Sportfoglalkozás

Belefutottam egy mókás képbe, ami elgondolkodtatott arról, tulajdonképpen hogy is tudjuk lemérni, az edzéseinket irányító profik valójában mennyire számítanak jó szakembernek. Erről lenne szó:

Nos, valóban furcsa dolog az, amikor az ember azt érzi, akár helyet is cserélhetne a vele szemben álló oktatóval, mert alig tud többet a fizetett edző a fizető vendégeknél. Nem fordul ez velem elő gyakran, hiszen messze vagyok a legtöbb mozgásformában a profizmustól, de azért volt már rá példa egy-két speciális területen.

Azt hihetnénk, hogy az élet magától megoldja a problémát, az idétlen aerobicedző és a pohos személyi edző vendégek nélkül marad, így aztán minden a helyére kerül, de a probléma azért összetettebb. A sportban is megfigyelhető az a fontos alapszabály, hogy ha valamiben jobb vagy a másiknál, akkor mindegy, hogy 5 vagy 95 százalékkal nagyobb a tudásod, mindenképpen rutinos profinak tűnsz. Azaz minden középszerű edzőnek lehet olyan tanítványa, aki még nála is jóval kevesebbet tud.

Edzői papírt igazán nem nehéz szerezni, sok helyen vannak gyorstalpaló tanfolyamok. Normális esetben nem kéne elfogadni a jelentkezését annak, akinek még bőven volna mit fejlődnie, de a pénz nagy úr, és a tanfolyamból befolyó összeg fix és viszonylag magas bevétel. Nyilván úgy van vele mindenki, hogy majd szép lassan belerázódik a szakmába az új ember, ha meg nem és sose fog benne dolgozni, az sem gond, mert az oktatói tanfolyamát kifizette, pénz nem jár vissza.

Szóval a termekben nem feltétlenül olyanok osztják az észt, akik szakmailag a csúcson vannak. Nekem, mint vendégnek kell megtanulnom azt, hogyan tudom a hiteles edzők közül kiszűrni azokat, akiket inkább kerülni kellene. Nincs mese, kezdőként ez nem egyszerű feladat, pont a fentebb említett alapvetés miatt: ha sose nyomtam fekve, az is istennek látszik, akik csak két hete jár le gyúrni, mert szemmel láthatóan legalább azt tudja, hol keresse a tárcsákat. 

Első kiindulási pont az, hogy egy edző nézzen is ki edzőnek. Ha valaki pár évet lehúz egy teremben, de képtelen volt izmokat növeszteni, az vajon hogy segít nekem ebben? Ha egy jógaoktató nem képes bemutatni az ászanákat normálisan, akkor hogy tudja tanítani azokat? Ha egy aerobicedző hetente jópár tempós órát dolgoz végig, hogy maradhat látványosan testes? 

A másik rész pedig az, hogy az órákat ne csak végigszenvedjük, hanem próbáljunk figyelni minden részletre. Elmondom ezzel kapcsolatban két tapasztalatomat. Az egyik alkalommal egy személyi edzővel dolgoztam (látszott is rajta a sok beleölt munka!), és elég volt végigmérnie, tudta, milyen súlyokkal érdemes szériáznom, mennyit bírhatok el. Az meg például jógaórán fordult elő egy nagyon alapos oktatónál, hogy már akkor megmondta, mit fogok érezni, milyen módon kell javítani a mozdulaton, amikor igazán még bele sem mentem. Tudás és tapasztalat- egy edző számára ezek éppen olyan fontosak, mint bármilyen más szakma képviselőjének. No meg az odafigyelés! Mert lehet valaki bármennyire profi, ha nem veszi a fáradtságot arra, hogy kijavítsa a hibáinkat, nem ér többet mint egy fitneszvideó.

Persze ez csak durva általánosítás, gyorsan ki is igazítom magam. Bizonyára sok testes (vagy épp erőtlen) és hanyag fitneszedző van a világon, akikhez ennek ellenére nagyon megéri járni, mert... (Indokot most nem tudok, mindegy.) De ha nincs szerencséd, akkor a te tunya oktatód pont nem tartozik közéjük, szóval inkább ne kockáztass. Bátran tegyél próbát több teremben, több órán, amíg meg nem találod az igazán szimpatikus, hiteles szakembereket.

Bizonyos alapismeretekkel annak sem árt felvérteznie magát, aki csak alkalmanként mozogna egy kicsit.

