért eléggé valószínűtlen.

Az új kapitánynak akkortól kezdve lenne esélye a célkitűzés elérésére, ha Bukarestben összejön a bravúrdöntetlen, Feröerben meglesz a győzelem, a finnektől pedig semmiképpen nem kapunk ki. Lehetetlen? Elvi szinten biztosan nem az, de azért a mieink már rég nem nyerni járnak a románokhoz, és ha a finnek a következő két hazai meccsükön (Görörország, Románia) nyerni tudnak, biztos vérszemet kapnak. Egy budapesti győzelem után ugyanis karosszékből nézhetnék, ahol a mögöttük kullogó válogatottak egymástól próbálják elvenni a pontokat. Önmagában a feröeri győzelem semmire nem elég, hiszen őket valószínűleg minden erősebb válogatott oda-vissza veri majd.

Akkor lehetne Dárdai-csodáról beszélni, ha minden várakozást túlteljesítve rögvest győzelemmel kezdi a kapitányi ténykedését a románok ellen. Őszinte leszek, ez engem nagyon-nagyon meglepne. Láthattuk az új keretet, az is kiderült, elég erős az átfedés a Pintér-féle játékoskerettel, sőt, az először kihagyott játékosokból is behívott párat utólag az új kapitány, így az itthon világhírű Nikolics is együtt készül a többiekkel. Szalai Ádámmal bizonyára erősödtünk, de hogy mennyit, az kétséges, hiszen volt ő már tagja a magyar válogatottnak, és nem volt minden meccsünk diadalmenet vele együtt sem. Feröer legyőzése mindenesetre továbbra is elvárás lenne, és ha a harmadik meccsen a finneket is legyőznék Dárdaiék, akkor lehetne reménykedni egy szép sikerben. Onnantól jórészt az új kapitányon múlna, mire mehetünk, mert ledolgoztuk volna lépéshátrányunkat.

Végül pedig ott van esélyként az, ami a mai fociban bármikor előfordulhat: teljesen kiszámíthatatlanul alakuló eredmények, és ennek megfelelően megjósolhatatlan csoportvégeredmény. Például a mieink győznek Bukarestben, ikszelnek Feröerben, míg a finnek a két soron következő hazai csoportrangadó egyikét sem nyerik meg, de Budapesten győzni tudnak- ebből aztán bármi kisülhet a végére.

Azt gondolom, Dárdai helyzete azért is nehéz, mert a románok ellene kell kezdenie. Bukarestben belefuthatunk a késbe, és teljesen mindegy, hány góllal vernénk utána Feröert, az már senkit nem érdekelne. A szűk vereség Romániában fájó lenne, mégis jobban el tudná fogadni a közvélemény, ha látható lesz a csapaton a küzdőszellem, és aztán Feröerben győz a csapat. Nem Bukarestben kell ugyanis kiharcolni a továbbjutást, de az arcpirító eredmény a románok ellen fájna igazán, sokkal jobban megviselné a szurkolókat, mint bármi más.

Az egész éves teljesítmény megítélésének szempontjából az utolsó, budapesti meccs lesz a kulcs, mert ha a finnek ellen győzünk, azzal biztos marad némi reményünk, Dárdai diadalmasan távozhat, az új kapitány is nagyobb kedvvel kezdhet munkához, míg a közönség sem pártol el. Egy hazai vereség viszont egy bukaresti bravúrikszet is elértéktelenít. Szóval a némi valószínűséggel rendelkező forgatókönyvek közül szerintem általában a magyar foci szempontjából a románok elleni tisztes helytállás, a feröeri kötelező győzelem, végül a finnek elleni hazai siker lenne a legszerencsésebb.

Három győzelemben én személy szerint nem hiszek, de hát cáfoljanak rám a fiúk, mutassák meg, ők jobban fociznak, mint ahogyan én tippelek. Ígérem, megkövetem őket...

Kerek számokról beszéltek a hétvégén az NFL sztárjai kapcsán, de ezek a dolgok majd csak a Hall of Fame szavazásokon számítanak valamit, a jelenben semmit nem mondanak az aktuális helyzetről.

Peyton Manning, a Denver Broncos irányítója megdobta ötszázadik touchdown passzát, és jó esélye van rá, hogy egy-két meccsen belül maga mögé utasítsa az 508-at passzoló Brett Favre-t. Ezzel pedig az övé lenne a valószínűleg elég sokáig megdönthetetlen rekord, mert hiába passzorientált manapság az amerikaifoci, azért hosszú, sérülésmentes karrier, tehetség, szerencse és jó elkapók is kellenek ahhoz, hogy valaki több száz passzt osszon ki.

