Sportfoglalkozás

A britek támogatják a túlsúlyos emberek rendszeres testmozgását, mert ennek jótékony hatásai kézzel foghatóak. A kérdés persze felmerül: ha az emberek saját maguktól nem akarnak sportolni, az államnak kell finanszíroznia az aerobic-órákat?

Szerintem van benne ráció. Az egészségügyi problémákkal küzdő emberek ugyanúgy részei a rendszernek, mint mindenki más. A súlyfeleslegnek ezer oka lehet, az, hogy költünk rájuk a közösből, normális dolog. Lehet, valakinek csak egy lökés kell, a kezébe nyomnak egy pár alkalomra szóló bérletet, aztán a csoportban szembesülve azzal, nincs egyedül az ellustulással, kedvet kap és már magától is elkezd többet mozogni.

Másrészt a gyógyításra, kórházi kezelésre fordított iszonyú összegekhez képest a torna költsége nevetségesen alacsony. Ha egy adott célcsoportnak csak a fele változtat az életmódján és így elkerüli a még komolyabb következményeket, bőven megtérül a befektetés. Egy tíz zumbaórára alkalmas bérlet értéke mondjuk tizenötezer forint itthon, és ez már elég kedvcsinálónak. Ennyi pénzből kezelés a kórházban viszont nem nagyon jön ki... Szóval mindenkinek jobb, ha inkább tornázni mennek az emberek, mint orvoshoz. Ehhez hasonló elv alapján jó ötletnek tartom az ingyenes főzőtanfolyamot is, ahol egészségesebb ételek elkészítését tanítják.

Természetesen akkor jó ez, ha maga az érintett is felismeri a változás fontosságát. Sokan fejben is ellustulnak, úgy vannak vele, nekik bizonyos dolgok "járnak", és ha nem kapnak támogatott lehetőséget tornára, akkor csakazértse sportolnak. A hiba ott van a gondolatmenettel, hogy ezzel ugyan az egészségügyi rendszernek is anyagi kárt okoznak hosszú távon, de elsősorban saját maguk isszák meg a levét. Furcsa bosszú az, aminek a bosszúálló látja kárát... Szóval igen, magunknak is lehetne annyi eszünk, hogy felismerünk alapvető tényeket, de ha nem megy, akkor segítség érkezhet állami szintről is.

Az lenne a jó, ha egyébként egymásra épülnének a kedvtelési sportot támogató célkitűzések. Van a nagy állami kalap, ami az ehhez hasonló támogatott tornákat finanszírozza, a következő, nagyon fontos lépcsőfok viszont az önkormányzatoké. Itt kellene forrás találni ugyanis a sportolási lehetőségek megteremtésére. Az országban több helyen voltam már a közösség számára megnyitott futópályákon (például a debreceni stadion melletti rekortán körön, a karcagi erdei futópályán, az óbudai körön), hol jobban működő, hol még finomítandó koncepciókkal találkoztam. A szándékot viszont mindenhol értékeltem! Láttam már külföldön is hasonló pályákat, a magyarországiakkal sincs gond, és mostanában már egyre többen használják ezeket. A hétvégén a Római-parton rengeteg futóval és bringással találkoztam, szóval igény az lenne rá.

Az önkormányzati szinten értelemszerűen korlátozottak az anyagi lehetőségek, választani kell. Mifelénk a legtöbb helyen a főterek díszkövezéséig terjed a fantázia, látványos beruházásokra költenek sok-sok milliót, miközben okos, takarékos döntésekkel juthatna sportcélú létesítményekre is több. Szerencsém van, mert Óbudán, ahol élek, akad ilyen, de azt hiszem, bőven lehetne még kialakítani itt is, máshol is.

A civil kezdeményezések azért nagyon hasznosak, mert kiszélesítik a kört. Futóversenyeket szerveznek, közösségi mozgásokhoz lehet csatlakozni. Én azt is ide sorolom, amikor baráti társaságok biztatják egymást, és így egy teljesen nonprofit, intézményes forma nélküli közösség tagjai egymást inspirálják. Ez fontos is, jó is, és nem kell hozzá állami támogatás.