Nem akarok fejtágítót tartani, szerény sportmúltam messze nem hatalmaz fel általános észosztásra. Szerencsére van egy-két oldal az interneten, magyar és angol nyelven, ahol lehet érdekes dolgokat olvasni például a futásról, jógáról, gyúrásról. Mivel igyekeztem reálisan felmérni az elején, mire lehet alkalmas az én koromban és az én edzettségemmel, elég sok információt igyekeztem begyűjteni, és talán jó helyről, mert többnyire hasznukat vettem.

Nyilván a példa ragadós, és még akár én is inspirálhatok másokat. Szoktunk véleményt cserélni a kis baráti körünkben, én is tanulok másoktól, és néha magam is adok tippeket. Igyekszem az általam megbízhatónak gondolt oldalakhoz irányítani a barátaimat, de amit lényegesnek tartom, azt magam is össze tudom foglalni.

Épp mostanában történt, hogy a futástól eddig magát távol tartó barátom gondolta úgy, megpróbálná a kocogást. Beszélgettünk, aztán írtam pár tanácsot is. Az elmúlt években megtapasztaltam ezt-azt magam is, és persze sok sztorit olvastam sérülésekről, gondokról, bajokról. Azt gondolom, a mozgás célja az, hogy fittebbek, egészségesebbek legyünk, jobban érezzük magunkat- ha problémákat okoz, akkor inkább ne azt vagy ne úgy erőltessük.

A tanácsaimra jött egy válasz, amiből kiderült, gyakorlatilag beletrafáltam, az ő edzettségi szintjén mi fordulhat elő, jelentkezett egy fájdalom amit lehetségesként említettem. Átbeszéltük a dolgokat, igyekeztem tippeket adni, hogy kímélheti magát, és milyen fokozatokon át juthat el a rendszeres kocogásig. Azt hiszem, hiába nem vagyok mesteredző, mégis az óvatosságot kihangsúlyozó személyes tanácsok segíthetnek.

Ebből az egészből csak azt szeretném kihozni, hogy nem csak az élsportban fontos tudni valamit a mozgás tudományáról. Sőt, amatőrként még jobban magunkra is vagyunk hagyva, nincs az oldalunkon profi edző, sportorvos és így tovább. Jó dolog, hogy ha egy eltunyult embert inspirál mások életmódváltása, de nem árt tájékozódni, tapasztaltabb barátokhoz fordulni, netán közösen edzeni. Nyilván az is jó módszer, ha személyi edzővel dolgozik a kezdő, vagy jó csoportos órákra járva kezdi a rendszeres mozgást.

Persze lehet, hogy valakinek rettentően jók az alapadottságai, és villámgyorsan magától ráérez a helyes technikára, ám gyaníthatóan a többségünk kissé túlsúlyosan, petyhüdt izmokkal kezd el mozogni, és az első pár perces intenzív séta után sokan kiköpik a tüdejüket- én sem voltam kivétel. Akiben van realitásérzék, ilyenkor rájön, kell az információ, kell a támasz.

Egy-egy makacs sérülés ugyanis erősen visszaveti az embert, aztán jön a lemondás, az "ez nekem nem való" vagy a "minek ez a marhaság, többet árt mint használ" álláspont. Én is azok közé tartoztam, akik nehezen vették rá magukat a mozgásra, sportolásra, és tudom jól, ha az elején durván lesérülök, ez rendesen visszavetett volna- talán örökre. Adjuk meg az esélyt magunknak arra, hogy jól csináljuk amit csináljunk!

Azért korlátozottan igaz a gyakran emlegetett ép testben ép lélek mondás, ha élsportolókat tekintünk. És vajon mi van az amatőrökkel?

Olvastam arról, hogy az ép testben ép lélek kifejezést nem pont olyan értelemben fogalmazták meg annak idején, ahogy ma a többség használja. Ez is érdekesség, de nincs jelentősége: a lényeg az, hogy ma azért van egyfajta uralkodó felfogás azzal kapcsolatban, hogy aki fizikálisan rendben van, az lelki téren is jobban érzi magát.

Nem olyan egyszerű kérdés ez. Ha az ember látja, miféle alakokból is lehetnek sztársportolók- züllés, csőd, családi balhék kísérik sokak karrierjét, és akkor még a csalókról, doppingolókról nem is beszélünk -, akkor az ember megkérdőjelezi ennek az elvnek az igazságát. Nehéz példaképként tekinteni a barátnőiket verő kigyúrt fickókra, vagy azokra a nyegle focistákra, akik szép pénzt keresnek, de műveltségük, eszük, viselkedésük szánalmas.

Szeretné az ember hinni, hogy ha nincs az egész mögött pénz, nem kell mindenen átgázolni, akkor amatőrként az ember tényleg kiegyensúlyozottabb, elégedettebb lesz a rendszeres sportnak köszönhetően. Aztán persze lelombozó, ha a kezdőnek beszól az edzőteremben egy gyúrós sporttárs, olyan stílusban, amiről az embernek nem az ép lélek jut eszébe... És az sem szerencsés, ha egyfajta fitnesz-gőg uralkodik el az emberen.

