Sportfoglalkozás

Azt hiszem, nem a Pokemon Go fogja megvált az eltespedt emberek életét.

Nekem aztán tényleg semmi bajom nincs a különféle divatos őrületekkel, ha jórészt ártalmatlanok. A Pokemon Go folyik mostanában a csapból is, ami engem egyáltalán nem hatott meg, nem akarok Pikachura vadászni, az egész Pokemon dologról alig tudok valamit. Információim jórészt a South Park Chimpokomonos epizódjából származnak, ami aligha hiteles forrás.

Mivel azonban általában elolvasom előbb-utóbb azt, amivel ilyen gyakran találkozok, a Pokemon Góról is többet megtudtam, mint amire szükségem volt. A lényeges információnak az tűnt, hogy ebben az okostelefonos játékban bizony a szabadtéri sétálgatás is szükséges a sikerhez, ami bizonyos szempontból szimpatikus is.

Eddig nem nagyon futottam össze az utcán Pokemon-kergetőkkel, egészen tegnapig. Akkor viszont a szó szoros értelmében, mert éppen kocogtam, az egyik környékbeli parkból átfutottam a másikba, amikor felfigyeltem a jellegzetes embertípusra. Jellemzően 20-30 közötti, geek külsejű arcok, akik meredten bámulva telefonuk kijelzőjét totyogtak, forgolódtak vagy húzogatták az ujjukat a képernyőn. 

Én a nagy parkban két kört kocogtam le és megtoldottam egy kis kitérővel (ez összesen bő három kilométer), közben többször is belefutottam ugyanazokba a Pokemon Gós srácokba. Hát mondjuk úgy, ők egy kicsit lassabb tempóban haladtak. Persze, a könnyed séta is több mint a semmi, de azt vizionálni, hogy ettől lesz valaki kisportolt, elég mókás feltételezés. Pedig olvastam ilyesmit, hiszen szeretnék kidomborítani a játék pozitív oldalait. 

Ismétlem, viszonylag, a semmihez képest biztos számít egy kis séta is, de akiket én láttam, messze nem intenzíven mozogtak. Azért ha valaki valóban edzeni akar, ennél biztos több kell. És bevallom őszintén, nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy ne unnának meg az emberek napi 6-7 kilométer sétálgatást a Pokemonok után, és egy idő után egyszerűbbnek tűnik egy kis pénzzel felgyorsítani a dolgokat. Annyi bevétele lett hirtelen a játék gyártójának, hogy az ember óhatatlanul arra gondol, itt bizony sokaknál győzedelmeskedett a lustaság.

Mindenesetre most a Pokemon Go a trendi, egy darabig még biztos az is lesz, és ha valakit elszórakoztat, hát nosza. De ha már az ember felemeli a fenekét és kimegy a szobából, akár kombinálhatja is a vadászatot valami aktívabb mozgással- gondolom én. Aztán lehet, egyszerűen csak maradi vagyok, és más ugyanúgy értetlenül nézi, minek futkározok kilométereket céltalanul, miközben ennyi erővel Pokemonokat is hajkurászhatnék...

Vajon kinek a példája bír rá inkább a sportolásra: Ronaldóé vagy lelkesen gyúró nagymamáé?

Megszokhattuk már, hogy az élsportban nincs holtszezon. Elhúzódnak a fociban a csúcsbajnokságok, kétévente van EB vagy világbajnokság, négyévente nyári olimpia, ősztől indul az egyre többeket érdeklő amerikaifoci- és NBA-szezon és így tovább. Sportdömping ez a javából, elcsépelt közhellyel élve modernkori gladiátorok versengését nézhetjük szinte minden nap. Egyszerre zajlottak olyan események, mint a foci EB, a Forma1-es futamok, a Tour de France, a wimbledoni teniszbajnokság. Ezek bármelyike önmagában is komoly dolog, ehhez képest szinte egymástól szívták el az érdeklődőket. (És közben még voltak olyan apróbb drámák, mint Messiék újabb elbukott döntője a Copa Americán...)

A sport, mint a szórakoztatóipar része, abban érdekelt, hogy amíg fut a szekér, minél inkább jöjjön a bevétel. Azt hiszem, ez garantáltan meg is valósul, például a 24 csapatos Európa-bajnokság rengeteg meccsével. Sok? Persze. De szuperhősös filmből is sok van- hiszen most ezekre van kereslet, A néző lelkesen néz, szurkol, kikapcsolódik, nincs is itt semmi hiba.

Ám valamikor azt mondták, az élsportban az is jó, hogy egy kicsit lelkesít, inspirál minket, átlagembereket, kedvet csinál a mozgáshoz. Hát szerintem ez a cél mostanában egyre inkább elhalványul, egyre inkább az számít, hogy a néző is egyfajta termékként legyen eladható, mint reklámok fogyasztója. Nem nagyon érdekel senkit, hogy úgy egyébként chips és sör fogy irdatlan mennyiségben, tehát pont nem egészségesebben élünk. Rámennek a hírek is arra, melyik sportceleb kivel randizik, milyen botrányba keveredik.

