Nem feltétlenül vannak hosszú távon előre eltervezett edzéseim, általában mozgok amikor kedvem van, és azt, ami éppen szimpatikus. Esőben nem erőltetem a futást, ha nincs kedvem időre menni, akkor hanyagolom a csoportos órákat. Szóval ahogy jön.

Vagy éppen ahogy nem jön. Egy jó ideje már minden nap bújkál bennem az érzés, hogy jó lenne kicsit sportolni valamit. Nem kényszeresen, egyszerűen csak jólesik. Az eredmények hajszolásáról nincs szó, egyszerűen csak a mindennapok része lett. Sok más ilyen is van az ember életében, és sokszor mi döntjük el, mit iktatunk be és mit nem.

Szóval az egyik délelőtt már eltöprengtem rajta, mit is kellene mozogni. A futást érdekes módon még a hidegben is jobban szerettem, mint ebben a kiszámíthatatlan időjárásban. Aztán ott van a jógaterem, ahova gyakran járok, az most szimpatikusabb alternatíva volt. Megnéztem, melyik óra jöhet szóba, majd ahogy telt a nap, fogyott a lelkesedésem. Végül maradtam itthon, és kiélveztem a lustaságot.

Túledzésről az esetemben nincs szó, tehát nem kell erőszakkal beiktatni pihenőnapot a programba, minden héten akadnak ilyen napok. Itt most annyiban volt más, hogy készültem a mozgásra, de hagytam, hogy maga alá gyűrjön a tespedtség. Másnap aztán bepótoltam az órát, utána pedig eltöprenghettem rajta, milyen jó is, hogy gond nélkül adhatom át magam a lustaságnak időnként. Nincs se bűntudat, se "visszaesés". Pont úgy, mint ahogy nem forgolódom álmatlanul az ágyban, ha megeszek egy hamburgert- nem szégyellem magam miatta. A kampányszerű fogyókúrák helyett komplett életmódváltást választottam, és ebbe simán belefér egy-két kilengés.

Mit számít egy kihagyott edzés? Az év eleje óta statisztikát vezetek a mozgásokról, ebbe az órák mellett a futás, úszás, szobabicikli, torna, de még a hosszabb séta is belekerül. Most 51 óránál áll a számláló, ez semmiképpen nem mondható elképesztően soknak: nagyjából minden második napon sportolok egy órát, vagy napi átlag fél óráról beszélünk. A félszáz óra szép kerek számnak tűnik első hallásra talán, pedig elosztva abszolút messze van a komoly edzésmunkától. 

Beszégettünk már ilyesmiről egy barátommal, mert ő állította, irigylésre méltó, hogy tudok időt szakítani erre. Igaz, az átlagnál könnyebb a helyzetem. De az is igaz, ha már átlagmagyarokról beszélünk, friss adatok szerint napi öt órát tévézünk átlagban. Tudom, mindenki természetfilmeket néz meg balettelőadásokat, azt is csak háttérzajként a hasznos munka mellett, de ha netán mégis becsúszik pár óra szappanopera meg valóságshow, akkor igen érdekes sajnálkozni azon, hogy csak a mozgásra nem jut idő.

Jutna az igen sok ember esetében, csak amikor nem válik életünk részévé ez, akkor sokkal könnyebben adjuk meg magunkat a tunyaságnak. És nyilván emiatt ezerszer nagyobb bűntudatot is érzünk. Nem én vagyok depressziós egy kihagyott edzés miatt, aki rendszeresen mozgok, tudom miért csinálom, tudom, mit kapok eredményként, és tudom, milyen jó érzések töltenek utána, hanem az, aki úgy általában nem nagyon csinál semmit. Pedig nekem lehetne rosszabb érzés, hiszen én már jól tudom, mit veszítek. Csak azt is megtanultam, hogy valójában nem vesztek semmit, mert ott van a következő nap, az újabb alkalom.

El kellett jutni addig a pontig, hogy a semmittevés már ne bántson. Hosszútávú célként is azt tűzöm ki magam elé, hogy bármikor megengedhessek magamnak egy kis hedonizmust, lazázást kedvem szerint a jövőben, ha ahhoz tartja a kedvem. Furcsa paradoxon, hogy azért sportolok, mert így még a lustaságot is jobban tudom élvezni, de mit tegyek, így érzem. 

Ha nyaralok, és jut idő sportra, akkor is jobban esik utána (vagy néha helyette) amikor átadom magam a pillanatnak, és nem csinálok semmit. Semmi aggodalom, semmi kötöttség, élvezem a lazulást. És tudom, ha kedvem tartja, felpattanhatok, kocoghatok, úszhatok, sétálhatok, bírni és élvezni fogom azt is. Talán ezekre gondolva élvezem a futást hűvös időben, ezért koncentrálok a sokadik nyújtásra is, mert valahol kifizetődik az ilyesmi.

Nincs is jobb annál, amikor rájövünk, tulajdonképpen ráedzünk a lustálkodásra...