Azt gondolom, alapvetően jó esélyünk van arra, hogy a sport jó hatással legyen ránk. Ha ez csak a kedvtelésünk, alapvetően rajtunk múlik. Egyrészt meg kell találni azt a mozgást, amit igazán szeretni tudunk, ami annyi örömmel, energiával, sikerélménnyel tölt fel, hogy az valóban elérje a változást. Nem biztos, hogy elsőre meg fogjuk ezt találni, de mi nem vagyunk profik, ráérünk kísérletezni. Tényleg érdemes sokfélét megpróbálni, a futástól a jógán át a hegyi túrázásig! Valóban van különbség, melyik mennyire illik hozzánk, és az már önmagában kellemes, ha az ember azt mondhatja, igen, ez az én világom! Vannak akiknek az egyéni sportok ideálisok, másokat jobban motivál ha vannak körülöttük mások és egy oktatót követhetnek, és akadnak olyanok is, akik jobban szeretik a csapatsportokat.

Sokat ad az embernek a sikerélmény: többet és tempósabban bír futni, nagyobb súllyal tud dolgozni, hajlékonyabb lesz és így tovább. No és persze ott van az alakváltozás is, a fogyás, amire az ember büszke tud lenni. Csak néha óhatatlanul belecsúszunk abba, hogy a nem sportoló barátokkal szemben udvariatlanok vagy igazságtalanok vagyunk. Inkább meg kell próbálni őket is inspirálni, biztatni- a nagyképűség erre biztosan alkalmatlan. Ráadásul a nagyszájú mozgásmániás is hamar találkozhat olyannal, aki nála sokkal ügyesebb, erősebb, kitartóbb. 

Nem kell tehát magunkat mindig másokhoz méricskélni, hogy azt nézzük, kinél vagyunk jobbak, majd cikinek érezzük magunkat, amikor valaki lehagy a futópályán. Pont az a szép, amikor a többieknek köszönhetően jó impulzusokat kapunk: sportos haverokkal együtt mozgunk, vagy sikerül kicsit megmozgatni ellustult barátokat, és persze az is említhető, amikor vadidegen emberek adnak pluszt. Például a futópályán jön valaki, aki biztatóan int, vagy elmegyünk egy csoportos órára, ahol idősek és fiatalok egyaránt próbáljuk kihozni magunkból a legjobbat. 

Szóval igen, bőven tehet azért a rendszeres mozgás, hogy ne csak fizikálisan érezzük magunkat jobban a bőrünkben. Csak ahogy a mozgás elkezdése is alapvetően saját döntésünk kérdése, úgy az is, hogy érezzük magunkat mozgás előtt, alatt, után. Ha levert leszel sport után, vagy soha nem jutsz el oda, hogy élvezd a mozgást amit űzöl, akkor bizony valami hiba van a dologban...

Nem csak mi kölcsönzünk ötleteket Ázsiából, ott is bátran nyúlnak a mifelénk sikeres mozgásformákhoz.

Afféle nyugati szemérmesség az, hogy picit még talán szégyelljük is magunkat, amiért például jóga- vagy tai chi-foglalkozásra megyünk. Mert hát ez csak afféle pótlék, hol van ez az autentikus keleti mesterek által évezredes hagyományokra építve tartott indiai vagy kínai kurzusuktól. 

No persze, nem is vitás, mifelénk nem az élet része az a filozófia, ami például a jógát átszövi. Valamiféle alapszintű beavatást kaphatunk, ami persze jó, de ettől még a jóga is inkább csak egy mozgásforma a sok közül, amire például edzőtermekben járhatunk. Méghozzá hatékony mozgás, tehát hajrá! És hogy ez nem pont olyan, mint az eredeti? Nos, ilyenkor jön a bűntudat, hogy milyen szabadon viszonyolunk a keletiek tradícióihoz, "lenyúljuk" amiből itt üzletet tudunk csinálni.

Ilyesféle dolgokról sok helyen lehet olvasni. Ám nekem eszembe jutott valami. Mi van, ha Indiában sem mindenki jógi, és Kínában sem mindenki tai chivel indítja a napot? Nem kellett hozzá sok keresés, hogy az ember ráakadjon olyan helyekre mint a Mumbai Zumba, és könnyen lehet találni bőven képeket vakítóan fényes latexcuccba öltözött kínai aerobicos csajokból.

