Sportfoglalkozás

Szeretném hinni, hogy tényleg haszna van az edzések utáni nyújtásnak.

Az a jó fitneszvilágban, hogy ha az ember kicsit keresgél, mindenre talál érvet és ellenérvet is. Könnyű zavarba jönni attól, hogy az egyik oldal szerint milyen szuper futni, a másik szerint meg az nem sokat ér, inkább súlyzózzunk, a harmadik szerint jó a kardió, de nem mindegy hogyan és így tovább.

A nyújtások izgalmas világának is megvannak az okosságai. Én mostanában általában azt látom, hogy edzés előtt pont nem fontos a nyújtás, vagyis inkább káros, utána viszont nagyon is szükséges. Számomra ez része is a rendszeres edzésrutinnak, azt az 5-6 percet mindig rászánom a végén, bármit is csináltam. 

Nyilvánvaló, ugyanúgy megvan a tudománya a nyújtásnak, mint a gyúrásnak vagy a kocogásnak. Szeretem úgy csinálni, hogy érezzem, ott és úgy nyújt a mozdulat, ahol és ahogy kell. Csak egy kis igazítás a pózon, és egész más a végeredmény- ezt is tanulni kell. Így aztán amikor az egyik teremben a nyílt napon stretching órát hirdettek, elmentem rá.

Van abban valami báj, hogy minden ilyesfajta mozgásnál megemlítik a jógát, aztán hozzáteszik, ez nem az. Azért bevallom, meglehetősen ismerősek voltak a pózok, a legnagyobb különbségnek az tűnt, hogy a végén nem volt relaxáció. No meg hogy a nyújtásokat kifejezetten alaposan végeztük, s bizony megint rá kellett jönni, hogy az egyik jellegű mozgásforma űzése egyáltalán nem jelenti azt, hogy a másikban is nagyot fejlődök.

Hiába nyújtok a normál edzések után, egy intenzív órában csak nyújtani egész más. Kellemes kihívás volt, jól is esett, és másnap meg is éreztem annyira, mint egy gyúrást. És persze rájöttem, megint egy olyan területre tévedtem, ahol rámférne a rendszeres gyakorlás, mert erősen el vagyok meredve. (Még ha az edzések utáni nyújtás arra elegendő is volt, hogy magamhoz képest hajlékonyabbá váljak.)

Ilyenkor azért elgondolkodom. Tudom, hogy a futásban is el lehetett jutni oda, hogy az erős sétában is kifulladó tunyából pár kilométert nyugodt tempóban lekocogni képes amatőrré váltam. A súlyzózásban is mérhető a fejlődés, megerősödtem minden kétséget kizáróan, ez is jó érzés.

Vajon a nyújtásban hol van a limit? Meddig lehet eljutni nekem, középkorú férfiként a mostani állapotomtól? Néhány póz ugyanis kifejezetten szenvedős volt, míg mások, a jógából jobban ismerős mozdulatok normálisan mentek. Bevallom, kicsit piszkálta a büszkeségemet, amikor láttam, körülöttem páraknak azért jobban sikerültek a nyújtások.

No, nem féltékenység ez, csak tudom, hogy mindenben lehet fejlődni. És máris azon morfondírozom, hogy egy-két hetente mégicsak be kellene építeni az edzésprogramomba valami kifejezetten nyújtó jellegű mozgást. A jóga mindig kézenfekvő választás, és szinte minden sarkon tartanak is órát- hogy jól vagy rosszul, az persze egy egészen másik kérdés. Itt a stretching is, ha egy rövidebb, sportosabb változat érdekel. 

Szóval választék az van, és innentől kezdve már csak rajtam múlik, melyik lehetőséget választom. De már érzem, ez a dolog nem hagy nyugodni- egy év múlva visszatérhetünk rá, lett-e eredménye a nyújtással való elmélyültebb barátkozásnak.

