Tegnap a magyar válogatott döntetlent harcolt ki Bukarestben, ami kifejezetten jó eredmény. Még akár szebb is lehetett volna a vége, de azért ismerjük el, nem volt fölényben a magyar válogatott, inkább csak harcos volt. Az egyenlítés is szabadrúgásból jött össze- de mindegy is, a vége számít, az meg némi reményt adhat a folytatásra.

De most valami másról szeretnék pár szót szólni. Olvastam egy kissé cinikusnak tűnő módon megfogalmazott címet, amivel beharangoztak egy videót a Romániába induló szurkolói vonatról. Pontosabban nem a vonat a lényeg, hanem a szurkolók által teremtett hangulat. Először is azt szögezném le, van ereje ennek a videónak, szinte félelmetes az, ami árad belőle- vagy talán nem is ez a jó kifejezés, úgy mondanám, borzongató.

A történet másik fele az, hogy aki nem szurkol, az ezt meg sem értheti. Ez egy életforma, ami magával tudja ragadni a közösség tagjait. És ezek az emberek vonatra szállnak, elkísérik a meglehetősen ellenséges hangulatú stadionba a csapatot, annak ellenére, hogy jól ismerik a válogatott kvalitásait. Nem tartja vissza őket az olyan apróság, hogy a magyar válogatott nem tudott gólt lőni 42 éve Romániában, így elég régen arattunk sikert arrafelé. Mennek tűzön-vízen át, énekelnek, kiabálnak, petárdáznak. Azaz szurkolnak.

Nem kell őket megérteni, ám főképp méltatlan dolog élcelődni rajtuk. Igen, van abban szent őrület, hogy valaki a magyar focit ennyire szereti, de istenem, ez az ő választásuk és kész. Én minden ilyen lelkességet elfogadok, mostanában például több helyen vannak elemezgetések képregényfilmekről, meg magáról a képregény műfajáról, és hadd valljam be, nehéz átérezni a Pókember művészi mélységeit- ám ettől tökéletesen el tudom fogadni, hogy valakinek ez nagyon fontos dolog.

Szóval magunkban azért respektálhatjuk a pénzt és időt nem kímélő magyar szurkolók elhivatottságát, pedig ritkán van részük sikerélményben a válogatottat elkísérve. És bármi történik, ők ott vannak. Ők mindig ott vannak, és mindig ott lesznek. És lehet, hogy időnként csúnyákat kiabálnak, de ők akkor is ott lesznek a sűrűjében, amikor a manapság a VIP-páholyokban ülő focivezetők évek múlva magyarázni fogják, milyen külső okok miatt buktak meg az általuk zseniálisan kiagyalt futballfejlesztési koncepciók. Joguk van véleményt mondani arról, ami történik a magyar foci világában, mert számukra nem átmeneti állapot az, hogy meccsre járnak. Nekik nem jut pozíció és pénz, pedig bizonyára lennének ötleteik, és tényleg szeretik a magyar focit.

És az igazi focisták értük sokkal inkább küzdenek, mint az öltönyös percemberekért, akik egy kis ideig ott vannak a magyar foci sorsáról döntő testületekben, aztán eltűnnek a süllyesztőben. Mert ezek a szurkolók állnak ki értük, mellettük akkor is, amikor a fejeseknek csak okoskodásra futja. Természetesen tőlük kapják a legkeményebb beszólásokat is- mert a szurkolói lét már csak ilyen, mindenféle szélsőség belefér. Mint ahogy a sport maga sem az unalmas középutakról szól, a lényege pont az érzelem, amit a győzelem vagy a bukás kivált.

Így aztán hiába fog nyilatkozgatni az MLSZ-vezérkar a bukaresti bravúrdöntetlenről, vajmi kevés közük van az eredményhez: nem ők léptek pályára, és nem ők tették bele szívüket-lelküket a szurkolásba. A siker a csapaté, az igazi öröm a szurkolóké. Gyanítom, úton hazafelé jó lesz a hangulat a vonaton, és teljesen mindegy, miket énekelnek, mennyi petárdát durrantanak, eszem ágában nem lenne viccelődni azokkal, akik részt vettek a bukaresti kirándulásban. Lelkesedésüket éppen úgy tisztelem, mint a pályán nagyot harcoló futballistákét, és bevallom, kicsit irigylem is őket érte.