Sportfoglalkozás

Az MLSZ engedett a népakaratnak, és elküldték Pintér Attilát a válogatott éléről.

Nehéz különösebben örülni ennek a döntésnek. A kilátástalanság ritkán egy ember bűne- most azok váltották le a kapitányt, akik kiválasztották. Ők maradhatnak, nem hibáztak? Azért ezen el lehetne gondolkodni... És az éppen futtatott Dárdai Pál lett az ideiglenes utód, aki attól lett sztár a médiában, hogy keményen beszólt a magyar focinak. Nem nehéz a sajtó kegyeit elnyerni pár kritizáló mondattal, de hogy ez mire elég amikor a kapitányi székben kell bizonyítani, majd kiderül.

Eleve faramuci helyzet, hogy Dárdai csak három meccset vállalt. Nincs mese, azon a három meccsen el fog dőlni, van-e keresnivalónk az Eb-selejtezőkön. Ha vereségek jönnek, egy olyan új kapitányt, esetleg külföldi sztáredzőt kell a kispadra csábítani, aki gyakorlatilag egy számunkra értelmetlen és tét nélküli selejtezősorozatban kell dirigálja a válogatottat az első időszakban. Kizárólag veszíthet, mert ha a továbbjutás már elúszott, képtelenség valódi sikert felmutatni, és ha jön pár kínos vereség, úgyis a fejét követelik majd. A szurkoló nem türelmes, nem is az a dolga.

Ha pedig valami csoda folytán Dárdaival győzünk Bukarestben és a következő két meccsen, leül a helyére valaki, akinek vagy sikerül a folytatás, vagy nem. Amennyiben utóbbi következik be, máris mindenki az MLSZ-vezérkarnak esik, miért engedték el a fiatal magyar sikeredzőt, akivel megvalósulhatott volna a nagy álom? Persze létezik egy olyan szép, ám meglehetősen irreális forgatókönyv, hogy Dárdaival megtáltosodik a csapat, és az ő munkájára építő utód könnyed sikerekkel juttatja ki a csapatot a tornára, de... Hadd legyek picit szkeptikus. 

Még akkor is, ha szimpatizánsként persze bizakodni szeretnék. Én elvi szinten még Pintérnek is megadtam az esélyt, aztán simán megbukott. Jön Dárdai, amíg nincsenek meccsek, addig neki is kijár a bizalom. A románokkal szemben aztán valóban lehet bizonyítani. Ha nem jön össze? Mit mondjak, kisebb meglepetés lenne a bukaresti vereség, mint a győzelem.

Csak azt nem tudom, a sajtó akkor kit fog a pajzsra emelni, mint a magyar foci problémáival őszintén szembenéző, dinamikus szakembert, ha esetleg Dárdaival is elbukunk?...

Sokszor elmondják, jobb úgy edzeni, ha van az embernek egy barátja, ismerőse, párja, akivel közösen jár gyúrni, tornázni, futni. Szerintem emberek válogatja, ki hogy szeret mozogni, de nyilván a többség számára jó dolog, amikor megoszthatja valakivel ennek az élményét. Közösen biciklizni, túrázni például szinte biztosan kellemes kaland.

Az már kicsit más, amikor egy szorosabban összetartozó, akár a valóságban is együtt élő páros számára válik rendszeres programmá a közös edzés. Sőt, teljesen össze is hangolják a mozdulatokat, már-már páros gyakorlatnak tűnik az, ami normális esetben csak átlagos erősítés lenne esetleg. Bevallom, meglepve néztem, hogy például még a street workoutban is van ilyen páros munka, méghozzá igencsak harmonikus!

Sőt, akár még egy otthoni edzés is nézhet ki hasonlóan. Egyértelmű, ilyenkor már valóban közös hobbiról, közös szenvedélyről van szó. A páros járhatna együtt síelni, teniszezni, hegyet mászni, de ők ebben találták meg az összhangot- és persze ettől még bármi mást csinálhatnak együtt. A képeket elnézve egyébként a programjuk hatékony is, tehát nyilván megéri együtt edzeniük. Az biztos, hogy a holtpontokon így mindig át tudják segíteni a másikat...