Sokféle mozgásforma van, és erősen eltérő, mi miben fejleszthet.

Amióta többet sportolok, meglehetősen változatos edzős kalandjaim voltak. Kocogás és biciklizés volt bőven, az inkább egyéni program a számomra. Jártam csoportos órákra, elsősorban jógára. És most van egy nálam jóval fiatalabb edzőtársam, akivel terembe járunk. Melegítünk egy kis futógépezéssel, aztán jöhetnek a gépek és a súlyzók.

Az az igazság, hogy a társ lelkesedése nyilvánvalóan hatással van rám, terembe járni általában kellemesebb kettesben. Az ember társalog közben, jól telik az idő. Pont a közösen űzhető jellege miatt szoktunk olyan terembe is járni, ahol van zsák, azaz bokszolhatunk is egy keveset.

Én mindig is szerettem ezt a sportot, bár többet néztem, mint kesztyűztem. De azért elboldogulok egy zsákkal, mert az nem üt vissza. Az edzőtársam fiatal lány létére óriási lelkesedéssel veti magát bele a a bokszba, élvezzük a közös edzést.

A súlyzózást is imádja, meg úgy általában azt a fajta kihívást, amit a vasgyúrósdi jelent. Ez alapvetően pozitív, s láthatóak az egyértelmű eredmények is: lényegesen csinosabb, mint egy évvel ezelőtt. Olyan nagy csoda nincs a dolog mögött, az életmódváltás része volt hogy kicsit máshogy eszik mint annak előtte, persze a tudatos, aktív mozgás is segít.

Az viszont érdekes, hogy nagyon úgy fest, az olyan lassabb mozgások, mint a jóga, nem igazán hozzák lázba. Nehéz elképzelni, hogy eljönne ilyen órákra, s élvezné a nyújtások és csavarások elmélyültebb hangulatát. Ami természetesen nem baj, ízlések és pofonok: mindenki mozogjon úgy, ahogy neki jól esik.

Csak valahogy úgy érzem, egyszerűen jó dolog olyasmit is űzni, ami másban fejleszt. A jóga és a boksz is menő, csak épp egészen máshogy. Nekem előbbi azért adott sokat, mert egyrészt a súlyzós edzések utáni nyújtásokat sokkal jobban, rutinosabban csinálom, és eleve hajlékonyabb lettem. Szóval jó döntés volt sok órára elmenni, és nyilván lesz is még folytatás.

S vannak olyan mozgások, amelyek harmonikus mozgáskultúrával vértezik fel az űzőket. Na ez az, ami távol áll a súlyzózástól. Nemrég hunyt el E. Kovács Éva mozdulatművész, akinek óráira sok hölgy járt évtizedeken át. És biztos vagyok benne, hogy aki rendszeresen vett részt rajta, az máshogy mozdult, máshogy tartotta magát, azaz ez ugyanúgy meglátszott az űzőkön, mint a gyúrás- csak máshogy. 

Gyanítom, jön majd mindenféle új trend, ami a régi mozgásformákból merít. E pillanatban a jóga divatos, felbukkant az edzésjelleggel űzött rúdtánc, légtorna, balettfitnesz. Aztán majd esetleg a mozdulatművészet klasszikus iskoláját is újból felfedezi magának a szélesebb közönség, amiben nem az erő a hangsúlyos, hanem a harmónia.

Nekünk magunknak sem árt felmérni, hogy nem szerencsés csak egyetlen célra koncentrálni, amikor mozogni kezdünk- legalábbis ha mindez csak hobbi a számunkra. Jó dolog képesnek lenni lefutni pár kilométert, de az se rossz, ha elbírunk egy szekrényt, és ezzel együtt ruganyosabbak vagyunk. A harmonikus mozgás kultúrája pedig szintén kellemes dolog- s ezt nem szűkítem le a nőkre, a hanyag tartású férfiakat elnézve sokunkra ráfér ezen a téren is a fejlődés.

