Sportfoglalkozás

A meghiúsult olimpiarendezés egyik nagy blöffje, hogy ettől lenne sokkal sportosabb és egészségesebb a magyar átlagember.

Nem akarok túlságosan belemenni abba, mennyire voltak reálisak az olimpiarendezési tervek- személyes véleményem szerint iszonyúan költséges rendezvényről van szó, és nem azzal van a baj, hogy Magyarország mit tud, hanem azzal, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság mit követel. Rengeteg a sportoló, rengeteg a kísérő, a nagy embereknek mindenből öt csillagos jár, és persze a tévés bevételek is mennek a NOB-hoz.

Persze, hogy nem kapkodnak a rendezésért demokratikus országokban, ha ez igazán csak a NOB-nak üzlet. Egyre gyakrabban kerülnek a nagy sportesemények olyan országokba, ahol se pénz, se jogok nem számítanak, és sokan nem akarnak Azerbajdzsán és Kína között következni a sorban.

De ez most már mindegy is, egyelőre Magyarország félretette olimpiarendezési álmait. Hogy pontosan ki is, tudja a fene. Az ország teljes lakossága eleve nem szavazhatott volna, a helyi népszavazáshoz pedig hiába jött össze elég aláírás, a kormány, a MOB és a főváros kihátrált a történetből. Kevesek álma volt, és kevesek ugrottak ki belőle, bárki bármit mond.

Ezt az eseményt pedig mindenki a saját szája íze szerint értékeli. Vannak, akik szerint meglehetősen furcsa a meghátrálás, mások az aláírókat hazaárulózzák. És megszólalt pár sportember is, akik nyilván sajnálkoznak. Egyikük rámutatott: ha Magyarország olimpiát rendezhetne, sokkal sportosabb és egészségesebb lenne a nemzet.

Hát ez viszont akkora blöff hogy a fal adja a másikat. Ha csak az élsportolók sikerein múlna, a magyar embereknél aktívabb nem is létezne. Belegondolok, a Helsinkiben rendezett olimpia idején a magyar csapat szerezte a harmadik legtöbb aranyat, s ekkortájt élte fénykorát az Aranycsapat- mindenki sportos lett? Manapság is sportnemzetként van elkönyvelve hazánk, de azért azt állítani, hogy a nyári olimpián messze nem olyan eredményes osztrákoknál fittebbek vagyunk, szerintem költői túlzás. 

És ha másik oldalról nézzük a kérdést: az Amerikai Egyesült Államok tele van sportos csúcseseményekkel, a legmenőbb profi ligákkal, és ehhez képest rekordokat dönt a túlsúlyos, elpuhult emberek száma. A kanapén üléstől még senki sem lett bajnok. 

Én pedig, aki az utóbbi években kezdtem többet mozogni, már kölyökkoromtól szerettem a sportot- a tévében. Manapság sokkal kevésbé aktívan követem a sporteseményeket, mégis minden korábbinál lelkesebben futok, úszok, jógázok, gyúrok. És szerintem elég nehéz lenne rámutatni Kovács nénire, aki lázba jön Hosszú Katinkát látván, s egyből vesz magának futócípőt, kondibérletet. 

Teljesen felesleges mondvacsinált okokat előrángatni az olimpia mellett. Az egy gigarendezvény, ahol maroknyi kivételes képességű sportoló csap össze, és semmi köze nincs a kocogókhoz, videokazettákra tornázókhoz. Az egyszeri alkalom, utóbbi meg akkor jó, ha életforma, hosszú távú vállalás. Kár ezeket összekeverni... Az olimpikonjainknak szurkolni jó dolog, és ha futná, jó lenne hazai olimpián. De én akkor is örülni tudok az aranyaknak, ha a világ végén szerzik őket- és akkor is összekapom magam egy kis mozgás kedvéért, ha épp nincs magyar sikerekkel kecsegtető esemény.

Talán a januári fogadalmak idején tűnnek fel olyanok a termekben, akik nem igazán tudják, mit is kellene csinálni.

Azt szokták mondani, mindegy, mit mozog az ember, csak csináljon valamit. Azért ez az összeállítás árnyalja a képet: hülyén csinálva semmit nem ér, sőt, inkább ártalmas és sérülésveszélyes az edzés. 

