Sportfoglalkozás

Egyik tapasztalatom a csoportos órák kapcsán, hogy a 90 perces jógafoglalkozások nagy előnye a végén a relaxáció- és persze az elején a ráhangolódásra is több idő jut. Nyilván embere válogatja, kinek jön ez be, és feltételezem, akad, aki számára pont elég egy pörgős 60 perc, nem igényli ezt a levezetést, de nekem jól tud esni.

Szerintem akkor jó, ha az ember ennek igazán nem keresi az okát. Én aránylag komolyan veszem az órát, amit mondanak, megpróbálom a lehető legpontosabban követni, keresem a határaimat, ki is fáradok. És ezek után kellemes dolog átadni magam a lazításnak és relaxációnak. 

Az egyéni hiba, hogy nekem sokkal nehezebb volt mindig is elérni azt, hogy ne törődjek a zavaró gondolatokkal, amelyek elvonják a figyelmet a gyakorlatokról vagy akár a lazításról. Tudatosan kell rá koncentrálni- vagy jobban sikerül, vagy kevésbé. A mindennapokban is így működik, mindenfélét elolvasok, mindenfélén töprengek, nem vagyok jó abban, hogy egy mederbe tereljem a gondolataimat. És csinos füllentés lenne azt mondani, az a pár relaxáció a jógaórák végén "megváltoztatta az életemet" és "hatalmas kreatív energiákat szabadított fel". Egy frászt. Simán csak kellemes, és most már tényleg sikerül lenyugtatni egy picit az elmémet is- a testem lazításán túl. 

Itthon valahogy nem nagyon szoktam relaxálni, nekem ez abszolút a mozgáshoz kapcsolódó történet. A napom legaktívabb időszaka után jön a legnyugisabb... Úgy fest, a szélsőségek tényleg kiegészítik egymást. Mellesleg futást követően is van egy pár perc, amikor nyújtok, aztán csak leülök, pihegek, kicsit végiggondolom, hogy ment, de aztán már megnézem az időket, utána leülök a gép elé, hogy lássam, milyen hihetetlenül fontos dolgok történtek a távollétem bő egy órája alatt. Általában semmi. 

Nos, a jóga végén nincs mellettem telefon vagy tablet. Egy szusszanásnyi béke vesz körül, és vicces, a kiadós mozgás és a kellemes relaxáció majdhogynem inkább választóvonal a napon belül, mint az alvás. Mivel könnyen kelek, nekem nincs perceken át tartó ébredezés, álmos botorkálás a kávéfőzig, egyszerűen mennek a dolgok a szokásos rend szerint. A relaxálás öt perce az, amikor tényleg tudatosan próbálok elengedni mindent.

És ezt ugyanúgy tanulni, gyakorolni kell, mint az ászanákat. Mi, emberek sok dologra vagyunk képesek, de ahogy fejlődni tudunk, úgy felejteni is. Azt gondolom, ha képes voltam ennyit változni a mozgásnak köszönhetően, mert sokkal többet bírok, sokkal hajlékonyabb vagyok, akkor a tudatos, rendszeres relaxációval is lehet eredményeket elérni. Azt még nem tudom, hol és hogyan veszem hasznát, de attól sem lett egészen más a mindennapi életem, hogy képes vagyok tíz kilométert lefutni.

Olyan ez, mint egy szép kísérlet, aminek én vagyok az alanya, és majd valamikor vissza tudok tekinteni egykori énemre, hogy mi változott ahhoz képest. Szeretnék hinni benne, hogy a relaxálásnak lesz hosszú távú haszna. Készülök rá, hogy egyszer egy utazáson próbáljam magam pár percig átadni a teljes nyugalomnak. Tudom, ez egy kicsit naiv vágy, női magazinokat idéző elképzelés, és az is lehet, hogy semmiféle olyan nem történik, ami "tágítaná érzékeimet" és "mélyebben élhetném meg" az élményeket. Lehet, hogy pont az lesz a válasz, hogy semmi nem változik körülöttem, csak képes leszek ezt tényleg felismerni. 