A mázlink az, hogy nem kell új csodákat kitalálni, a módszerek jelentős része több évtizedes, akár évszázados tudásból merít. Már csak meg kell találni azokat a helyeket, ahol jól tudnak tanítani. Ebbe is kell egy kis munkát fektetni, nem csak a mozgásba- de hát ez is része egy alapos életmódváltásnak.

A jövő nagy kérdése, hogy a sporthoz való viszonyunkra a mindenkit legyőző sztárok vagy magukat legyőzni képes átlagemberek lesznek nagyobb hatással.

Nem kétséges, átalakul néhány olyan területe az életünknek, amit nem így szoktunk meg. Az egész celebkultúra arra alapult, hogy vannak hírességek, akiknek a nevével el lehet adni bármi, olyan filmcsillagok, zenészek, akikért milliónyi tini rajong.

Most meg ott tartunk, hogy a semmiből felbukkant egy csapatnyi új arc, akiknek a YouTube-videói sokkal jobban érdeklik a gyerekeket, mint a remekül felépített hírességek megjelenései. Az ún. influecerek, nagy követőtáborral rendelkező bloggerek, instagrammerek ma már nagy cégek reklámkampányaiban tűnnek fel, a máshoz szokott marketinges meg csak pislog, mostantól őket kell hívni, nem a klasszikus sztárokat?

Nem biztos persze, hogy ez örökké fog tartani, de jelenleg működik. A követők számára fontosabb, iránymutatóbb közösségi oldalas kedvencük véleménye, mint a régi reklámok üzenete. És persze az influencerek ki is hangsúlyozzák, az együttműködés ellenére ők nagyon őszinték, és amivel nem tudnak azonosulni, azt nem reklámozzák- pedig valahol mindenki tudja, ha nincs ez a mostani trend, valahol adminisztrátorként melózgatnának napi nyolc órában, tehát naná, lecsapnak a jó bevételi lehetőségre, amíg lehet.

Ez persze valahol nagyon is érthető. De az, hogy úgy teszünk, mintha nem lennénk megvehetőek, de nagyon is ára van annak, mit népszerűsítünk, jelzi, alapjaiban mégsincs itt akkora változás az intelligens mosópor-reklámokhoz képest. A sporthoz mindennek annyi köze van, hogy az ebben a szférában feltűnő influencerek tökéletes képei, szuperhatékony mozgásformái esetleg pont ugyanilyen gyenge hitelességgel bírnak.

Pedig ők is egyre fontosabbak manapság. Kezd egyre jobban szétválni az élsport és a tömegsport világa. Olyan, szinte érinthetetlen "rocksztár" lett a bajnokokból, akikkel el lehet adni parfümöt vagy ruházatot, de már semmilyen szinten nem tud velük azonosulni a hétvégi kocogó. Ráadásul egyre gyakrabban hallunk doppingról, ami még jobban eltántorítja az embert a rajongástól.

Nagyon jól látszik ez abból, hogy mennyire nem jöttek be nálunk az olyan kormányzati okoskodások, amik azt jósolták, a nagy világversenyek után a hétköznapokban is sportnemzetté leszünk. Hát, ez baromira nem történt meg. Ezért teljesen elhibázott a stadionfejlesztési program is, mert nem luxusaréna kell, hanem olyan igazi sztár, aki bevonzza az embereket. De ilyenekből már külföldön sincs annyira sok, a sztárkultusz kevés embert emel ki igazán.

A Realt és a Barcát sokan követik, de töredéke a szurkolóknak tudja, hogy áll a Real Sociedad. Ki tudná megmondani, ki most a Valencia vagy az Athletic Bilbao legjobb játékosa? Amíg a magyar, szlovák, bolgár szurkolók jelentős része inkább tévé elé ül sztárcsapatot nézni, mint saját városának gyenge közepes csapatát, addig teljesen mindegy, mennyi pénzt ölünk a stadionokba. 

