Sportfoglalkozás

Érdekes cikket olvastam a finnek sportolási szokásairól, s elgondolkodtam rajta, mennyiben lehet ott más a hozzáállás ehhez, mint nálunk.

Ugyebár mi szeretjük a magyarokat sportnemzetként aposztrofálni, mert milyen sok érmet szereztek a mieink az olimpiákon, az ország lélekszámához képest különösen eredményesnek számítanak a sportolóink. A finnek sikereiről ehhez képest nem nagyon hallunk mostanában a nyári olimpiákon, s hajlamosak vagyunk megfeledkezni, a hőskor legeredményesebb nemzetei közé tartoztak. 1952-ben még olimpiát is rendeztek Helsinkiben!

Míg a mieink továbbra is lelkesen gyűjtik az érmeket, Finnországban az élsport már egészen másról szól, mint annak idején. A New York Times remek cikkben ír arról, hogy egész Európa egyik legaktívabb, legsportosabb nemzete, ami egész mást jelent, mint a mi sportnemzet kifejezésünk. Az emberek rendszeresen sportolnak, s nem attól lesz sportos a kanapé előtt söröző szurkoló, hogy honfitársa nyer valahol, hanem attól, hogy maga is mozog.

Mivel nekik a versengés kikapcsolódás, rengeteg idióta, inkább mulatságos versenyt találnak ki, ahol valóban a részvétel a fontos. Legalábbis nehéz elhinni, hogy a feleségcipelő bajnokság (ahol a győztes díja annyi sör, mint amennyit a felesége nyom), a mocsárfoci világbajnokság, a mobiltelefon-hajító verseny vagy a léggitárosok bajnoksága esetén szólhat-e valódi dicsőségről a győzelem, vagy egyszerűen csak jól érzik magukat.

Mi, akik tapsolunk a sok magyar bajnoknak, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a sport akkor is okozhat örömet, ha mi űzzük, nem pedig nézzük. Jó érzés, ha képesek vagyunk legyőzni a lustaságunkat, ha teljesítünk egy kihívást, ha magunknak bizonyítunk azzal, hogy többet tudunk és bírunk, mint hittük volna.

Gyakran emlegetett mantra, hogy azért érdemes az élsportba nagy pénzt tolni, mert az lelkesíti a nemzetet, és mindenki sportosabb lesz. Hát, akkor nyilván csak véletlenül számít az Egyesült Államok lakossága az egyik legtohonyábbnak, leginkább elhízottnak. És olimpiai érmek ide vagy oda, túlsúly tekintetében sajnos Magyarország is az élmezőnyben van. Szóval ez egy szép mese, higgyen benne aki akar, de a valóságban nem így működik.

Ha állami szinten valóban komolyan gondolnák azt, hogy rendben van, fellelkesítünk mindenkit a nagy sporteseményekkel, aztán a szabadidős sport irányába tereljük a szurkolókat, akkor a méregdrága luxusstadionok helyett egyre több szabadidős létesítmény épülne. Uszodák nagyon olcsó belépővel, futókörök, és persze lehetne lelkesen segíteni a kerekeseket, kellenének a milliárdos csapatok helyett amatőröknek szánt focipályák. Folytassam? 

Nem állítom, hogy semmiféle fejlődés nem történt, vannak például kerületek Pesten ahol léteznek szabadtéri kondiparkok, akad egy-két közösségi rendezvény, de nagyon messze állunk attól, hogy sportos nemzetnek nevezhessük magunkat. S ebbe bőven belefér az is, hogy egy jó futás vagy egy pörgős baráti focimeccs után leülünk egy sörre- megdolgoztunk érte. Nem csak edzettebbek leszünk, hanem kialakul egy közösségi élet, aminek középpontjában nem a Facebookos beszélgetés áll, hanem az igazi.

Szóval néha mi, "sportnemzet" irigyelhetjük az egyszerűen csak sportos nemzeteket, ahol a mozgás tömegek kikapcsolódása, közös szórakozása. Lehet, ők pedig arról pusmognak, milyen szép hogy a magyarok ennyi érmet nyernek- de aztán ők felállnak a karosszékből, s mennek kicsit sportolni. A nap végén ők is, mi is lehajtunk egy pohár sört, de azért mind érezzük, van kettőnk között valami különbség...

