Sportfoglalkozás

Az Ázsia-bajnokságon áll a bál, mert a gazdag arab országok honosítási politikájának köszönhetően a sportban szinte semmilyen múlttal nem rendelkező nemzetek gyűjtik be az aranyakat. Ez pedig érthetően kiveri a biztosítékot a vetélytársaknál: például ha egy bahreini vagy katari színekben versenyző, de eredetileg kenyai vagy marokkói születésű atléta győzi le az ázsiaiakat, akik szinte esélytelenek ellenük.

Egyre nagyobb a vándorlás a sportvilágban, ilyen-olyan okból gyakran cserélnek mezt még a világsztárok is. Abszolút nem arról van szó, hogy kizárólag az olajból meggazdagodott országok akarnak így sikereket aratni. Nem akarok messzire menni, nem kevés esetben érintettek vagyunk mi, magyarok is, akik igazán büszkék vagyunk a sporttörténelmünkre.

Van olyan eset, amikor határon túl élő, de magyar származású sportoló vált országot, de lettek magyarok olyanokból is, akik valóban más nemzetiségűek. Ezek közt most nem téve különbséget, egyszerűen csak felsorolásképpen néhány kiválóság, aki országváltás után szerzett dicsőséget magyar színekben: Janics Natasa, Radulovics Bojana, Perez Carlos, Gergely István, és a sor folytatható. És persze voltak, akik ilyen-olyan okokból más országban folytatták: Puskás Ferenc, Szabó Melinda, Hunyady Emese- csak néhány név a sok közül.

Szóval ez a fajta sportoló-vándorlás évtizedek óta megszokott jelenség, minden nemzetnél előfordul. Teljesen változó, mi motiválta az országváltásokat, lehetett az indok a politika, a sértődöttség, a pénz... Ami az olajsejkek által összevásárolt válogatottakat illeti, ott azért zavaróbb ez az egész, mert kizárólag pénzzel összeverbuvált zsoldoscsapatról van szó. Nincs semmiféle valódi kötődés az új hazához, egyszerűen csak jó megélhetési lehetőség a mezcsere.

Mivel a sportban nem sokat mutató országokról van szó, a sportolók áramlása szinte kizárólag egyirányú, nehéz elképzelni az európai országok színeiben versenyző katari, dubaji nevelésű csillagokat. A magyarországi honosítások esetén nem kétséges, hogy bármennyire jó is a hozzánk kerülő sportoló, nem légüres térbe érkezik, hanem sportszakmai téren is van vonzerő. Így aztán sokakat nem a könnyű pénz motivál az országváltásra.

Ami Ázsiában történik, az viszont aláássa a hosszú távú, tudatos munka és a tehetséggondozás értékét. És persze mivel manapság a pénz nagy úr, a dobogóról lecsúszó, így jóval kevesebb jutalomban részesülő sportolók idegesek lesznek, amikor az eredetileg kenyai születésű futók könnyedén legyőzik őket. Mondhatni, nem csak a vereség bántja őket, és talán a juniorkorúak is inkább abbahagyják, hiszen látják, esélytelenek...

És máshol is van ám pénz, nem csak az arab országokban. Könnyen kedvet kaphat az sikerreceptet elleső nemzetek közül más is ahhoz, hogy honosítással kerüljön fel a sportvilág térképére: szétkapkodhatják az afrikai országok szegény atlétáit, hogy indonéz vagy tajvani színekben versenyezzenek. Esetleg közbeszólhat Venezuela, Kanada, Új-Zéland, Norvégia vagy ki tudja, melyik másik ország...

Az olimpiarendezés problémái, a mindenről döntő pénz így is sokakat fordítanak el az élsporttól, de ha a mindenféle kontinensbeli országokat képviselő, ám valójában egy helyről származó sportolók versenyén kellene izgulni, akkor szerintem a nézők jelentős része inkább más szórakozás után néz. Nem is tudom, mennyire lehet örülni egy ilyen módon összehozott csapat sikerének, hiszen amennyire ők sem érzik maguknak az új hazájukat, vélhetően rájuk sem úgy tekintenek, mint a nemzet igazi képviselőjére.

Aztán az is lehet, csak én vagyok régimódi, és már rövid távon is könnyen alkalmazkodunk ehhez az új világhoz, lelkesen tapsolunk a magunkhoz édesgetett sportolóknak, akik piros-fehér-zöldben versenyezve diadalmaskodnak. Megtörténhet- de most valahogy nem tudok ennek a gondolatnak túlságosan örülni.