Ennek a fajta páros mozgásnak az egyik klasszikusa az acro yoga, amiről én nemrég hallottam csak. A videók meglehetősen meggyőzőek, ez tényleg nagyon kifinomult, harmonikus dolognak látszik, de minden bizonnyal, jóval összetettebb a dolog, mint azt elsőre gondolja az ember. Mind a kettejüknek ügyesnek kell lenni és meg is kell bízni egymásban- ez utóbbi nyilván más szintre emeli a jógázást, új élményekkel bővíti azt...

Tudom, hogy a bíró sorsa nehéz, mert ha mindent tökéletesen csinál, akkor is csak vállon veregetik, öreg, észre sem vettük hogy itt voltál- ez a létező legnagyobb dicséret. Ám amint ront, egyből rajta csattan az ostor. De egy kiélezett, komoly tétre menő versenyen teljesen érhető is, ha fejét akarják venni a hülyeséget elkövető bírónak. Vagy mégse így működnek a dolgok, és nincs ára a hibáknak? A jelek azt mutatják, néha a szerencsétlenkedés vége az, hogy kizárólag a vétlen esik pofára.

Nincs sok rutinom a témában, de azért egy sztorim van. Még tizenévesen egy küzdősport-klubba jártam pár hónapig, és egyszer elmentem nézőként egy versenyre. Mivel el kellett szaladnia valakinak, úgy alakult, egy-két meccs erejéig én voltam időmérő. Az egyik döntő kiélezett volt, a klubtársam vezetett, a klubelnök mellettem üvöltött, hogy állítsd már meg, letelt már az idő, a vetélytárs azzal fenyegetett, nehogy csaljak, mert a videós visszanézésből kiderül. Olyan fiatalon ott ülni, ilyen felelősséggel szembesülni -mert igenis az, hiszen a két gyerek nagyon is komolyan vette a harcot, a kis csalás is bántóan fájt volna- nem volt egyszerű. Lojális akartam lenni a klubomhoz, de közben meg a tisztesség... Addig töprengtem ezen, hogy gyakorlatilag lement az idő, nagyjából pontosan állították meg a küzdelmet.

Szóval a bíró dolga nem könnyű. Ám amikor egy pénzdíjas versenyen, mint amilyen a nyíltvízi úszók Európa Kupa-sorozata volt, ahol "véletlenül" pont a hazai esélyesnek "nézték el" egy bója kihagyását és így a táv egy részének le nem úszását, valakinek vállalnia kellene a felelősséget. A hülye indok, miszerint a versenyző nem hibázott, hiszen a bíró tévedett és elfelejtett szólni, kicsit sántít. Amikor a mai sport kiélezett versenyeire gondolunk, ahol pár másodpercek döntenek, az a 100 méter az 5000 méteres távon 2 százalék különbség, ennyivel néha könnyedén olimpiát lehet nyerni. Risztov Éva 2012-ben Londonban négy tizedmásodperccel győzött tíz kilométeren, de a hatodik helyezett előtt is csak 0,2 százalék volt az előnye időben. Na, ennyit számít az a két százalék...

Mondhatnék még példákat, mit jelentene fél kör előny a Forma 1-ben, de teljesen felesleges, érti ezt minden sportrajongó. Teljesen értetlenül áll az ember a helyzet és az utólag történtek előtt, mert ha hibáztak is a bírók, ez a végeredmény akkor sem tisztességes. Lehet maszatolni óvási határidőkkel, meg mindenféle egyéb dolgokkal, de a fene egye meg, itt a végén dobogó tetejére állt az "első helyezett", átvette a pénzdíjat, a neve bekerült az évkönyvekbe, stb.

Persze bosszant, hogy így egy magyar fiút előzött meg, de fordított esetben is morognék, mert a tisztességtelenségnek nincs nemzetisége. Mint ahogy hiába volt az a srác klubtársam, nem tehettem meg, hogy előnyt kapjon tőlem a pontatlan időméréssel. Akkor és ott, tizenévesen is tudtam, mi a bíró a dolga, pedig véletlenül keveredtem oda, nem ez volt a hivatásom. Ijesztő arra gondolni, ha precedens lesz ebből. Tiszta és kényelmes, mert ilyesféle elkenéssel a sztori vége az lesz, hogy senki nem hibás, épp csak a kihirdetett eredmény nem korrekt.

