Sportfoglalkozás

Azt írják, szorul a hurok a FIFA körül. Bizonyára retteg a nagy túlélő Blatter meg a többi hasonszőrű cimborája, hogy esetleg eltávolítják őket a szervezet éléről, ők szépen visszavonulnak a dollármillióikkal, és önigazolásként bármikor megnézhetik a magukról készítettetett dicsőítő filmet, A közös szenvedélyt. A veterán sportvezető megállapíthatja, ahhoz képest egész jóképű Tim Rothként, aztán kiül a villája teraszára egy kubai szivarral és röhög a markába.

Legyünk annyira felnőttek, hogy nem vesszük túl komolyan ezeket a botrányokat és felháborodásokat. Persze, magam előtt látom, amiért a korrupció miatt visszalépnek az európai válogatottak a világbajnokságtól- miért is? Mikor nem a pénz szava volt a döntő? Mikor nem voltak háttéralkuk és egyezkedések? Európai szinten is megvoltak a különös szavazások, és azoknak sem lett semmi következménye.

A ma futballja (mint ahogy számos más sportág is) a pénzről szól. És el kell ismerni, elég jól működnek a dollárszivattyúk, óriási szponzori pénzek forognak, a csillagos egekbe ugrottak a közvetítési díjak, meggazdagodtak klubok, játékosok, edzők és sportvezetők egyaránt. Utóbbiak pedig nyilván úgy vélik, mi hoztuk tető alá a zsíros szerződéseket, elsősorban nekünk kellene jól keresni vele- és ha lehetőségük adódik kaszálni, meg is teszik.

És még akár azt is mondhatják, a lelkiismeretük tiszta, hiszen az eredmények alakulásába nem szólnak bele. Hát nem mindegy a németeknek vagy a braziloknak, hogy melyik ország ultramodern stadionjaiban kell játszani a vb-címért? Dehogynem! A sportvezetők hagyják, hogy minden a pályán dőljön el- csak abban trükköznek, hol legyenek azok a pályák. A nagy tornák elég gyakran úgyis veszteségesek, ők csak segítenek benne, hogy azok az országok rendezzenek, ahol van szórnivaló pénz.

Szóvan a szemükben roppant hálátlannak tűnnek a szurkolók, ha ilyesmiket firtatnak. A firkászok is csak a balhé miatt szaglásznak, ahelyett, hogy arról írnának, a bevételekből hány pálya épült az elmaradott országok fiatal focistái számára. Mit értenek ők hozzá, hogy dőlnek el a nagy dolgok? Legyen nekik elég, hogy a meccsek sportszerű keretek közt zajlanak, és a végén győz a legjobb, a többit hagyják a maroknyi kiválasztottra.

Felteszem, ilyesmik járhatnak a FIFA vezetőinek fejében, amikor sértődötten reagálnak a különféle jelentésekre, a jelentések körüli maszatolásról készült jelentésekre, a témában születő cikkekre. Hiszen ha borulna a bili, akkor nem csak a 2018-as és 2022-es vb-ről derülne ki minden, ha az azokat megelőző nagy tornákról is. Aztán esetleg kapkodhatná a fejét mindenki, ha kiderülne, a most harcosan korrupcióellenes angolok és németek talán pont hasonló módon nyertek el rendezési jogokat.

Ahogy a mondás szól: csak az a korrupció, amiből kihagynak. Ott ültek éveken, évtizedeken át ugyanazok az arcok a nagy nemzeti szövetségek, az UEFA, a FIFA vezetőségében, jó volt busás napidíjakkal karib-tengeri szigeteken "konferenciázni", jó volt innen-onnan ajándékot elfogadni, a gyereket drága külföldi egyetemre küldeni, most meg jön az álszent felháborodás. Tényleg, Katarba vagy az oroszokhoz azért kerülhetett világbajnokság, mert kenőpénzek mozogtak? Hát mik nem vannak! Pedig nyilván azt hitték, a fejlett katari focikultúra miatt kapták ők a lehetőséget... Tényleg, van ott egyáltalán bajnokság? Nincs?... Na majd vesznek azt is...