Ha ennyire nem tudja az ember, mit kellene tennie, jobban jár, ha személyi edzőhöz fordul. Nem akkora pluszköltség, és ha belegondolunk, nem pénzkidobás lesz a bérlet ára, mert pár hét idétlenkedés után úgyis megunja mindenki, hogy semmit nem ér el, csak itt fáj, ott fáj. Pedig nem a lelkesedéssel lenne a baj, hanem a technikával.

Tudom, az edzés nem atomfizika, de aki már dolgozott szakemberrel, pontosan tudja, ehhez is érteni kell. És kész. Ismerjük el azoknak a tudását, akik ebben profik. Ha valaki csak a saját feje után, minden tájékozódás, segítség nélkül kínlódik, a leglátványosabb eredmény amit elérhet az az, hogy bekerül egy ilyen videoválogatásba. Ezt a dicsőséget pedig sokan megspórolnánk...

És ebben semmi gúnyolódás nincs: egy árnyalattal rutinosabb vagyok, és leginkább azt tanultam meg, jobb, ha az egyszerű, könnyű gyakorlatoknál maradok, ha nincs mellettem profi segítség. Én sem súlyzókkal a kezemben születtem, és nekem is megvoltak nyilván a magam balfogásai. De legalább a saját hibáiból tanuljon az ember.

Az új évet sokan életmódváltással kezdenék, de ezek eredménye gyakran korlátozott. Szerintem a kulcs az, hogy ne egyedül vágjunk bele, hanem közösen kezdjük el a mozgást.

A karácsonyi finomságoktól elnehezülve az emberben újból megfogalmazódik a már ezerszer átgondolt terv: ideje lenne jövőre egészségesebben élni, több mozgással, másféle étkezéssel. Az internet tele van ötletekkel és tippekkel, és ugyan a jelentős részük túl általános vagy semmitmondó, még azokban is lehet inspiráló.

Azért igyekezzünk korrekt forrást keresni az életmódváltás elkezdéséhez. Azt hiszem, azért érezhető, ki az, aki csak írogat össze-vissza, és ki az, aki valamennyire értelmesen, összeszedetten érvel- aztán lehet választani az elképzelések közül. A különféle diéták (bár inkább az étrend szót használnám, mert ez nem kúra kellene hogy legyen) lényege nem feltétlenül az olyan ködös elmélet, hogy mi evett az ősember, hanem az, hogy odafigyelsz, mit eszel. Ellenőrzött mennyiség és minőség- mind a kettő számít, és meg is lesz az eredmény, ha megtalálod azt, amit nem kínlódva hanem kedvvel csinálsz.

Sportban is ez lenne a cél. Sokan vesznek egy bérletet, amit aztán ímmel-ámmal használnak, részben azért, mert nem a kedvükre való a mozgás. Kísérletezni kell, kipróbálni súlyzózást, kocogást, csoportos órákat, jógát, úszást, netán néha ezt, néha azt választani. Ez máris lépés a jó irányba.

Csak sokaknak még ez is kevés, egyedül egyszerűen kedvüket vesztik. Hiányzik az inspiráció néha, a biztatás, amikor valaki elrángat az edzésre, amikor épp ellustulnánk. Először csak egy alkalmat hagyunk ki, aztán fáj a fejünk, utána pont más programunk van, jó műsort találunk a tévében- aztán elmarad az egész. Ilyenkor jön jól, ha valakivel együtt járunk mozogni. 

Csak a saját példámat tudom mondani: a karácsonyi túlevések után voltam úszni, megyünk ma gyúrni, más és más családtagokkal, kinek melyik mozgásra volt épp ideje. A mi esetünkben inkább épp vagyok az, aki másokat biztat, de néha engem fognak fülön. Akárhogy is alakul, szerintem szerencsés az újévi fogadalmakat közösen megtenni, barátoknak, családtagoknak- és próbáljunk ragaszkodni a vállalásainkhoz mozgásban, étkezésben is. Együtt nagyobb az esély a sikerre!

Van, aki szerint a futásnál nincs rosszabb módszer a fittebbé váláshoz.

Mivel hébe-hóba magam is mozgok, kipróbáltam pár sportot, és többek között kocogni is szoktam, igyekszem elolvasni az izgalmasnak tűnő cikkeket. Nem vagyok profi, igyekszem tanulni, képezni magam.