És persze ők is a saját ízlésükhöz idomítják a programokat: a táncos órákon bollywoodi slágerek szólnak, vagy a menő kínai popslágerek ugrálnak a csajok. Lássuk be, ezek a mozgásformák többet merítenek Jane Fonda munkásságából, mint az ókori keleti filozófusok munkásságával.

Például remekül eltanulták azt, hogy ez nem csak alakformálásban hatékony, hanem pénzcsinálásban is. Éppenséggel gyakran Ázsiából érkezett guruk honosítottak meg dolgokat nyugaton, pont azért, mert meglátták, mekkora üzlet is van ebben- és kialakultak a keleti mozgások nyugati mutációi.

Ebben az egészben nincsen semmi tragédia, a világtörténelemben mindig is volt keveredés a kultúrákon belül. Egészen izgalmas például látni, hogyan jutottak el a különböző konyhák kedvenc fogásai a világ minden sarkába. Az ilyesfajta tudáscsere színesebbé teszi az életünket, amíg nem ráerőltetésen hanem szabad választáson alapul.

Szóval ha Indiában zumbáznak és élvezik, én sem érzem úgy, ciki lenne Budapesten jógázni. Szeretem csinálni, szimpatikus oktatókat ismertem meg, és attól a szinttől pedig nagyon messze állok, hogy a tudásomat kizárólag pár hónapnyi meditálással tudnám fejleszteni egy himalájai kolostorban. Virágozzék minden virág...

Olyan jó lenne, ha az este futók, biciklizők tennének azért, hogy látni is lehessen őket- a saját biztonságuk érdekében!

Apám gyakran emlegette az annak idején a Szabad Európa rádióban hallott felhívást: "Motorosok, használjátok a fejeteket! Tegyetek rá bukósisakot!"

Hát valami ilyesmi frappáns szöveget kellene kieszelni mostanság, hogy az esténként sportolók is megértsék, tenni kell azért, hogy lássák őket a többiek is. A tapasztalat friss: nemrég írtam arról, milyen lehetőségek vannak az őszi sportolásra, de nem csak az észt osztom, néha én is lemegyek a hűvös időben kocogni. Tegnap késő délután indultam, mire hazaértem, teljesen rámsötétedett.

Én óvatos duhaj vagyok, a futónadrágomon is van néhány fényvisszaverő csík, a felsőm pedig neonzöld, tehát ha rávetődik egy lámpa fénye, elég jól lehet látni engem. Úgy gondolom, ennyi belefér- direkt azért vettem több ilyen színű futós cuccot, hogy feltűnjek, a divat eszembe sem jutott. Még csak nem is voltak drágák, diszkontáruházakban vettem őket, és ehhez képest kényelmesek is, tartósak is.

A Római-parton a közvilágítás nem túl erős, és vannak részek, ahol egyáltalán nincs lámpa sem. Pár helyen kellett csak közutat keresztezni, ahol én magam is igyekszem óvatos lenni, és bízom benne, a fényszóróknak köszönhetően szinte világít a felsőm. Több futótárssal találkoztam, akadt aki hasonlóan neonzöld kabátot, láthatósági mellényt viselt, és volt egy srác, aki kis LED-es villogót akasztott magára- száz méterről ki lehetett szúrni.

De többen voltak, akik a színskála sötétszürkétől a feketéig tartó tartományából válogattak össze mindent. Még biciklist is láttam, teljesen fekete cuccban, mindenféle lámpa nélkül, ahogy a töksötétben teker. A fák között, ahol nem látszik a közvilágítás, azért szépen egymásnak tudnának menni, mert még kikerülni sem könnyű egymást, ha csak bizonytalan körvonalakat látunk. Ha mondjuk a futó zenét hallgat, akkor fel sem figyelhet arra, hogy valami közeledik mögötte.

És amint át kell menni a közúton, vagy eleve olyan helyre keveredik a futó, a biciklis, ahol meg kell osztozni az úttesten az autósokkal, nekem meglehetősen nagy vakmerőségnek látszik a teljesen fekete öltözet. Autózok rendszeresen, és tudom, mekkora különbség az, ha valakin van fényjelzés és feltűnő ruha, vagy ha nincs. 

Szóval én nagyon örülök annak, hogy sokan ezekben a hónapokban is felhúzzák a futócipőt vagy felpattannak a biciklire. De ne sajnáljátok ezt a pár száz forintot feltűnő kiegészítőkre, és hasonló nagyságrendbe kerülnek a legolcsóbb villogós lámpák is, amit lehet használni futáskor, biciklizéskor is. Ne az én kedvemért, mert én a magam részéről igyekszek odafigyelni, ne is azért, mert esetleg megszólnak, hanem saját magatokért.