Nem nagyon tudatosul, hogy úgy egyébként egy Cristiano Ronaldo vagy akár egy Dzsudzsák Balázs is sok évnyi folyamatos edzéssel jut el a nemzetközi foci jegyzett játékosai közé- sőt, amikor leveszik a pólójukat, látható, hogy többségükön egy cseppnyi felesleg sincs. A foci is ilyen, és az olimpián versenyző úszók, kajakosok, vívó, atléták, birkózók és társaik hasonlóan profi, éjjel-nappal edző sportolók. És ha nem látjuk a munkát, talán nincs is, ami inspiráljon.

Ezt a vákuumot töltik ki hát az inspiráló közösségi fitcelebek, sportoldalak. Ezekkel meg az a baj, hogy jó nézni a gyönyörű tengerparton jógázó, hibátlan alkatú modelleket, csak épp egyre inkább nyilvánvaló, megszerkesztett képek, megszerkesztett pózok ezek, szponzorált utazásokkal, támogatóktól kapott sportfelszereléssel. Termék lett a motiválás is, és megint mi -ki más?- lettünk a végtermék, aki majd jól bevásárol a pink sportcipőkből és befizet a legújabb aktív nyaralásra.

De az ember ősi, naiv vágya az, hogy a hitelességet keresse minden mögött. Rákattantunk tehát azokra a hozzánk hasonlóan eltunyult emberekre, akik fogukat összeszorítva, mindenféle profi háttér nélkül lefogytak, izmosak, sportosak lettek. Ez aztán tényleg tud inspirálni! Pár hónapja még pocakos informatikus volt, mára Adonisz-alkatú bájgúnár! A nagyi, aki túl az ötvenen kezdett gyúrni, és még most is fitneszversenyekre jár! 

És milyenek vagyunk? Ha akarunk hibát találni, sikerülni fog. Így aztán az ilyen edzésmániás amatőrökre is rá lehet mondani, mindent alárendeltek egy célnak, és ezt más nem teheti meg, mert családja van vagy mittudomén. És le azokkal a szülés után 2 héttel tökéletes alkatú nőkkel is, akik meghamisítják a valóságot. Már azt is ünnepeljük, ha valaki épp azt mutatja meg, mennyire nem tökéletes az alakja anyukaként. Vagy a híresség, aki photoshop nélküli képet posztol, bemutatva, bizony vannak itt-ott hurkák rajta. Éljen a természetesség, élj úgy, ahogy jólesik, és ne akarj senki kedvéért tökéletes alakra vágyni, törekedni! Azért azt is bemutatják, hogy önmagunk elfogadása nem jelenti azt, hogy ne lehetne valamit javítani a helyzeten, csak nem kell feladni mert nem jön össze pár hét alatt a modellalkat.

Mindenki számára jó megoldás nincs, de én hiszek abban, hogy többségünknek szüksége van valami inspirálóra. Ám annak nem kell feltétlenül valaki másnak lenni: én például belenéztem a tükörbe, és azt mondtam, ez nem jó. Láttam barátokat, akik sokat kihoztak magukból, és azt éreztem, nekem is sikerülhet változni. Sikerült is, a magam szintjén értem el kézzel fogható eredményeket. Nem lettem instagram-sztár, nem másért mozgok, hanem magamért. Nem számít, honnan jön az inspiráció, az csak elindít egy úton, amin nekünk kell végigmenni. 

S hogy ki vagy mi adja meg az első lökést, mindegy. Ronaldo, a testépítő nagymama. a hajlékony jógaceleb- bárkit követünk, egyikük sem fog helyettünk felállni a székből, hogy mozogjon. De ha megtalálod, ki az, aki számodra jó példa, máris előrébb jársz. Még itt a nyár, ami nem csak úgy lehet sportos, hogy a tévé előtt ülsz- és ez bizony csakis rajtad múlik.

Inspiráló példaképek

Ha valaki nézettséget akar az interneten, készítsen gyorsan elérhető kockahassal kecsegtető tornavideót.

Időnként jó dolog böngészni a statisztikákat. Az ember meglepődve látja, mi mindenre keresnek rá az internetezők, mi hozza őket lázba. Hírességek, filmek, egyebek- van mindig pár húzó téma.

A torna-edző videóknál viszont van egy örök sláger: a lapos has. A "six-pack in 6 weeks" vagy "5 minutes abs workout" cím kitűnő hívószó, mert szemmel láthatóan a has környékéről mindenki szeretne leadni egy keveset. Nyilván az a népszerűség oka, hogy ezt a részt nemtől függetlenül mindenki hasonlóan formálná, szemben a fenékkel mondjuk. Másrészt azért is lehet kíváncsi mindenki az újabb és újabb ilyen videókra, mert innen még azok is nehezebben fogynak, akik időnként mozognak...