A vice.com-on megjelent cikk arról szól, hogy a futással szemben elég sok ellenérvet sorakoztatnak fel szakértők. Egyrészt nem tartják hatékonynak sem a fogyás elősegítésében, sem az izomépítésben, ráadásul még az ízületeket is megterheli. Noha sokak szerint a kocogás ingyenes, egyszerű, természetes mozgás, mások szerint inkább divatos mint jó.

Ha valaki fogyni akar, akkor sokkal inkább ajánlják a cikk szerint a saját erős gyakorlatokat, a köredzést, a kettlebellt, vagy ha már fut valaki, akkor a rövidebb távú, de sokkal intenzívebb sprintelést. És állítólag a keringési rendszer karbantartására is jobb a kocogás helyett a gyúrás, vagy más, ami intenzívebb. Tanulmányok szerint napi néhányszor tíz másodperces nagyon pörgős szobabiciklizés többet ér, mint fél óra közepes tempójú futás.

A rossz technikával, a testük jelzéseire nem odafigyelő anatőr futók közül igen sokan sérülnek meg. Természetesen elég nagy terhelést kapnak az ízületek, ha valaki 10 kilométernyit lenyom, így aztán ezt is ésszel kell csinálni. A rövid sprintek ehhez képest jóval kevesebb lépésszámmal érnek el komoly hatást.

A szerző szerint a futást sem kell elfelejteni, de feltétlenül érdemes olyan edzéseket is beiktatni mellette a programba, amelyek növelik az izmokat, erősítik a törzset és változatosságot jelentenek. Ha viszont valaki csak azért fut, mert másokat is kocogni látni, valójában viszont unja, akkor nyugodtan hagyjon fel vele- találhat helyette más, alkalmas mozgásformát.

Az én magánvéleményem a fentiekhez az, hogy sok más eltunyult emberhez hasonlóan a futás vonzó volt, mert úgy éreztem, azon lemérhetem a fejlődést. Igaz, lépésről lépésre haladtam, másféle edzésekkel kezdtem, kis fogyás után jött a lassú kocogás, aztán eljutottam a tíz kilométerig, amatőr versenyekig. Jó érzés azt mondani egy tempós kocogás után, hogy ide is eljutottam a nulláról.

Szóval nem azért futok, mert attól leszek szuperfitt, hanem azért, mert a kitűzött cél elérése motivált, segített abban, hogy rendszeresen mozogjak. Mostanában pont nem annyira a futás van a középpontban, járok úszni, gyúrni, jógázni is. És most ez esik jól. De a futásnak is sokat köszönhetek, amikor sokat kocogtam, fogytam is, és az is tény, súlyzózás közben is simán meg lehet sérülni. Szóval ki-ki egyéni ízlése dönti el, mit választ. A mozgás maga fontosabb, mint a mozgás formája, szerintem. Bármi, amit szeretsz és motivál, jó. Csak add meg magadnak a lehetőséget arra, hogy megtaláld az igazit.

Egy edző kikelt az elsősorban magukat futtató sztáredzők ellen.

Manapság mindenki rettentően ért az egészséges életmódhoz (e sorok írója nemkülönben, természetesen). A mindenféle weboldalak is tele vannak botcsinálta fitneszszakértőkkel- ők korábban talán zenéről vagy divatról írogattak kis cikkecskéket, aztán amikor trendi lett a mozgás, akkor ezt a feladatot kapták a szerkesztőtől. A hírességek is rendszeresen osztják meg a tornázós, sportolós szelfiket, hadd lássa mindenki, milyen fontos ez számukra. És vannak azok a fitneszcelebek, akik rengeteg inspirálónak szánt képet, gondolatot ömlesztenek mindenhova, és persze rendszeresen jelennek meg edzős videóik.

Azon a jelenségen el lehet gondolkodni, kontraproduktív-e a mindig hibátlan vigyorral feszítő csajok instagramját nézni. Vannak olyanok mint a yogapractice, ahol döbbenetes pózokban vannak "jógik"- túl jók a képek, túl csinosak a csajok, és az egyszerű emberfia tudja, ezeket ő soha az életben nem fogja megcsinálni. Aztán egy-két klikk és kiderül, hivatásos táncosnők, tornászmúlttal rendelkező sportolók pózolnak, akik hozzánk képest egészen más háttérrel rendelkeznek, és a trendiség miatt váltottak a jógaguruságra.