Nem különösebben bánt, ha bárki megmosolyog engem azért, hogy viszonylag kis idő alatt változtak bizonyos nézeteim. Elfogadom azt is, hogy egy mostanában divatos dolog van rám ekkora hatással. Ám életemben nekem sem ez az első, és nem is az utolsó alkalom, amikor valamiféle általános trendet követek, akár tudatosan, akár nem. Mindannyiunkkal előfordul, hogy csatlakozunk valamiféle karavánhoz. De tudom, hogy voltak ennél sokkal kevésbé szimpatikus divatok rám hatással- sose válasszak rosszabbat a jógázásnál. Nem zavar, hogy csak felületes betekintésem van a dolgokba, akkor is élvezem, hogy egy kicsit belekóstolhatok ebbe. 

És ezt a sportos életmódnak köszönhetem, ami ismét csak azt igazolja, megérte annak idején alaposan felforgatni az életemet. A megújulás nem a relaxációval kezdődött, az csak egy elem, ami mostanában hozzájárul ahhoz, hogy minden nap próbáljak fejlődni egy kicsit. Minden megélt élmény tovább vitt egy kicsit, legyen az egy jól sikerült futás, vagy egy kellemes biciklitúra. Új oldalát ismertem meg a dolgoknak, sőt, magamban is új képességeket fedeztem fel. És amikor relaxálok, azzal a kellemes tudattal tehetem, hogy ennek is látom a helyét és értelmét az életemben.

A legizgalmasabb kaland az, ami velünk történik és mi vagyunk a főszereplői- aki nem hiszi, próbálja ki.

Nem feltétlenül vannak hosszú távon előre eltervezett edzéseim, általában mozgok amikor kedvem van, és azt, ami éppen szimpatikus. Esőben nem erőltetem a futást, ha nincs kedvem időre menni, akkor hanyagolom a csoportos órákat. Szóval ahogy jön.

Vagy éppen ahogy nem jön. Egy jó ideje már minden nap bújkál bennem az érzés, hogy jó lenne kicsit sportolni valamit. Nem kényszeresen, egyszerűen csak jólesik. Az eredmények hajszolásáról nincs szó, egyszerűen csak a mindennapok része lett. Sok más ilyen is van az ember életében, és sokszor mi döntjük el, mit iktatunk be és mit nem.

Szóval az egyik délelőtt már eltöprengtem rajta, mit is kellene mozogni. A futást érdekes módon még a hidegben is jobban szerettem, mint ebben a kiszámíthatatlan időjárásban. Aztán ott van a jógaterem, ahova gyakran járok, az most szimpatikusabb alternatíva volt. Megnéztem, melyik óra jöhet szóba, majd ahogy telt a nap, fogyott a lelkesedésem. Végül maradtam itthon, és kiélveztem a lustaságot.

Túledzésről az esetemben nincs szó, tehát nem kell erőszakkal beiktatni pihenőnapot a programba, minden héten akadnak ilyen napok. Itt most annyiban volt más, hogy készültem a mozgásra, de hagytam, hogy maga alá gyűrjön a tespedtség. Másnap aztán bepótoltam az órát, utána pedig eltöprenghettem rajta, milyen jó is, hogy gond nélkül adhatom át magam a lustaságnak időnként. Nincs se bűntudat, se "visszaesés". Pont úgy, mint ahogy nem forgolódom álmatlanul az ágyban, ha megeszek egy hamburgert- nem szégyellem magam miatta. A kampányszerű fogyókúrák helyett komplett életmódváltást választottam, és ebbe simán belefér egy-két kilengés.