A női kosárlabdázók épp zajló világbajnokságán szereplő szerb válogatott egyik erőssége Milica Dabovic. A 32 éves, 170 centi magas játékos ráadásul nem csak a pályán mutatta már meg magát, magazinok oldalán is megcsodálhatták a szurkolók a szépségét.

Új elemekkel bővült az edzésprogramom: szőlőcipelés, préselés, favágás...

Manapság mindenféle testet-lelket ápoló programokat hirdetnek, ráadásul szép pénzekért. A létező legzavarosabb kombinációkkal lehet találkozni az ajánlatokat böngészve, mert aki igazán tutira akar menni, az minden divatos dolgot egyszerre próbál beletuszkolni a hirdetésbe. Aztán jön a jóga coaching meg az ajurvédikus wellness, hogy az ajánlat egyszerre építsen az ősi tudásra és a legmodernebb trendekre is.

Naná, hogy minden olyan dolog előkerül, ami csak használhatónak tűnik a marketingben. Logikus volt eljutni a falusi életmódhoz, és már láttam erre építő programokat itt-ott. Bár a marketingrizsa elég sok esetben butaság, a mögötte levő elképzeléssel egyébként nem lenne nagy baj: legyen tradicionális keleti vagy hagyományos nyugati gyökerű a program, az bizonyára nem butaság, hogy természetes alapanyagokból készült ételekkel, elmélyült meditációval, kézzelfogható eredményt hozó tevékenységgel szolgáljuk a test és a lélek megújulását.

A vidéki életmóddal sincs nagy gond, sőt. Az ember magának termel élelmiszert, maga készít mindent frissen, és a napi testmozgás jelentős részét a jó levegőn végzett munka teszi ki. Az persze kicsit furcsa, amikor minderre valaki fizetős programot hirdet, és az még furcsább, amikor valakinek meg is ér az ilyenben való részvétel párezer forintot. Persze, ha valaki szerint ez jó befektetés, miért ne?

Viszont van egy apró gond ezzel. Fentebb írtam, az elmúlt pár napot szőlőültetvényben dolgozva töltöttem. Szűk családi körben szüreteltünk, a meredek hegyoldalon a legfiatalabb emberként nekem jutott az a feladat, hogy lehozzam a zsákokat, azok tartalmát ledaráljam, préseljem. Persze szüreteltem is, aztán voltak olyan kiegészítő dolgok, mint az összes eszköz lemosása préselés előtt és után. Nagyságrendileg azért több száz kiló szőlőről van szó, dolgoztam rendesen. Az utolsó napon pedig afféle levezetésként fát vágtam, fejszével, pár órát ezzel is eltöltöttem, becsülettel elfáradtam. És persze ilyenkor evésnél nem csak csipeget az ember, kell az energia...

Mázlista vagyok, mert nekem mindez egy fillérembe sem került, pedig ez aztán falusi fitness volt a javából. Félretéve a viccet, elmondom, miért tartom a valós munkát sokkal jobbnak, mint az ilyen-olyan programokat. Az a bizonyos lelki épülés a kulcs: amikor befizetek a programra, elmaszatolok egy kis sepregetéssel meg lapátolással, hiába tevékenykedek a jó levegőn, mégsem érzem azt, hogy valamit befejeztem. A szüretnél nem mondhattam azt, oké, az én edzésprogramom csak kétórás, a maradék szőlő rohadjon meg a tőkén, a préselés se fér bele. Elkezded, dolgozol amíg a kitűzött eredményt el nem éred, és aztán úgy fejezed be a munkát, hogy azt tényleg befejezted, nem csak abbahagytad. 

Fizetős vendégként nyilván nem lehet téged noszogatni úgy, mint egy napszámost, akinek meg kell dolgozni a pénzéért. Van haszna ennek a fajta mozgásnak is, mégsem lesz jutalmad az elégedettség az elért eredményért. És ha már wellnesst emlegetünk, akkor bizony ez is hozzá tartozik! Ha el akarsz biciklizni a szomszéd városig, akkor is tekersz a célig, ha tovább tart az út, mint tervezted, mert ha nem, marad benned hiányérzet. Ez nekem komoly tanulság volt az eltelt hónapok alatt- ha valamit eltervezek, csak úgy érzem magam jól, ha az eltervezett programot meg is valósítom.