Belgiumban kóstoltam bele az urban workout nevű edzésformába.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert én tulajdonképpen egyedül is szívesen mozgok. Eljárok néha futni, csinálok saját erős gyakorlatokat, még jógázok is időnként. Van annyi rutinom, hogy tudom mit csináljak és milyen intenzitással.

Azért szeretek csoportos foglalkozásra is elmenni, mert más az, amikor egy jó oktató tartja a tempót. Általában ez jógát jelent, de most, hogy egy ideig belga földön vagyok, másféle mozgásokra is rákerestem. Kiderült, a környéken tartanak egy urban workout nevű foglalkozást, s fel is vettem a szervezővel a kapcsolatot.

Itt tartanom kell egy kis kitérőt: ha már huzamosabb időt töltök flaman nyelvterületen, bele akartam kóstolni ebbe a nyelvbe is. Sejtettem, hogy nem fog hanyattvágni a street workout újdonsága, de vonzott a lehetőség. hogy az egyébként kedves és több nyelvet beszélő helyiekkel edzhetek együtt és gyakorolhatom kicsit a flamandot. 

Tulajdonképpen nem is ért meglepetés, mert a futást időnként felváltó erősítő gyakorlatok jó részét magam is szoktam csinálni, de így csapatban természetesen magával ragadott a közösség ereje. Az is villámgyorsan kiderült, itt Leuvenben a kertváros egyszerűen ideális helyszíne ennek az edzésmódnak, ugyanis olyan közel esnek egymáshoz a parkok, játszóterek és hasonló helyek, hogy egészen változatos kocogóútvonalakat lehet kitalálni minden egyes alkalommal. Mozogtam, elfáradtam, beszélgettem, életemben először próbáltam kicsit flamandul kommunikálni- szuper tapasztalat volt. 

Természetesen egyedül is tudnék hasonló módon edzeni, fogok is, nem csak itt, hanem majd otthon is. De azt vettem észre, ezeknek a laza közösségi programoknak errefelé kultúrája, hagyománya van, láttam nagy csapatokat együtt bringázni, kocogni, mi ugye az utcán edzettünk, s neki nem nézett ránk furcsán. Nyilván odahaza is van ilyen csapat bőven, talán csak nem annyira annyira megszokottak, mint itt Belgiumban.

Az én helyzetem persze speciális, mert flamandot gyakorolni csak itt tudok, és így két legyet ütök egy csapásra- de akkor is feltűnő volt, hogy már az első alkalommal igyekeztek bevonni a társalgásba a helyiek, érdeklődtek, ki vagyok, mi vagyok. Nyilván szívesebben megyek újra, ha befogadó a csapat. Az, hogy mit és hogy edzünk, csak egy része annak, mitől érezzük jól magunkat: az utóbbi pár év tapasztalata az, hogy találja meg mindenki a saját ízléséhez, felfogásához legjobban illő mozgást, stílust, és akkor nem kopik el a lelkesedése pár hét alatt. Én is készülök a következő belgiumi edzésre, mert természetesen csatlakozok még az utcai edzéshez.

A fitnesztrendek gigászi összecsapásának szép történelme van.

Az egészséges életmód, a mozgás olyan kérdés, amihez marha sokan értenek- elvileg. Valójában nincs túl sok olyan, eredményekkel is bizonyított szakember, aki blogon osztja az észt, azaz az okoskodók egy része (köztük e sorok írója is) afféle laikusként teszi közzé a másoktól összecsipegetett információkat. Persze lehet ezt is korrekten tenni, elmondva, mi az, ami saját tapasztalat, mi az, ami máshonnan származik, és egyáltalán, mit ért el az ember saját maga, és akkor azt mindenki eldöntheti, hisz a szerzőnek vagy sem.

A lényeg az, hogy a homály miatt gyakorlatilag egy-egy nagy port felkavart cikk bejárja az internetet. Mivel két bekezdésben nehéz tudományos elemzést adni, és sem az újságíró, sem az információt átvevő, sem az olvasó nem igazán veszi a fáradtságot a teljes tanulmányok átböngészésére, sorban születnek az általánosító okosságok.