Mit számít egy kihagyott edzés? Az év eleje óta statisztikát vezetek a mozgásokról, ebbe az órák mellett a futás, úszás, szobabicikli, torna, de még a hosszabb séta is belekerül. Most 51 óránál áll a számláló, ez semmiképpen nem mondható elképesztően soknak: nagyjából minden második napon sportolok egy órát, vagy napi átlag fél óráról beszélünk. A félszáz óra szép kerek számnak tűnik első hallásra talán, pedig elosztva abszolút messze van a komoly edzésmunkától. 

Beszégettünk már ilyesmiről egy barátommal, mert ő állította, irigylésre méltó, hogy tudok időt szakítani erre. Igaz, az átlagnál könnyebb a helyzetem. De az is igaz, ha már átlagmagyarokról beszélünk, friss adatok szerint napi öt órát tévézünk átlagban. Tudom, mindenki természetfilmeket néz meg balettelőadásokat, azt is csak háttérzajként a hasznos munka mellett, de ha netán mégis becsúszik pár óra szappanopera meg valóságshow, akkor igen érdekes sajnálkozni azon, hogy csak a mozgásra nem jut idő.

Jutna az igen sok ember esetében, csak amikor nem válik életünk részévé ez, akkor sokkal könnyebben adjuk meg magunkat a tunyaságnak. És nyilván emiatt ezerszer nagyobb bűntudatot is érzünk. Nem én vagyok depressziós egy kihagyott edzés miatt, aki rendszeresen mozgok, tudom miért csinálom, tudom, mit kapok eredményként, és tudom, milyen jó érzések töltenek utána, hanem az, aki úgy általában nem nagyon csinál semmit. Pedig nekem lehetne rosszabb érzés, hiszen én már jól tudom, mit veszítek. Csak azt is megtanultam, hogy valójában nem vesztek semmit, mert ott van a következő nap, az újabb alkalom.

El kellett jutni addig a pontig, hogy a semmittevés már ne bántson. Hosszútávú célként is azt tűzöm ki magam elé, hogy bármikor megengedhessek magamnak egy kis hedonizmust, lazázást kedvem szerint a jövőben, ha ahhoz tartja a kedvem. Furcsa paradoxon, hogy azért sportolok, mert így még a lustaságot is jobban tudom élvezni, de mit tegyek, így érzem. 

Ha nyaralok, és jut idő sportra, akkor is jobban esik utána (vagy néha helyette) amikor átadom magam a pillanatnak, és nem csinálok semmit. Semmi aggodalom, semmi kötöttség, élvezem a lazulást. És tudom, ha kedvem tartja, felpattanhatok, kocoghatok, úszhatok, sétálhatok, bírni és élvezni fogom azt is. Talán ezekre gondolva élvezem a futást hűvös időben, ezért koncentrálok a sokadik nyújtásra is, mert valahol kifizetődik az ilyesmi.

Nincs is jobb annál, amikor rájövünk, tulajdonképpen ráedzünk a lustálkodásra...

Az űrállomáson huzamosabb időt töltő asztronautáknak rendszeresen karban kell tartani az izmaikat, mert anélkül a súlytalanságban teljesen elsorvadnának. Csak hát ha nem hat úgy a gravitáció, akkor hiába pakolna tárcsákat valaki a rúdra, annak az emelgetése sem lenne túl hatékony edzésforma.

Ezért kell mindenféle ötletes szerkezetet kiagyalni, amik hébe-hóba kínzóeszközre vagy kalodára emlékeztetnek. A lényeg az, hogy a célnak tökéletesen megfelelnek, de a gyakorlatuk maguk nagyjából olyanok, mint amiket az ember földi körülmények között is végez. Így néz ki például a guggolás:

Úgy tippelem, menő edzőtermet lehetne egyetlen ilyen berendezés árából kihozni- az űrhajózás éppenséggel nem olcsó mulatság. Ezt persze tudtuk eddig is. Méghozzá minden szempontból. Egy asztronauta kiképzése és felküldése sokba kerül, ezért kell, hogy Sam Cristoforetti társaihoz hasonlóan jó formában maradjon, és el tudja végezni feladatát az űrben. Nincs mese, számukra az edzés nem hobbi, hanem nagyon is a munka része.