A testmozgás része a vidéki munkavégzésnek a különféle, nagyon változatos tevékenységek miatt igazán kellemes fáradtsággal tölt el, ha odafigyel az ember, érzi, mennyi izomcsoportra van szüksége. Nem nehéz megérteni, mitől voltak a szikár parasztemberek olyan erősek és kitartóak. Az viszont számomra volt nagyon kellemes tapasztalat, hogy ugyan csak tipikus városias edzéseim voltak az elmúlt évben, magam is jól bírtam a tempót, sőt. Elfáradtam, de nem lettem kvázi hulla a szüret végére, mint ahogy a favágás sem fogott ki rajtam. Beigazolódott, hogy mozogni lehet így is, úgy is, általános edzettségi állapotunkon sokféle módon lehet javítani.

Ha az ember tudja, mit akar, nincs szükség méregdrága fizetős programok sorára ahhoz, hogy el is érje a célját. Nem a bombasztikus marketingszövegtől épülsz testileg-lelkileg, hanem attól az energiától, amit te magad beleteszel az egészbe, és amit -paradoxonnak hangzik, de igaz- vissza is nyersz sokszorosan, amikor fittebb és kiegyensúlyozottabb leszel. Jó dolog egy kicsit magunk mögött hagyni a városias életmód burkát, amikor az okostelefon GPS-ével rögzített futásunk útvonalát internetre töltjük fel, lájkokat gyűjtve- a szüret végén nincsenek statisztikák kalóriákról és szintemelkedésről, és a Facebook-kommentek helyett csak dicséret jut, hogy "jól bírtad a munkát, fiam!", mégsincs az emberben hiányérzet. Na, ezt nevezem én wellnesnek...

A szép táj már csak ráadás az élményhez. És ha jó helyre mégy egy kis wellnessezésre, akkor ez is ingyen van.

Ismét sok magyar sportkedvelő háborog, amiért már megint a mieink kárára tévednek a bírók sorsdöntő szituációban. A Fradi utolsó pillanatos góllal esett ki a női kézilabda Bajnokok Ligájából, de hogy pontosan mikor született ez a bizonyos találat, kérdéses.

A történet egyik része az, hogy még mielőtt a tévéfelvételek alapján egyből csalást kiáltanánk, jegyezzük meg, nem biztos, hogy ez a teljesen hivatalos óra állását mutatja. Tudjuk jól, a képernyőn látható adatok a mi informálódásunkat szolgálják, de nem feltétlenül egyeznek meg azzal, ami alapján döntést hoznak. Egészen konkrétan ebben az esetben egy vagy akár fél másodperc eltérés is jelentőséggel bírhat!

Amikor az óvást el kellett bírálni, nem tudhatjuk, milyen felvételek alapján hozták meg a döntést. Ha nincs perdöntő ellenkező érv, az óvást el kellett utasítani, hiszen akkor és ott a pályán levő bírók egy döntöttek- kész. Bármennyire fáj, nem biztos, hogy ez kifejezetten a magyarok ellen szóló nemzetközi összeesküvés. Így aztán én úgy érzem, ez az óvás nem is lehet sikeres, bármennyi alkalommal fellebbeznek a Fradi képviselői.

Persze nem látok bele abba, mi szerepel a döntéshozók előtt, és valóban történhetett olyan durva tévedés is, mint aminek a magyar hosszútávúszó volt a károsultja nemrég. Ám ilyesminek néha a magyarok is voltak haszonélvezői, másrészt itt nem a Bajnokok Ligájának a döntőjéről beszélünk, hanem egy meccsről, ami arról döntött, ki játszhat csoportmeccseket. Egyszerűen a nemzetközi sportközvélemény ingerküszöbét aligha ütheti meg ez a sztori, ez elsősorban a magyar kézilabdaszurkolóknak lehet fontos, köztük is leginkább a fradistáknak.

És ha a szívükre teszik a kezüket, akkor ők is beláthatják, nem azon a pillanaton bukott el minden. A meccs végefelé olyan durva taktikai hibákat követtek el a zöld-fehérek, amivel magukra húztak a lipcseieket. Azokra pedig bármit lehet mondani, de belekapaszkodtak az utolsó szalmaszálba, és a végsőkig küzdve kiharcolták a továbbjutást. Ha a magyar csapat szerez óriási gólt az óra 69:59-es állásánál, ódákat zengünk róluk, amiért reménytelen helyzetben sem adták fel, és azt mondanánk, szánalmas, hogy az ellenfél jogi csűrcsavarral akarja sikert aratni. Így aztán kijár a főhajtás akkor is a németeknek, ha a mieinket ütötték el a sikertől.