A legfontosabb viszont maga az egyén. Lehetnek biztató barátok az ember körül, kaphatunk lehetőséget ingyenzumbára, hallhatunk a közösségi sportpályáról, de ha mi magunk nem vágunk bele, nem fog változni semmi. Kicsit olyan ez, mint a hívő az árvízben a viccben: fuldoklik az ember, fohászkodik az Úrhoz, hogy segítse meg. Jön egy csónak, de ő elküldi, mert istentől vár segítséget. Jön egy helikopter, de annak is integet, mehet tovább, abban bízva, az égiek kimentik. Miután meghal, számon kéri a jóistent, miért nem segített. Ő pedig annyit felel: "Küldtem csónakot is, helikoptert is. Nem vetted észre?"

Szóval mi is vegyük észre, ha jön a segítség, és ne a csodára várjunk. Ha jobban szétnézünk, hirtelen ki fog derülni, mennyi esélyt kapunk a változásra. Csak élni kell vele.

Amikor az ember elkezd sportolgatni, és szép lassan fejlődik, nő az önbizalma is. Kétségtelen, hogy többre vagyunk képesek, pár olyan dolog már megy, ami korábban problémát okozott, le tudunk hajolni, elbírjuk a nehéz bőröndet, nem gond egy kis futás és így tovább.

Ám mielőtt végletesen elbíznánk magunkat, érdemes egy kicsit szétnézni, mi az, amitől még messze vagyunk. Az interneten böngészve szembejött velem egy videó, gyakorlatilag csak a lábfej edzéséről szól. Egy balett-háttérrel rendelkező hölgy készítette, és elgondolkodtató, mennyire jó formában kell lennie egy táncosnőnek, ha egyetlen testrészre ekkora figyelmet kell fordítani.

Azt hiszem, ez tipikusan olyan videó, amit még a rendszeresen mozgók többsége sem fog a tornához választani. Bizonyára profi munka, csak éppen olyan előképzettséget feltételez, amivel a többség aligha rendelkezik. 

Ez persze nem nagy tragédia, elsősorban arra kell figyelnünk, hogy magunkhoz képest fejlődjünk. Teljesen világos, nem lehetünk mindenben egyszerre kiválóak, de amikor valamit elértünk, akkor az ember jogosan érez büszkeséget. Ám az is tanulság, el kell dönteni, mire koncentrálunk: bele lehet kóstolni többféle mozgásformába, és így fejlődhet a fizikum, a hajlékonyság, az állóképesség, de ha egy dologban valamiért igazán profik akarnánk lenni, akkor bizony ott nem elég az alkalmankénti gyakorlás.

Más kérdés, hogy a táncosnők szintjén ez már nem kedvtelés, hanem kemény, időnként fájdalmas munka. Ezt a hetente pár alkalommal kedvtelésből mozgók többsége nem vállalja fel. Nincs is rá szükség, hiszen számunkra ez elsősorban kikapcsolódás, örömforrás. Mellékesen persze sportosabbak is leszünk, de időnként jó látni, mennyi téren van fejlődési lehetőség. 

Kár, hogy magunkról nem készítettünk felvételt még az életmódváltás előtt, mert ha most csinálnánk hasonlót, tulajdonképpen a saját teljesítményünktől is leeshetne az állunk... Persze ki akarja megörökíteni a bénázásait? És efféle bizonyíték nélkül is tudjuk jól, mekkorát léptünk előre.

Mindig van új a nap alatt: havas téli környezetbe ültetik át a jógát. És talán azért, hogy le lehessen védeni az ötletet, új nevet is adtak ennek a mozgásformának, ez lett a snowga.

Pár éve indultak az első ilyen foglalkozások, nyilván olyan helyeken, ahol telente sok a hó, és sokan síelnek. Végülis nem is annyira világtól elrugaszkodott az ötlet: aki szereti a téli sportokat, ugyanúgy szeretheti a jógát is. Kinn a természetben, a tiszta téli időben, amikor szinte harapni lehetne a levegőt, belefér pár ászana is a sítúrába.