Ám nem tudok kihagyni egy megjegyzést. Az egész internetet bejárta mostanában a fantasztikus felfedezés híre, miszerint egy pohár vörösbor majdnem pont olyan hatású, mint egy jó kis kocogás. Ennek örömére sok lusta ember koccinthatott, de mi is viccelődtünk a sportolgató cimborákkal, hogy este még ráhúztunk pár kilométernyi futást- pohárral a kezünkben, otthon ücsörögve.

Aranyosak ezek a kutatások, csak ne vegyük őket teljesen komolyan. Mert szemmel láthatóan az űrhajósoknak nem azt mondják, hogy szereljék le azokat a drága cuccokat, ne foglalják a helyet és ne kopjanak, inkább felküldenek pár karton vörösbort "edzeni". Nem akarok aszkétaéletet élni, néha jól esik egy pohár bor is, de önbecsapás lenne azt hinni, ezzel teljesítettem is a napi edzéspenzumot. A sok-sok internetes okosság esetén igen gyakran elég a saját józan eszünk annak eldöntéséhez, hogy mennyire kell komolyan venni. Inkább az űrhajósok inspiráljanak, mint a bulvárcikkekben szereplő névtelen tudósok kósza elméletei...

Sejtettem, hogy új élmény lesz majd egy felfűtött helyiségben jógázni, és nem is csalódtam. Teljesen mindegy, mit vár az ember, az biztos, hogy emlékezetes élményeket szerez, mert nem igazán lehet felkészülni a körülményekre...

Amikor az ember már pár mozgásformát kipróbált, szívesen kísérletezik új dolgokkal. Én sem vagyok kivétel, így ha a környéken van valami érdekesség, élek a lehetőséggel. Azt hiszem, a felfűtött helyiségben tartott jógaóra mostanában igazán divatos, tehát akár azt is mondhatnám, kivételesen trendi voltam, amikor ilyenre mentem el.

Hogy egy-egy divathullám mögött mennyi racionalitás van, azt nehéz eldönteni külső szemlélőként, személyes tapasztalat nélkül. Az ötletgazda Bikram Choudhury személyiségéről mindenféle sztorik keringenek, de bevallom, ezek különösebben nem voltak rám hatással. Én vele nem találkoztam, nem is fogok, tehát az ügyeinek nincs befolyása arra, hogy érzem magam egy órán.

Az amaSoléban voltam pár foglalkozáson, és bevallom, több alkalom után is ugyanolyan intenzívnek érzem, mint amilyennek először megtapasztaltam ezt a mozgásformát. Dőlt rólam a víz, próbáltam a helyes tartásra koncentrálni, és a határaimon belül maradva ugyan, de igyekeztem magamból kihozni a maximumot. Kicsit furcsa volt eleinte a némileg katonás, fegyelmezett menete az órának, cserébe viszont nem nagyon volt idő elkalandozni gondolatban. Én szeretem azt, ha egy edzés, akármiről is legyen szó, nem csak átmozgat, de kihívást is jelent. Hát, a hot jógától megkaptam ezt az érzést, a végére a szó szoros értelmében úgy éreztem, ki vagyok facsarva. És ez nem rossz dolog, épp ellenkezőleg. Az ember büszke magára, mert képes volt végigcsinálni azt a másfél órát.

A benyomásom az volt, hogy mindenféle háttér, edzettség nélkül roppant megterhelő lehet egy kezdőnek egy ilyen óra. Akár testileg, akár lelkileg- utóbbi azért, mert mindig igyekszünk tartani a lépést. Hiába próbálják tudatosítani, meg lehet állni, pihenhetsz egy-két gyakorlat erejéig, amikor mindenki más mozog, nem szeretünk lemaradni. Pontosabban szólva az utóbbi másfél év sok edzése után én már nem törődök a hiúsággal, ha arra volt szükség, nyugodtan kihagytam egy-egy gyakorlatot. A mozgás nem csak arra tanított meg, mit bírok, de arra is, mikor kell lassítani, megállni. Aki büszkeségből vagy más okból túlságosan erőlteti a dolgot, a végén szerintem már csak szenved- feleslegesen. Az amaSole oktatói profik, odafigyelnek az emberre, de akkor is kizárólag én magam tudhatom, mit érzek, mit bírok és mit akarok igazán.