Az egy másik kérdés, hogy pont emiatt sejthető lenne, másfél hónap alatt senkinek nem lesz kockahasa, főleg nem 5-6 perces edzésekkel, életmódváltás nélkül. Hinni persze lehet benne, mint ahogy a Mikulásban, csak épp nem nagyon fog összejönni.

Ettől azért még jó kiindulás lehet az is, ha valaki legalább ezeket a napi rövid edzéseket elkezdi. Rá lehet szokni a mozgásra így is, aztán ahogy az ember olvas, próbál informálódni, változtat az étkezésén, majd rájön, nem a YouTube-on fogja megtalálni a választ minden edzéskérdésére. 

Vannak jó termek, kellemes órák, szuper személyi edzők, és ha lelkesedés van, eredmény is lesz. A klassikus kockahas még így sem fog összejönni az emberek többségének, de ha az ember eléri azt, hogy valami jó irányba változik, fogy, többet bír, jobban érzi magát a bőrében, akkor képes azt is elfogadni, mi az, amit átlagos erőfeszítéssel elérhet, és mi az, amihez ennél jóval több kell.

Ezt nem mindenki engedheti meg magának- de a keveset bizony szinte mindenki. És ha az első lépés az, hogy az ember az ingyenes videókat nézegeti, ám legyen! Majd eljön aztán a másféle edzések ideje is, ha az ember rákap az ízére.

Na, ennyit arról, hogy a SUP jóga komoly kihívás- Kínában egy szál bambuszrúd "tutajon" egyensúlyoznak és trükköznek a sportolók, akik össze is mérik tudásukat.

Bevallom őszintén, egy icipicit kételkedem, amikor a kulturális tradíciót emlegetik ennek a bambuszos akrobatikának a kapcsán, mert nehéz elképzelni, amint a kínai parasztok spárgáztak volna annak idején a folyón evezve. De hát manapság mindenből lehet versenyt, sportot csinálni- gyanítom, nem sok tibeti jógi akadt, aki szörfdeszkán akart volna ászanázni, most meg milyen divatos a SUP jóga.

Persze roppant erőltetett lenne azt mondani, hogy ez volt akármilyen ma népszerű sportnak az előfutára. Mint sok más dolog a világon, a kényszer szülte, nyilván a szegénység volt az oka annak, hogy az egykori kínaiak egyetlen nyamvadt bambuszrúddal kellett beérjék ha folyóra szálltak. Azt hiszem önmagában az teljesítmény volt, hogy képesek voltak így eljutni egyik ponttól a másikig.

Az egy másik kérdés, hogy ehhez aztán nem kellett nagy hajóépítő tudomány. Azon meg elkezdhetjük törni a fejünket, ugyan ki lehetett az, aki a kínai "népi" sportágak seregszemléjére is beválogatott bambuszevezést feldúsította ezzel az akrobatikával. De hát minden csak gyakorlás kérdése, mint az látható. Azt hiszem, itt nyugaton inkább maradnak még egy darabig a SUP jógánál a nagyobb szörfdeszkákkal, de ki tudja, talán a bambuszrudas verzió lesz a jövő sportslágere...

A nyolcvanas évek fitneszvideóinak valóságos kultusza van, és tulajdonképpen ez érthető is. Egyszerre keveredik bennük valami emelkedettség a már mókásan retrós hangulattal. 

Ez a film sem igazán kivétel. Sandahl Bergman, a profi táncosból lett színésznő alakja kifogástalan, talán túl tökéletes is (ne feledjük, a nyolcvanas évek vékonyságmániájának fényében értem a tökéletességet), mozgása pedig nem meglepő módon harmonikus.

Viszont a történet másik fele, hogy nem tudom, hányan lehettek képesek a töredékét megcsinálni annak, amit ő a videóban- és most nem arra gondolok, hogy körülbelül tucatnyi cuccba öltözött át a különböző jelenetek kedvéért. Meglehet, pár neonszín dressz mókás mai szemmel nézve, de az mit sem változott, hogy a nő nagyon profinak látszik. 

Néha tényleg arra gondolok, ezek a videók nem is azért készültek, hogy valaki tornázzon rájuk. Egy olyan nő volt a főszereplő, akinek az alkata, kifinomult mozgása nyilván elérhetetlen álomnak tűnt a videó előtt mackóban ugráló háziasszonyoknak. Valamiért mégis leforgatták és piacra dobták ezeket a videókat.

Talán csak azért, mert magával Sandahl Bergmannal akartak azonosulni páran, akik számára jó példa volt a nem babaarcú, hanem inkább harcos szépség, akinek legjobb szerepe a Conan, a barbárban volt. Vagy esetleg azok a pasik vásárolták, akik ugyanennek a filmnek a megnézése után váltak rajongóvá? Bárhogy is volt, ezt az órát vélhetően egyik csoportba tartozók se túl gyakran csinálták vele végig...