Legalábbis én úgy tippelem, spontán módon jöhetett az ötlet: együtt síelő jógakedvelők talán csak mókából kezdtek a sítalpakon nyújtani, lazítani, aztán ezt az egészet keretbe foglalták. Mint mostanában a fitnesztrendek többsége, ez is először a tengerentúlon vált népszerűvé. Van, aki sílécen, más hótalpakon jógázik, és akad jógaközpont, ahol annyira kedvelt a snowga, hogy már éjszakai foglalkozásokat is terveznek.

A túrák első részében kezdik a jógát, és az így felfrissült, bemelegedett síelők jobban élvezik a havas tájon töltött időt. Biztosan nem árt a síelőknek sem az ászanáknak köszönhető jó hatás. Állítólag már néhány európai üdülőhelyen is kínálnak ilyen programot.

Elmondható, hidegben-melegben jógáznak manapság, hiszen a divatos hot jóga az egész világon ismert, nálunk is több ilyet kínáló stúdió van. Érdekes kontraszt lehet, ha valaki a felmelegített teremben űzött jógát is gyakorolja, sítúrán pedig beiktat egy snowga foglalkozást is...

Erre biztos nem gondoltak amikor Indiában kialakultak a jóga gyökerei. Úgy látszik, a jóga igazi jolly joker, bárhol űzhető, bármivel ötvözhető. Van, akiknek ez egy igazi filozófia és életforma, a rendszeres gyakorlás sokaknak lett szenvedélye az egész világon, míg jópáran megtalálták benne a nagy üzlet lehetőségét is. Ennél sokarcúbb mozgásforma aligha létezik...

Ideje mindenkinek elfogadni azt, hogy csodák az életmódváltásban sem léteznek: három percnyi mozgás senkiből nem csinál bombanőt.

Tele van minden olyan reklámokkal, amelyek minimális erőfeszítéssel elért csodálatos alakformálást ígérnek. Étrendkiegészítők, celebtornák, újszerű sportcuccok- vége-hossza nincs ezek listájának. Ha kíváncsi valaki, ezek közül melyik működik az állításoknak megfelelően, a válaszom az, hogy egyik sem.

Most komolyan, valaki elhiszi, hogy esztelenül összeeszik mindent, és napi egy kapszula "leégeti" egy hónap alatt róla a felesleget? Reálisnak tűnik az, hogy az esti sorozatod egyik reklámszünetének a felét kell csak mozgásra áldozni valami hasformáló kütyüvel, és fitneszmodell leszel pár hét alatt? Beveszed az előtte-utána fotókat, amikről tudjuk jól, apró trükkökkel könnyedén manipulálhatók? (Épp az origón írtak a témában, egy nagyon érdekes BBC-műsorról.) 

Bár elcsépelt közhely, akkor is tény: a változás kulcsa, vagy ha úgy akarod mondani, a "csoda" benned rejlik. Amit te megteszel, annak az eredményét élvezheted. Ha egészségtelenül élsz, elhízol, ha hajlandó vagy változtatni, fogyhatsz. Nem nagy tudomány! 

Az egy másik kérdés, hogy az ember hajlamos bedőlni a csábításnak, hiszen olyan jól hangzik, hogy három perc elég a varázslathoz... Ezért működnek ezek a reklámok, ezért keresnek olyan jól a semmire se jó tablettákkal és cuccokkal. Mert hinni akarjuk, hogy ennyi elég. Aztán jön a csalódás- majd pár hét múlva rendelünk valami mást, mert ez tényleg új, forradalmi, hatékony, és orvosi szakvélemények is.. Bla, bla, bla. De annyira hinni akarunk ezekben, hogy becsapjuk saját magunkat, mert hátha majd most megtörténik a csoda: új ember lesz belőlünk, miközben pont ugyanolyan tunyák maradunk. Annyi energiát fektetünk az önáltatásba, amivel egyébként tényleg komoly eredményeket érhetnénk el a normális módszereket követve.