Ha valaki kezdőként akarna így jógázni, én nem beszélném le róla, csak még nyomatékosabban felhívnám a figyelmet rá, csak saját magára figyeljen, a saját korlátain belül végezze a gyakorlatokat, fogadja el, hogy eleinte sok lesz a kihívás, és higgyen benne, lesz ez más is, sokkal jobb is. Végülis az egész életmódváltás egy teljes szemléletváltásból indul, nem két hétre kell tervezni, hanem sokkal hosszabb távon. Ha a hot jógának is úgy indul neki a kezdő, hogy időt, több hetet ad magának a felzárkózásra, meg fog lepődni a változástól. Más esetben szerintem garantált a csalódás. Rajtunk múlik, mire adunk magunknak esélyt.

Egyébként a stúdióban van másféle jóga is, amit nem forró teremben tartanak, más tempóban zajlik, de téved aki azt hiszi, azokban már nincs is semmi kihívás. Más órákon más feladatokkal kell megküzdeni, néha a nyújtások jelentenek gondot, máskor rendesen kifáradnak az izmaink. Mindig lehet fejlődni, előrelépni magunkhoz képest. Ehhez pedig egyszerűen csak koncentrálni kell. Meg is lep, amikor valakik sustorognak egy órán, amikor leginkább magukra kellene figyelniük. A jó stúdióban megteremtik ehhez a megfelelő környezetet, innentől kezdve a többi a mi dolgunk.

És esetleg kapunk egy kis pluszt is. Jó volt jógázni, tetszett a tisztaság, a rend, de volt még valami: az, hogy igyekeznek a vendégeket megismerni, többször is néven szólítottak. Hirtelen úgy érezheted, része vagy egy kis közösségnek, nem csak bemégy, gyúrsz, aztán irány haza. És persze ha ilyen a hangulat, az órán résztvevő kis csapat, ahol hölgyek és urak (előbbiek többségben) kortól függetlenül arra a kis időre kicsit egységesebbé válik. Furán hangzik talán, de hatással vagyunk egymásra- magunkra figyelünk, de a többiek koncentrációját is lehet érzékelni, és ez megmozgat némi többletenergiát.

Néha jó átadni magam a csoportos óra közös élményének, mert a futás sokkal inkább egyéni műfaj a számomra. Új tapasztalatok, új tanulságok- örülök neki, hogy eljutottam a nyitottság és önbizalom olyan fokára, amikor bátran bemegyek egy forró jóga órára. Ez a tudat pedig legalább annyira kellemes, mint a jóleső fáradtság az óra után...

Jön a tavasz, a szép időben egyre több embert látok kocogni, biciklizni. Érdekes, hogy pár éve a legtöbben melegítőben mozogtak, manapság a szűk gatyák hódítanak.

Tapasztalatból mondhatom, a futáshoz a jó futónadrág nem árt. Persze nem is elengedhetetlen, amatőrként a cucckérdést nem kell túlmisztifikálni. Normális cipő kell, aztán valami elfogadható, sporthoz futónadrág, póló vagy felső, és máris lehet indulni. Ha van elég kitartás, és valaki fogyni akar, akkor pár hónap után úgyis cserélheti a cuccait- kár az első szettre túl sokat költeni.