Ha viszont a végeredményekről nem a versenyzők közti különbség dönt, hanem a bírói döntések nyomnak többet a latban, akkor talán nem is edzeni kell, hanem bírónak állni. Sőt, az lenne a legjobb, ha a végén ők is kapnának érmet meg pénzdíjat. Mint látszik, néha tesznek annyit a győzelemért, mint maga a sportoló...

Sportoló és szurkoló egyaránt összeomolhat egy vereség után, de nagyon nem mindegy, milyen körülmények között bukik el valaki. Óriási különbség van a kudarcok között, és mi, magyarok, pontosan ismerjük, milyen széles a skála.

Van az a fajta vereség, amikor az igazi nagy siker nem jön össze, a csapat vagy a versenyző szinte már kezében érezheti az aranyérmet, végül mégis valaki más örülhet. Nem kell messze menni magyar példáig, a fájó vereség az 1954-es focivébé döntőjében ilyen emlék mindmáig. A csapat jó volt, minden esélye megvolt a győzelemre, menetelt is szépen, ám Bernben jött a szinte megmagyarázhatatlan vereség. Itthon azonnal kitört a botrány, a játékosokat is megviselte ami történt, és focitörténelmünk egyik legszomorúbb napjává vált a döntő.

Ám azóta is voltak ám kudarcok bőven. Minden generációnak jutott valami: Marseille a csehszlovákok ellen, Irapuato 1986-ban, a jugoszlávok elleni 1-12, aztán tavaly a hollandok elleni összeomlás. A különbség ezek és az 1954-es döntő közt az, hogy ott a vereség is azt jelentette, a világelitben vagyunk, míg a fenti felsorolás megalázó kudarcokat összegez. Olyan, letargiába taszító meccsekről beszélünk, aminél nincs mibe kapaszkodni, nem mondhatjuk azt, hogy "de legalább az ezüstérem a mienk!" Semmi más nem jutott nekünk, csak a pofáraesés. Nincsenek jövőbe mutató, bizakodásra okot adó jelek, nincs remény, csak legyintés és letargia.

A magyar fociban az a katasztrófa, hogy egyre több az ilyen égés, ami kifejezetten lélekromboló. Elég régóta vagyok drukker, megéltem klubszinten azt, hogy kedvenc csapatom az utolsó meccsen bukta el a bajnoki címet, és akkor azt a helyszínen nézni nagyon fájt, de mégis maradt bennem hit, hogy jövőre sikerülhet. És sikerült! Hiába csalódtam egy évvel korábban, ugyanúgy szurkoltam, és végül úgy éreztem, kicsit én is a részese vagyok a sikernek. Természetesen a rossz emléket is ugyanúgy fel tudom idézni, az még ma is nagyon bánt, de elfogadom, a sportban az a szép, hogy egyszer vesztünk, egyszer nyerünk.

Ami a mi focinkban most történik, azzal az a baj, hogy elvesztettük a reményt. Egervári vagy Pintér- oly mindegy, ki van ott, kit küldenek a pályára, mindig jönnek a kijózanító pofonok. Eljuthatunk részsikerekig, de akkor a következő körben jön a menetrendszerű kudarc. Hogy örültünk neki, amikor a finnek nevetséges öngóljával eljutottunk a pótselejtezőig! Aztán 1-7 lett a vége, és hol volt onnan még a világbajnoki döntő...

Mi nem azért harcolunk, hogy a végső győzelem a mienk legyen, hanem azért, hogy ne essünk ki már az elején. Az északírek elleni vereség ciki, de nem sokat oszt vagy szoroz: ha valami csoda folytán oda tudnánk érni az Európa Bajnokság legjobb 24 csapata közé, akkor ott lenne a válogatottunk pofozógép mondjuk egy olyan csoportban, ahol Belgium, Spanyolország és Horvátország vár ránk. Nagy öröm lenne!