Én azt hiszem, hogy az élsport jövője a tévé, a szupertecnikás közvetítésekkel, globális sportokkal és csillagokkal. Érezd úgy Balassagyarmaton is, hogy Rióban ülsz az olimpiai lelátón vagy együtt szurkolsz a többiekkel a Super Bowl-on. De ez már nem fog téged felállítani a fotelből, nem miattuk kezdesz el mozogni. 

Se Messi, se Hosszú Katinka nem inspirál a sportra, hiszen úgy elszakadtak a mi hétköznapi amatőr sportjainktól. Viszont közelebb érezzük magunkhoz azokat az embereket, akik látszólag az ismeretlenségből lesznek véleményvezérek az instagramon- vagy olyanokból lesz sportpéldakép, akik sportosnak kicsit sem mondhatók, de valami kapcsán eladhatók lesznek. A "Legyen olyan feneked mint Kim Kardashiannek!" cikkek futnak, de hányan olvasnának egy "Tempózz úgy mint Hosszú Katinka!" írást? Pedig utóbbi a hitelesebb, de teljesítménye annyira emberfeletti, hogy esélyét sem látod a megközelítésének. 

És itt kell visszaugrani hozzá, hogy az influencerek esetében már alig ellenőrizhető, mi van a "hiteles" személyiségük hátterében. A reklámozás alig van szabályozva, baromira nem tudjuk, milyen körülmények között készül egy fotó, mennyi utómunka van bennük. Persze arról sem lehet fogalmunk, egy instagram-sztár aki ügyes amatőrként tündököl, nem volt-e élvonalbeli tornász másfél évtizedig. Olimpiát nem nyert, nem világhírű, de az átlagemberhez képest azért ég és föld.

Meglehet, miközben a mozgásra inspiráló arcok közül kikopnak a legnagyobb csillagok, olyan emberek lépnek a példaképek helyére, akik valahol ferdítik a valóságot. Ha már a kormányzat foglalkozni akar a népegészségüggyel, a mindennapi sport népszerűsítésével, akkor félre kellene tenni a megalomán tervek érvei közül ezt, mert ez tuti nem fog működni. Át kellene formálni a szemléletet minden szinten, hogy legyen lehetőség a sportra az amatőröknek szánt létesítményekben, és legyenek olyan rendezvények, amik mindenkit be tudnak vonni.

No meg legyenek olyan hiteles példaképek, akár átlagemberek, akiknek hihetünk, akik inspirálnak. Tudom, elvileg nem kellene semmiféle példakép, ha bennünk megvan a szándék, de a valóságban mégsem így megy, igenis lökést tud adni egy jó példa. De ehhez kell az, hogy tényleg közel olyan súlya legyen azon emberek teljesítményének, akik "csak" magukhoz képest bizonyítanak, mint az élsportének.

Ha tovább folytatódik a trend, és teljesen elszakad élsport és amatőr sport, akkor előbb-utóbb mindenhol döntéshelyzetbe kerülnek, melyikre mennyit szánjunk a közös pénzből.

Nem lehet elég korán kezdeni a tengerhez szokást?

Talán változik a világ, egyre több szülő próbálja gyerekeivel megismertetni azokat a különleges hobbikat, időtöltéseket, amiknek a legfontosabb közös ismertetője az, hogy felállunk a kanapéról. Lehet ez túrázás, evezés, sznorkelezés vagy szörf- ha jól vezetjük be a kicsiket ezeknek az izgalmas világába, számukra is természetes lesz, hogy van egy világ a kijelzőkön túl is.

Aki azt mondja, könnyű annak, aki óceán partján él, és a hullámokat lovagolhatja meg a hétvégén a gyerekekkel, annak azt mondanám, semmivel nem rosszabb az sem, ha valaki túrázni vagy evezni megy családilag. És erre nálunk bizony éppen olyan jó lehetőségek vannak, mint máshol. 