Ám most még ennél is érdekesebb az, hogy hiába győzte le az eddig veretlen Arizona Cardinalst a Denver, sokan fanyalognak. A meccs közben hajlamosak elkényelmesedni Manningék, és többször van olyan érzése az embernek, ha nyomást tudnak gyakorolni az irányítóra, bizony továbbra is zavarba hozhatók. Pedig tavaly is éppen az volt az idény nagy tanulsága, hiába a rekordok, a könnyű meccseken termeltek yardok és touchdownok, ha egy kemény ellenfél begyalulja a földbe a támadóegységet.

Akkor a Seattle Seahawks ezzel az agresszív védekezéssel simán múlta felül a Super Bowlban Manningéket, és ahogy most kinéz a dolog, ugyanilyen keménységre továbbra sincs válasza a denverieknek. Persze lehet erre azt mondani, az 500. passzolt TD meg 41-20-as győzelem után mókás a Broncos hiányosságairól elmélkedni, de én egészen biztos vagyok benne, hogy a csapat háza táján legalább annyit foglalkoznak a hibákkal, mint a jó dolgokkal. A statisztikákat majd a visszavonulás után, a Hall of Fame beiktatás idején jó lesz felidézni, de most csak az érdekes igazán, sikerül-e újból a csúcsra érni Manningnek- vagyis inkább a Denver Broncosnak.

Emlegetik ugyanis, hogy a menedzser, John Elway mit meg nem tesz azért, hogy Manning második alkalommal is nyerhessen egy Super Bowlt, ám szerintem őt elsősorban a csapat, a klub érdekli, nem a már most is legendás játékos boldogsága. Kettejük végső célja azonos, ám nyilvánvaló módon Elway gond nélkül támogatna egy irányítócserét, ha azt látná a csapat elsőszámú érdekének. Ez a kérdés most fel sem merül, ezzel együtt is jó tudni, hogy így működik a sport kőkemény realitása.

A New England Patriots edzője, Bill Belichik az az ember, aki ezt a szemléletet mindig, minden körülmények között kihangsúlyozza, és kétségtelen, az eredmények őt igazolják. Belichik nem egy nyilatkozó-művész, unalmas, semmitmondó sajtótájékoztatóin szinte mindig ugyanazt szajkózza: csak a következő mérkőzésre koncentrálunk, ellenfelünk nagyon jó csapat, mindent azért teszünk hogy sikeres legyen a csapatunk...

Az utóbbi megállapítás pedig a kulcs. Lehetne okoskodni fel-alá, de egyik csapatnak sem az a legfontosabb, hogy konkrétan egy játékos szobrát fényesítgessék, az eredmények rovására. Éppen ezért amikor a Patriots az idény első meccsein hullámzó teljesítményt mutatott, és a múlt héten a Kansas City Chiefs-től tragikus játékkal nagy verést szenvedett el, máris beindult a kórus: Tom Brady ideje lejárt, kiöregedett, akár el is cserélheti a Patriots.

Mindez benne is lehetne a pakliban- legalábbis elméletileg. Ám Belichick számára a csapat az első, és ő nyilván pontosan érezte, hol kell hozzányúlni a dolgokhoz annak érdekében, hogy a Patriots a rangjához méltóan szerepeljen. A játékosállomány nem rossz, és az eddig veretlen, egy hét pihenő után érkező Cincinatti Bengals fölényes legyőzése után az eddig Brady-t temető hangok most újból elkezdik fényezni a háromszoros Super Bowl-győztes irányítót- legalábbis a következő meccsig.

Erre meg is lenne az ok, hiszen most ő is, társai is elkapták a fonalat, és az NFL történetében hatodikként Brady is átlépte az 50,000 passzolt yardot. Ám ez csak annak a jele, hogy karrierje összességében milyen sikeres, rájátszást nem adnak erre a statisztikára sem. Így aztán senki nem ünnepel napokig, nem dőlnek hátra a csapatnál: az edzők és a játékosok tudják, sikerült némileg kiküszöbölni a csorbát, de másnaptól már a Buffallo Bills ellen kell készülni. Mit sem érnek a vállveregetések, ha ott nem sikerül győzni...

És hiába unalmasak Belichick sajtótájékoztatói, mégis a valóságról adnak képet: a következő meccs a fontos, és az NFL-ben nincsenek könnyű ellenfelek. Minden arról szól, hogy a csapat győzni tudjon, és erről igen sokat tudhat a Patriots mestere, akinek bőven volt sikerekben része. Csak épp őt nem a múltbeli sikerek izgatják, hanem a jövőbeliek. Szintén az ő gyakran hangoztatott kifejezése az, hogy "it is what it is". Szóval nem valami titkos stratégiát kell keresni, a dolog az, aminek látszik: hétről hétre zajlik a kőkemény csata az NFL-ben, és mindenki végső célja a Super Bowl-győzelem. Ám csak egyetlen csapat nyerheti azt el, és minden bizonnyal annak van erre több esélye, aki ennek a célnak az érdekében cselekszik, csak erre koncentrál győzelmek és vereségek után is.