Mint például most az, hogy a jógában milyen sokan megsérülnek. Húha, hát most aztán mondtak valami nagyot: a mozgás nem csak jó hatással lehet az emberi szervezetre. A részletes tanulmány viszont választ adhat arra a kérdésre, hogy ezen sérülések többsége maradandó-e, súlyos-e, vagy csak arról van szó, hogy magukat túlhajszoló, még a jógából is versenyt csináló emberek pár edzést ki kell hagyjanak, mert kicsit megfájdult a válluk? Nagyon nem mindegy! Én már voltam elég sok jógaórán, de tudom,  hogy ha erőltetném a kézenállást, akkor keményen belesérülhetnék. Nem vállalom túl magam, és az oktatóim sem vártak el tőlem soha semmi olyat, aminek több a kára mint a haszna.

Mivel a fittségnek több évtizedes kultúrája van már, így az egész sztori elüzletiesedett, s hogy működjön a biznisz, kellenek a direkt és az indirekt reklámok. Lehet pénzt szerezni edzőtermekkel, na de mi van akkor, ha valaki kocog, ingyen? Győzzük meg őket arról, hogy drága edzőcipő nélkül lerokkannak! Oké, akkor gyalogoljunk, ahhoz már semmi nem kell- hohó, sokkal hatékonyabbak leszünk nordic walking botokkal! És a sztori folytatódik...

Manapság sok-sok cikkben arról akarják meggyőzni a hölgyeket, hogy nem fognak kigyúrt szörnyeteggé válni heti két súlyzós edzéstől. És valóban nem is fognak, ez kétségtelen. De miért él ez a köztudatban? Bár nem vagyok járatos a nyolcvanas évek fitnesziparának belső harcaiban, simán el tudom képzelni, hogy az ugrálós aerobicban utazók sikeresen finanszíroztak tanulmányokat, cikkeket, amik arról szóltak, mennyire árt a nőknek a gyúrás, mert férfiasodnak tőle, no meg le is sérülhetnek. 

Való igaz, sokkal vonzóbb lehetett a korszak lányainak-asszonyainak az, hogy színes latexnadrágokban jó zenére riszálva lesz álomtestük, a fárasztó és veszélyes súlyzózás helyett. Na persze, ha valaki nem csak a reklámokban látott edzőtermet, akkor rájöhetett, messze nem állt olyan jól a feszes cicanadrág mindenkinek, aki befizetett az órákra. És hiába jártak több-kevesebb rendszerességgel az órákra, valahogy a fitneszvideókban látott karcsú modellek még mindig csinosabbak tűntek.

A fitneszipar régi trükkje ez, hiszen már a legelső edzős könyvek, filmek is olyan embereket szerepeltettek, akiket irigyelni lehetett. Ez az irigység a kulcs, pedig valójában teljesen felesleges egy ötvenes háziasszonynak egy huszonéves, hivatásszerűen edző, kiváló alkatú nőhöz mérnie magát. De az irigység jó kiindulási pont ahhoz, hogy tovább szítsuk a tüzet mindenféle előítélet köztudatba emelésével: a súlyzózástól mindenki body builder lesz, a jógában meg lesérülünk és hasonlók.

Vicces, hiába nem vagyunk szakértők, a saját józan eszünk minden félinformációtól függetlenül ki tud segíteni. Értelmes célokat kell kitűzni, meg kell érteni a rendszeresség jelentőségét, tisztában kell lenni vele hogy mozgás és étkezés (azaz a teljes életmód) együtt hatásos igazán, ismerni kell a korlátainkat.

A jógában le lehet sérülni? Hát persze, ha túlerőltetjük, ha isten tudja milyen versenyszellemtől hajtva olyasmit is bepróbálunk, amire még nem vagyunk alkalmasak, és emellett rosszul választunk oktatót is, aki nem figyel oda arra, ki mennyit bír. Durva izomkötegeket növeszt aki gyúr? Hát persze, aki minden nap iszonyúan keményen edz, szigorú étrendet követ, az bizony rendesen kisportolt alkatú lesz. De egy átlagnőnek pár edzéssel ilyesmire még csak esélye sincs.

Ne hagyjuk hogy megvezessenek akármilyen üzleti célból. A jó edzőtermi szolgáltatást természetesen meg lehet fizetni, nem árt pénzt kiadni egy tisztességes futócipőre, de minden hülye trendnek bedőlni csak azért mert épp azt reklámozzák sokat igazi pénzkidobás. A legtöbb ülőmunkában eltunyult, hobbiként tévét néző embernek mindenféle mozgás előrelépés, a zumbától a crossfitig. Ha értelmesen csináljuk, hasznos lesz, ha jól választunk, élvezni is fogjuk. És ha elfogadjuk, hogy korábbi önmagunkhoz mérten kell értékelni amit elérünk, akkor elégedettek is leszünk.