Amennyiben a Fradi számára kedvező döntés születne a zöld asztalnál, a tanulság akkor sem az lenne, hogy érdemes minden vitatott helyzetben óvni. Sokkal inkább az a lényeg, hogy aki tiszta eszközökkel akar sikeres lenni a sportban, az soha nem adhatja fel, reménytelennek tűnő helyzetben is harcol az utolsó másodpercig. Teljesen mindegy, hol kell pályára lépni a kézilabdás lányoknak a továbbiakban, legyen az a magyar bajnokság vagy kupa, a BL vagy a KEK, a válogatott meccsek, az elejétől a végéig koncentrálni és küzdeni kell. És aki mindent megtesz a pályán, annak a vereség esetén is meg lehet bocsátani, mert bizonyította, hogy igazi sportember, aki méltó a szurkolók tiszteletére...

Vági Márton, az MLSZ főtitkára okoskodott egy sort a napokban. Félelmetes látni, hogy ezeket az embereket valójában mennyire nem érdekli a foci. Magyaráznak, koncepciókat gyártanak, reprezentálnak, és közben minden marad ugyanaz. 

Hogy ki is az a Vági Márton, az megtalálható a volt NFÜ elnök munkásságáról szóló cikkekben. A lényeg: jól beágyazott káder, aki most a futballhoz ért nagyon. A hozzá hasonló figurák gyakran tűnnek fel a sportszövetségekben, amikor épp a karrier megbicsaklik. Nagyon komoly képpel tudnak öltönyben nyilatkozni, ez jó ajánlólevél. Rá is rögvest lecsapott Csányi 2010-ben, amikor átvette az MLSZ vezetését, hiszen egy ilyen fantasztikus szakember tudását kár lenne nem kihasználni.

Azt mondja ez a fickó, hogy az elmúlt 25 évben tönkretették, széthordták a magyar futballt. Ezzel kapcsolatban először az jut eszembe, hogy mennyiben tekinthető újdonságnak ez a kijelentés: hát melyik új MLSZ-vezetés mondhatta el az elmúlt évtizedekben, hogy sikeres elődeik nagyszerű alapjaira építve csak folytatni kell az eredményes munkát? Semmitmondó blöff, értelmetlen visszafele mutogatás, hiszen tudjuk jól mindannyian, a focink mélyponton van, nem kell nekünk ennek a megállapításához szakember!

A második dolog az, hogy Vági Csányival együtt 2010 óta, négy éve ül az MLSZ vezetőségében. Hát ha jól számolom, ez annak a 25 évnek nem kis százaléka, és az eredmények ismertek. Valaki szerint elindult a kilábalás? Ki nevezte ki a villámgyorsan megbukott Pintért? Kinek az elnöksége alatt kaptunk ki 8-1-re a hollandoktól? Klubcsapataink nemzetközi szinten páratlan kudarcsorozatot mutathatnak fel, megalázó pofonokat szenvedtek el, a válogatott sehova nem jutott ki, az utánpótlás eredményeit hagyjuk, az emberek elfordulnak a focitól, lézengenek a nézők a stadionokban. Bár épültek új létesítmények, de hogy mennyi értelme volt ezeknek, az nagy kérdés, és az is tény, az MLSZ-nek nem sok köze volt a megvalósulásukhoz. 

A harmadik tény pedig az, hogy ha Vági Mártont érdekelné, kik és milyen módon verték szét negyedszázad alatt a magyar focit, elég lenne egy MLSZ elnökségi ülésen oldalba böknie a mellette ülő Berzi Sándor alelnököt, és feltennie pár kérdést. Ő ugyanis 1989 óta kis kihagyással állandóan ott van a futballszövetség vezérkarában, első kézből tudna beszámolni erről a korszakról. Ám úgy fest, tapasztalatára és tudására Csányiék is igényt tartanak, ő képviseli az állandóságot: a kudarc, a nihilizmus állandóságát, hiszen regnálása egybeesik azzal az időszakkal, amikor a válogatott sehova nem tudott kijutni.