Ezt megéltem én is annak idején: régen az L póló kicsit szűk volt, most az M már inkább lötyög. És nem ez az egyetlen felszerelés, amiből kifogytam, mint ahogy a hétköznapi viselet ügyében is cselekedni kellett. Elsősorban a régi nadrágjaim váltak hordhatatlanná, de istenem, ezt az áldozatot még felvállalom. Megérte annyit sportolni, futónadrágban róni a kilométereket.

Persze az emberben van bizonytalanság, hogy nem ciki-e testhezálló cuccban kimenni az utcára. A mackónadrág is nyilván azért volt valamilyen szinten szimpatikus, mert az ember úgy érezhette, takar valamit. De ha tisztában vagyunk vele, milyenek vagyunk, és azt is tudjuk, milyenek szeretnénk lenni, akkor az ilyen problémákra könnyen legyintünk: majd áll jobban rajtunk a sportnadrág. Végülis azért van rajtunk edzőcucc, hogy egy idő után minden más jobban álljon, és tapasztalatból mondhatom, ez a pillanat el is jön.

Ahogy a javul idő, nyilván egyre több lesz a kocogó. Sokan már hosszú ideje futnak, de könnyen ki lehet szúrni azt is, aki először próbálkozik ezzel. Sok okosságot írnak a futásról az interneten, az én meglátásom az, hogy az embernek tényleg őszintén kell szembenéznie a korlátaival. Semmi gond nincs vele, ha az elején még keveset bír az ember, itt-ott fáj a láb. Akkor abba kell hagyni, majd fejlődik az ember.

És nem kell sajnálni a pénzt pár használható felszerelésre. Ebben a jó időben egy kényelmes póló, egy futónadrág elég, és persze ott még a futócipő kérdése is. Utóbbira nem érdemes sajnálni a pénzt, az előbbiek esetén viszont kár túlzásba esni- ahogy írtam fentebb, úgyis kifogy belőlük pár hónap után mindenki. Ha nem, akkor meg abbahagyta a mozgást, ez esetben éppen úgy felesleges drága cuccra költeni.

Az mindenesetre feltűnő, mennyire divatos lett a mozgás. Már a nagyáruházak is külön sportcucc-akciókat hirdetnek, olyan helyeken láttam futónadrágot a katalógusban, ahol régen csak mosóport meg sört hirdettek. Tényleg jobban megéri ilyet venni, mint egy mackót, mert még csak nem is drágább, és jóval kényelmesebb. Bár laikusként is észrevehetőek az áruházi sportcuccok közötti különbségek, nem lihegném túl a kérdést. Ami nem tetszik vagy nem válik be, lecserélhető viszonylag kis költséggel.

Ám van egy dolog, amit kiemelnék: a színek. Nem csak divatokból; bár úgy vélem, nagyobb kedvvel bújik az ember olyan cuccba, amit kedvel. Inkább azért tartom ezt hasznosnak, mert néha futás vagy kerékpározás közben is közútra tévedünk, és minél feltűnőbb a ruha, annál könnyebben vesznek észre a közlekedők. 

Bátran lehet rikító, vidám színű pólót, nadrágot, kiegészítőt választani. Lehet, hogy valaki úgy érzi, mindenki őt fogja bámulni, ha nem egyenfeketében kocog, de a valóságban ez nem egészen így működik. Aki komolyan veszi a mozgást, elsősorban magára figyel és magára koncentrál. Másrészt ebben a jó időben olyan sokan fognak futni, hogy aligha tűnik fel egy-egy bizonyos kocogó. Egyébként is ez inkább egy közösség, az ember biztatja a másikat, nem pedig gúnyolja. Én is voltam teljesen kezdő, nekem is jólesett egy barátságos intés.

Szóval csak bátran a válaszásnál! Lehet, hogy pont az fog kedvet csinálni hosszú távon, ha minden szempontból jól érzi az ember, nem csak a sportot élvezi, de szívesen bújik a sportruhába is. Nyugodtan el lehet felejteni a mackót- de az sem tragédia, ha valaki azt választja. Nem a ruha teszi a kocogót...