Amikor a feszes cucc már nem volt elég, bevetették az infantilizmust az edzésprogramokban.

Évtizedek óta jelennek meg mindenféle otthoni edzésprogramok. A tengerentúlon különösen népszerű ez a műfaj, igazi fitnesz hírességek vannak- némelyek az ugrálással tettek szert népszerűségre, mások celebből lettek "edzők". 

Suzy Chaffee olimpikon sízőből lett fitneszceleb, azaz volt sportmúltja. Ám a nyolcvanas években megjelent könyvében vannak egészen elképesztő dolgok. Már a címe sem akármi: I Love NY Fitness Book. Nem akármilyen fantázianév.

Hasonlóan elmés neveket kaptak a gyakorlatok is: Halott macska, Nem tudom, Sonkás szendvics... Lehet, hogy ezek egyébként teljesen jó gyakorlatok, amiket nyilván máshogy merített, de hogy viccesnek szánt névadással tette egyénivé a programot, legalábbis érdekes.

Némelyik gyakorlat esetén az se érthető, tulajdonképpen mi benne a feladat: a hajszárítás, a csokornyakkendő-viselés vagy a bájmosoly?

És természetesen ahogy a mai edzők, úgy ő is megosztja fantasztikus, kicsit sem közhelyes bölcsességeit, amivel edzésre inspirál. Nekem különösen tetszik, amikor büszkén leírja, szíve és tüdeje olyan, mint egy tizenöt évesé. 

Ha pedig testedre odafigyelsz, tele vagy pozitív gondolatokkal, akkor egész lényed a belső szépséget tükrözi. Főleg, ha hajszárítóval a kézben gyúrsz...

Azt hiszem, a tanulság csak annyi, nem kell bedőlni Suzy mai követőinek kamu programjainak. Csak azért mert valami látványos és sok helyen találkozunk vele, még nem biztos, hogy hiteles is...

Pár napja ez az infografika a beszédtéma búvárkörökben.

Vajon tényleg reálisak ezek a számok? Azért azt szögezzük le, irtó furcsa lenne, ha ilyen pontosan meg lehetne határozni minden egyes tevékenység kalóriaégetését. Mert ugyebár függ testsúlytól, életkortól, intenzitástól, edzettségtől, ezer egyéb dologtól.

Egy példát mondva: van némi különbség aközött, hogy valaki golfozás közben kiskocsival közlekedik vagy sétál. S természetesen merülés és merülés között is akad eltérés, mert nagyon nem mindegy, áramlással szembe úszva küzdünk 40-50 percen át, vagy pedig egy helyen lebegve nézelődünk egy sekély korallzátony felett.

Persze olvastam már olyat, elsősorban nem az számít, hogy mennyit mozgunk a víz alatt, hanem az, hogy a víz hűvösebb mint a test hőmérséklete, így még trópusi merülés során is energia szükséges a test melegen tartásához. Így pedig ég a kalória rendesen. 

De ha ezek a számok így igazak lennének, a hivatásos búvároktatók, merülésvezetők lennének a világ legsoványabb emberei, mert napi 3-4 órát is vízben töltenek- szinte minden nap! Más meg heti három futással is szikár tud lenni?... Szóval szerintem búvárkodni pont nem azért érdemes, mert szuper fogyókúra a sok tempózás az uszonnyal.

A téma viszont így is érdekes, mert egy fontos dologra mutat rá. Arra, hogy ezerféle módja van az aktívabb életvitelnek, és nem kötelező kocogni, ha valaki nem tud vagy nem bír, sok más testhezállóbb mozgásforma is létezik. S a mi választásunk, a tengerparton csak napozunk vagy heverészünk, vagy esetleg elmegyünk úszni, merülni, szörfözni. Ezzel pedig egybekötjük a kalóriaégetést a kikapcsolódással- azt hiszem, sokkal jobb kombinációt kitalálni sem lehet. 

Ha idén nyáron lehetőséged van elutazni, akkor nyugodtan kezdj el előre aktív pihenési formák után is nézelődni az úti célon. És igen, akár a búvárkodást is ki lehet próbálni, aztán még kiderülhet, nem csak a kalóriaégetést miatt lehet rajongani a víz alatti kalandozásért.