Szemmel láthatóan ezek az alakok remekül eldolgoznak egymás oldalán az MLSZ-ben, pedig egyik részük új emberként azt a korszakot szidja, amiben döntéshozó volt olyasvalaki, aki ma is alelnök. Szóval egy bevállalós újságírónak elég lenne azt a kérdést feltennie egy Vági Mártonnak, hogy ha minden rossz volt annak idején, akkor miért volt szükség arra, aki a régi, rossz szövetségben volt főtitkár? Nem vette észre, nem tudott róla, a körülmények áldozata volt? Ugyan! Kellett a nemzetközi kapcsolatrendszere? Szóval nekünk arra van szükségünk, hogy olyan ember képviselje külföldön a magyar focit, aki ennek a sportnak a legeredménytelenebb korszakában volt vezető? Nem kellene új arcokat találni, hiteles személyiségeket felépíteni inkább?

Születnek a realitásokkal szembemenő koncepciók, meg a szocializmust idéző ötéves tervek, amiben még az is le van fektetve, évről évre hány százalékkal kéne növekednie a nézőszámnak. Anyám borogass! Legyen foci és lesz néző, drágán a rossz meccs keveseket érdekel- beülhetek az MLSZ elnökségbe, hogy elmondjam ezt? "Szigorú szabály" lesz, hogy játszania kell egy 18 éves focistának? Verekedje be magát a csapatba, és rendszeresen pályára léphet, ennyi. Messit nem a futballszövetség követelésére tették be a csapatba... Hamarosan az idősebb focisták védelme érdekében előírják, hogy játszania kell egy 35 éven felülinek, aztán jön az esélyegyenlőség, és minden csapatba kell majd egy női focista is. Sőt, több is, és ne viseljenek mezt, egyből nagyobb lesz az érdeklődés!

Szerintem a mai magyar foci valóságát nem az ilyen ötletelések elemezgetésével lehet a legjobban bemutatni. Pár napja volt az Újpest-Fradi, ez a leginkább parázs hangulatú meccs a magyar labdarúgásban. Mindegy milyen a színvonal, ez szinte mindenkit érdekel. Ehhez képest a csapatuk mellett minden körülmények közt kitartó fradisták jelentős része nem ment el a meccsre, tiltakozásul máshol találkoztak egy frenetikus hangulatú közös szurkolásra. Az új stadiont, komoly állami segítséget kapó FTC szurkolói nem hajlandóak asszisztálni ahhoz, ami ma a magyar fociban van, a maguk módján fejezik ki nemtetszésüket- ez képezi le az igazi válságot, nem az, hogy kevés 20 év alatti lép pályára a felcsúti "akadémista" csapatban.

De erről az elnökségben ülők nem fognak sokat beszélni. Hiszen ők a maguk részéről leírták a koncepcióban, hogy kell emelkedni a nézőszámnak, tartsa ehhez magát mindenki! Ha úgy vesszük, a sasszobor előtt szurkoló fradistákat is bele lehet számolni a hétvégi nézők közé. Meg azt is, aki a stadionok környékén lakik. Meg a meccsre járók családtagjait és barátait. Be lehet hunyni a szemünket és be lehet fogni a fülünket, és akkor nem tűnik fel, hogy üresek a lelátók, és csak pár bekiabálás van hangos szurkolás helyett.

Aztán az évek peregnek, jönnek a szokásos kudarcok és bukások, és választanak majd egy újabb MLSZ-vezetőséget, ami mutogathat az elődökre. Akkor majd az ilyen Vági-félék lesznek azok, akiket hibáztathatnak az eredménytelenségért. De őket ez éppen úgy nem fogja zavarni, mint ahogy az elmúlt évtizedek egyetlen megbukott vezetője sem tette fel a kezét, hogy "elhibáztam, ostoba voltam, bocsánatot kérek minden szurkolótól, nem így kellett volna csinálni!"

Mert az ő minden korszakon átívelő hibátlanságuk örök. Pont a saját csalhatatlanságukba vetett hit, és a kudarcok okának kizárólag másban való keresése az, ami az összes MLSZ-vezetésben közös. Ehhez egy sajátos embertípus kell, és ezért tűnhet úgy, mintha mindig ugyanazok ülnének az elnökségben. És tulajdonképpen ez is van: a nevek, az arcok lehetnek mások, mégis mindig minden marad a régiben.