A magyar fociközeg nagy bűne az, hogy a reményt öli ki az emberekből. Még mindig akadnak, akik kimennek a meccsre, akik hinni akarnak a sikerben, de végül aztán csak legyintenek, mert már fel se tudnak idézni olyan pillanatot, amikor egy vereségben is megtalálhattuk a felemelőt. Amit ma produkálnak a válogatott meccseken vagy a nemzetközi kupákban, abban ilyesminek nyoma sincs. És az ember nem elkeseredettséget érez, hanem letargiába süllyed. Vagyis inkább marad ebben az állapotban, mert igen kevés olyan pillanat adódik, ami ki tudna rángatni ebből a hangulatból. 

Fogalmam nincs, meddig folytatódhat ez így. Az MLSZ-ben azt képtelenek felfogni, hogy koncepciók írogatásával, meg hangzatos tervek felvázolásával soha, semmit nem lehet elérni. Sikerélményt csak a pályán elért eredmény adhat játékosnak is, szurkolónak is. És nekünk ez nem jön össze pár évtizede. Elhiszem, hogy a fejlesztéshez kellenének megalapozott koncepciók, de ezek a szurkolót miért érdekelnék? És miért vár elismerést a focivezetés azért, ami a minimális elvárás velük szemben? Nem jár nekik vállveregetés azért, ha próbálnak kitalálni valamit. Azért majd esetleg, ha a tervekből eredmény lesz, a válogatott odakerül Európa élvonalába- tudom, ez egy "kicsit" nehezebb ügy. De én szurkoló vagyok, ez semmilyen szinten nem hat meg. Abban sem hiszek, hogy jön egy új kapitány, és vele Guzmicsékból ütőképes csapat lesz.

Bár lassan már igazán semmi nem érdekel, ami a magyar fociban történik. Meguntam az egészet, elfordultam a bajnokságtól, válogatott meccsektől, bőven találok másféle, sokkal szórakoztatóbb sportot a tévében. Más csapatoknak kezdek szurkolni, átélek kudarcokat, győzelmeket, és úgy érzem, nem pazarlom az időt és nem leszek folyamatosan depressziós. Számomra a tévében nézett sport kikapcsolódás, örömforrás, szórakozás, és még a vereségek után is tudok erőt meríteni a küzdelemből, az emelt fővel viselt második helyből. És nem vagyok hülye annyira, hogy valamiféle hagyománytiszteletből továbbra is belesüllyedjek a magyar foci letargiájába, pedig tényleg nagyon sokáig kitartottam mellette...

Hiába tudom, hogy nincs új a nap alatt, mindig rá tudok csodálkozni arra, hogy sok évtizede mennyire hasonló trendek voltak, mint manapság. A hírességek egyik kedvenc mozgásformája napjainkban a jóga, de rábukkantam egy 1948-as(!) fotósorozatra, amin Marilyn Monroe jógázik.

Egyébként meglepő, de Marilynről bőven akad olyan fotó, amiken edz, tornázik, súlyzózik. A csinos alakért meg kell dolgozni, a jógát például a lábai formálásai miatt szerette állítólag.

Valamiért az ő nevét mégse kapcsoljuk össze a sportos életmóddal- nyilván ennek sok oka van, de ha belegondolunk, hogy színésznőként munkája része volt az, hogy csinos és vonzó legyen, nincs ebben semmi meglepő. És ahhoz meg már hozzászoktunk, hogy a fitneszipar erősen épít a celebfaktorra, legyen szó akár a jógáról is.

Értelemszerű, hogy mindig van szerepe egyes mozgásformák divatossá válásában annak, ki áll mögé, milyen arcokkal népszerűsítik. És persze egy sztár imázsának is jót tesz, ha egészséges életmódja okán emlegetik, nem a kilengései miatt. Elvileg mindenki jól jár, még a rajongók is, ha így kapnak kedvet a testmozgáshoz.

Az igazi legendáknál persze az efféle okoskodást úgyse olvassa el senki, mit számít az, hogy épp mivel foglalatoskodik ezeken a képeken Marilyn: épp elég annyi, hogy ő látható rajtuk. Bevallom, engem is elsősorban ő érdekelt, nem a jóga, amikor a képeket megláttam. Aztán hogy hosszú távon azért utóbbi is érdekes lehet, az egy másik kérdés, mert csak megragad az embernek a fejében, miért pont ez volt Marilyn kedvence. Ezt viszont majd csak az idő döntheti el...