Ennél már az is jobb, ha az ember semmit nem csinál, mert az legalább nem lélekromboló, mint a folyamatos kudarcok. Persze ez nem megoldás. A megoldás az, ha a sorozatnak nem csak a reklámszünetét áldozod a mozgásra, vagy egészségesebb étrend kialakítására, hanem magát az egész epizódot. Ha okosan éljük, a mi életünk is lehet olyan izgalmas kaland, mint amit a tévében látunk. Csak tenni kéne érte- napi három percnél jóval többet. 

Fárasztó lesz, eleinte időigényesnek érzed majd, és utálni fogod magad azért, hogy ilyesmivel kínzod a tested. De pár hónap múlva rólad készülhet olyan előtte-utána kép, amitől a többieknek leesik az álla, és hirtelen nagyon is elégedett, büszke leszel. És azt veszed észre, már nem küzdelem önmagaddal a rendszeres testmozgás, hanem a programod része, amit élvezel. A tévésorozatot pedig már régesrég elfeledted, mert van valami más, aminek te vagy a főszereplője.

Kellemes kis helyen jártam, jót kocogtam, de élesben derült ki, a vadnyulak és az őzek még könnyedén lehagynak...

Az az igazság, hogy vidéken nem feltétlenül vannak változatos lehetőségek a hobbisportolók számára. Most is teljesen véletlenül tudtam meg, hogy Karcagon, ahol pár napot töltök, van egy erdei futópálya, méghozzá szépen kiépítve, és nem is rövid. Ráadásul tornaszereket is elhelyeztek a pálya mellett- ki kellett hát próbálnom.

Persze könnyű a dolgom, hiszen mostanában már szinte minden utazásra, kiruccanásra viszem magammal a futócipőmet. A héten Debrecenben volt pár köröm a stadion melletti rekortánon, amit én remek ötletnek tartok, de ezúttal egy egészen másféle futásélményben volt részem. A karcagi futópálya ugyanis szinte végig erdőn halad keresztül, és most a mulcs mellett az ősszel lehullott falevelek borították.

Több ponton vannak tájékoztató táblák, térképpel és szabályzattal. A térkép azért indokolt, mert a teljes kör 2 kilométer hosszú, de mellett több rövidebb távú kört is kijelöltek. Színekkel jelölték meg ezeket, és faoszlopok tetejére festett színkódokat lehet követni. Ám ezekre akkora szükség nincs, mert könnyen lehet követni az útvonalakat, és az is belefér, hogy egy kicsit elkalandozunk.

A hétvége és az elfogadható időpont ellenére nem nagyon volt rajtunk kívül más az erdőben- mondjuk úgy, teljes magányban kocoghattam. Így aztán én riasztottam fel az erdőlakókat: egy méretes vadnyúl ugrott ki először egy bokorból, aztán láttam őzeket, fácánt, még egy nagy ragadozómadarat is. Igazán természetközeli élmény volt a futás! A pályát szépen rendben tartva találtam, akadtak táblák, amik az élővilágról szóltak, volt kényelmes pihenőhely, megtaláltam a tornaszereket is: saját erős, fából és acélból készült egyszerű eszközök ezek, én is beiktattam például pár húzózkodást.

Szóval tetszett a futópálya. Kár, hogy Karcag belvárosától kicsit távol esik, esti órákban szerintem kevesen keverednek el erre, de most hétvégén se nagyon jártak a környéken. Vidéken ez a fajta mozgás talán nem annyira népszerű még, de ettől függetlenül ők aktívabbak a magamfajta fővárosinál, hiszen az egész városban kicsik és nagyon bickliznek mindenfelé. Így aztán szó nincs tunyaságról- és ha valaki minden héten hosszú órákat teker, el tudom képzelni, hogy nem hozza annyira lázba a kocogás. Eközben mi még a futópályához is autóval mentünk.

Kocogni itt az erdőben, szökellő őzeket látva jó élmény, s egy barátom tréfásan rámutatott, még van hova fejlődnöm futóként, amíg ilyen könnyedén lehagynak. Meglátjuk, ha legközelebb erre járok, én futok-e, mint a nyúl, vagy a tapsifülesek. Nyáron, a kizöldült erdőben ráadásul még jobb lehet itt a kocogás, szóval vissza kell még jönnöm.