Sokszor persze azt mondjuk, a gyerekeket nehéz mozgásra bírni, nehéz elszakítani a tablet, az okostelefon, a konzol mellől- csak nehogy véletlenül az legyen, mi vagyunk valójában a lusták, és csak kell egy jó indok a tespedésre. El kell hinni, rá kell érezni, nekünk is éppen annyi örömöt adhat a közös szabadidős mozgás, mint a gyerekeknek, és akkkor nem kell többé győzködni egymást.

Az önbecsülés visszanyerésének több útja van, de szerintem a sport az egyik legjobb választás erre.

Megzavarodik az, akinek gondjai vannak az önértékeléssel: az egyik vélemény szerint mindenki fogadja el magát olyannak, amilyen, mert "mindenképpen gyönyörű vagy", a másik álláspont szerint az a nagy dolog, amikor valaki képes legyőzni önmagát, megváltozik, lefogy, szinte megfiatalodik. A vicces az, amikor egy újságban egy ilyen cikket követ egy másik, ami pont az ellenkezőjét sugallja.

Na persze nem kell, hogy csak egy igazságot fogadjunk el, és eleve nem női magazinokból kellene magunkba szívni a tudást, ami hozzásegít a lelki békénkhez. De ezek a lapok itt vannak, hatással vannak ránk és ez alól nehéz kivonni magát az embernek. 

Még nekem is, aki sose veszek ilyet, de az interneten találok mindenfélét. A múltkor például olvastam egy fotósról, aki plus size hölgyekről készít szép portrékat, és arról beszél, milyen fontos az ő számukra is, hogy igazán csinosnak, vonzónak érezhessék magukat. Ő pedig csak hozzásegíti őket a maga eszközeivel.

Bizonyára jó dolog ez, de... Egy személyes élmény jut róla eszembe. Pár éve felrakott egy távoli ismerősöm egy profi plus size fotós által róla készített képeket. Kapta a dicséreteket, hogy milyen jól néz ki, milyen vagányak a fotók és így tovább. Önbecsülés rendben? Gondolom igen. 

Aztán kicsivel később új képek kerültek fel. A hölgy futócipőben, kocogós cuccban. Jöttek az első személyes sikerek képei, aztán vidám futós barátokkal készített fotók. Majd versenyek, és mostanában már a futófotókon egy mosolygós, elégedett és sokkal karcsúbb hölgyet látok. 

Akkor térjünk vissza az önbecsülésre! Ha engem valaki megkérdez, azt mondom, elhiszem, hogy a stílusos plus size portrék is segítenek, de igazi, valódi sikerélményt az ad, amikor az ember valóban legyőzi önmagát. És ehhez bizony sportolni kell. Nagyon jó látni a mostani, elégedett mosolyát annak a nőnek, aki nem agyonsminkelt, szétretusált, beállított fotókon néz ki boldognak, hanem telefonnal készített képeken, a verseny után felszabadító fáradtsággal. 

Szerintem jó utat választott: nem a képmanipuláció segítségével akart megújulni, megváltozni, hanem saját erejéből. Mert a nagy különbség, hogy a plus size-képeknél csak a fotókra lehetett igazán büszke, míg most saját magára. A régi képeket visszanézve eltöprenghet rajta, azért tartja-e meg őket mert még mindig büszke rájuk, vagy azért, mert jó látni, honnan indult és hová jutott. 

A döntést nekünk kell meghozni- mint a példa mutatja, mindig van választásunk. Én nem akarok beleszólni abba, ki mire szavaz, de ha megkérdeznek, akkor azért van egy határozott véleményem. Aki hezitál, annak javaslom, próbálja ki a sportot is, és aztán egy év múlva visszatérhetünk rá, hogy érzi magát ő meg az önbecsülése!

(A képek csak illusztrációk.)