Mindezzel egyébként nagy tragédia nincs. Akit érdekel, nézi, akit nem érdekel, nem nézi. Az okos ember megérti, hogy nem máshoz kell magunkat mérni, hanem csakis a saját fejlődésünk számít. A menő képek inspirálhatnak, vagy szimplán csak jó nézni őket- de bármit gondoljunk, az ne befolyásoljon abban, hogy időnként felvegyük a mackónadrágot és lemenjünk kocogni.

Viszont az edzősztárok videós programjai kapcsán már felmerülnek a kérdések, mennyit érnek. Egy korábban komolyan focizó, ma edzőként dolgozó hölgy, Erica Suter a napokban vetette fel a kérdést, kinek kellene hinnünk: a profi vagy a sztárolt edzőknek? És az ő válasza egyértelmű erre a kérdésre.

Suter szerint a nap mint nap valódi emberekkel foglalkozó edzők, akik versenyszerűen sportolókkal, nagymamákkal, pocakos menedzserekkel is képesek dolgozni, egészen más ligában vannak. A képernyőkön széles vigyorral, harsányan kiabálva lelkesítő fitneszcelebek teljesítményét nem tartja sokra, látja a hibákat, a tévedéseket. Meg kell jegyezni, abban kétségtelenül igaza van, hogy időnként olyan hírességek kapják tornavideók főszerepét, akik népszerűsége miatt jól eladhatóvá válik az olcsón forgatott film, de valójában csak próbálják követni a más által kitalált koreográfiát. Többen utólag be is vallották, hogy közük nem volt soha a sporthoz.

Ránézésre elég nehéz eldönteni egy laikusnak, egy videó (és annak sztárja) hiteles-e vagy sem. Sutert rettentően zavarja, amikor azzal reklámoznak valami tingli-tangli ugrálást, hogy ezzel tartják magukat karban a profik, miközben azok valójában sokkal összetettebb, sokrétűbb programot követnek. Azon is felhúzza egy rutinos edző a szemöldökét, amikor rég ismert módszereket próbálnak forradalmi újdonságként eladni. 

Suter szerint elég megnézni a hiteltelen fitneszcelebek oldalait: ha gondosan beállított képeken pózolnak feszes cuccokban, ha a képek jelentős részén csücsörítős szelfik vannak, ha szponzoraik vagy saját márkájuk termékeit reklámozzák, akkor fogjunk gyanút. Ő úgy fogalmaz, a sztárok inkább saját brandjük építésével foglalkoznak, a profi edzők pedig a vendégeikkel. 

Nekem nem fáj az, hogy valakinek ez színtiszta üzlet, de hirtelen beugrott pár olyan edző, aki az ismerőseim között van a Facebookon, és akit elég hitelesnek gondolok. Valóban nem a szelfijeikkel van tele az oldaluk, sokkal több az olyan fotó, ahol mindenféle korú és edzettségi állapotú vendégükkel dolgoznak. És büszkék arra, amikor valaki sokat fejlődik a munkájuknak köszönhetően.

Persze mindenki azt néz amit akar és annak hisz akinek akar. Nem gondolom, hogy vége van a világnak, amikor valaki egy csinosabb fitneszcelebet követ, de azért legyen gyanús, ha valaki magamutogatóbbnak, önimádóbbnak és felszínesebbnek látszik az instagramon mint Kim Kardashian vagy Paris Hilton. Elgondolkodhatunk rajta, valóban ők jelentik-e számunkra az igazi inspirációt a beállított fotóikkal, reklámjaikkal, közhelyes idézeteikkel.

Vagy esetleg inkább azokra figyelünk oda, akik az edzéseken segítenek nekünk, korrigálják a hibáinkat, biztatnak és velünk örülnek, amikor sikerül magunkhoz képest fejlődni, jó irányba változni. Ők azok, akik meg tudnak győzni arról, az edzés része az, hogy keményen megküzdünk az eredményekért. Mert az nem olyan, mint amikor a profi fotós stáb megörökíti valaki stylist által beállított pózát, hanem inkább a verítékről és a könnyekről szól.

És mégis megéri! Nem zárom ki, hogy valakit egy fitneszceleb inspirál egy kis mozgásra, de az biztos, hogy nagy csalódás lesz, amikor a két hét alatt látványos változást ígérő tornavideó pár végigcsinálása sem csinál a lelkes kezdőből bombanőt. Szóval egyszerűen kezeljük helyén a dolgokat: az egyik (ön)marketing, a másik meg a valóság rögös, de végül sok örömet, eredményt hozó útja.