Szóval nincsenek illúzióim. És közben azt is tudom, tényleg igaz, hogy a nagy dolgok a pályán dőlnek majd el, és nekünk, akik csak tévén nézzük a mérkőzéseket, tényleg mindegy, honnan közvetítenek. Szomorú, de ebben a korruptaknak van igaza, és még szomorúbb, hogy ahol ennyi pénz forog, onnan a csalást soha nem lehet kiirtani. Ezt a meccset soha nem nyerheti meg senki... De messze még van a következő nagy torna, hogy a játék legyen a téma!

Dárdai Pál ideiglenes szövetségi kapitány teljesítette, amit vállalt- és minden bizonnyal túlteljesítette a szurkolók elvárásait. Hogy szerencsével vagy sem, az szinte mindegy, a lényeg ebben a selejtezősorozatban, hogy ki szerez több pontot. És a tragikus kezdet után óriási előrelépés ez a három biztató eredmény.

Pedig nem nekünk állt a zászló; és ha őszinték vagyunk magunkhoz, be kell vallani, három lőtt góllal hét pontot szerezni azért mázlis. Igaz, kapni viszont csak egyet kapott a válogatott, és nem nagyon számít, hogy bőven beakadhatott volna még egy-két gól, nem a védőinken múlt.

Mit is jelent ez a hét pont? Mivel elég sűrű lett a csoportban a mezőny, remény van a továbbjutásra. A feröeriek teljesen váratlan módon nyertek Görögországban, utóbbi válogatottnak mostantól egyetlen utolsó szalmaszálba kell kapaszkodni, ha fel akarnak zárkózni: márciusban Budapesten vendégeskednek majd. Ha minden marad a megegyezés szerint, akkor a mieinknek már új szövetségi kapitánya lesz, és jó eséllyel a görögök is kirúgják a mestert. 

Nyilván majd beindul a kórus, hogy valahogy próbálják meg a posztján tartani Dárdait. Az eredmények mellette szólnak, ez kétségtelen. Ám szó sincs arról, hogy hirtelen elővarázsolt a kalapból egy csapatnyi új magyar futballcsillagot, akikből világverő gárdát kovácsolt volna. Az a hét pont lehetne kettő is, ha máshogy pattan a labda, és akkor most mindenki a fejét követelné. Érdemei elismerése mellett is csak annyi a magyar foci, amennyi: akadnak részsikerek, de összességében mégsem túl rózsás az összkép. A hazai bajnokság meccsei csapnivalóak, a nézők csak lézengenek a lelátókon, miközben egyre-másra épülnek az üresen kongó stadionok. A finnek elleni győzelem afféle fügefalevél, ami ideig-óráig elfedi a hétköznapok problémáit, de aztán a tévében majd megint az NB1 "színvonalas" meccseit bámulhatjuk, és akkor olyan lényegtelennek tűnik, ki irányítja a válogatottat.

Szóval örülök, persze, de nem tudok elfeledkezni a többi dologról, ami a magyar fociban ma történik. Olyan pletykát hallottam a napokban, ami -ha beigazolódik- az egész focink egyik legtragikomikusabb helyzete lehet. Kíváncsian figyelem a híreket a meccsekről...

Valami nem működik a Forma-1 világában. Valami elveszett, vagy csak kikopott, vagy egyszerűen csak annyi dologból válaszhatnak az emberek, hogy ami eddig volt, az már nem elég- de a vezetők idegesnek tűnő nyilatkozatai azt mutatják, problémák vannak.

A Marussia és a Caterham összeomlása önmagában nem egy komoly tragédia. Ezek tényleg még a súlytalannál is súlytalanabb kiscsapatok. Régen azt neveztem kiscsapatnak, ami szívósan küzdve idény végére összekapart pár pontszerző helyezést- harcossággal, kis szerencsével. Ez a kettő, több névváltozáson átment csapat az utóbbi négy vagy öt évben együttesen talán egy kilencedik helyig jutott, nyilván kizárólag mázlival.

Szóval ha az ilyen autók eltűnnek, attól nem esne kétségbe egy néző se. Mostanában már nem annyira figyelek oda a Forma-1-re mint régebben, de tényleg fura, hogy a versenyzőik nevét se tudom. Persze nincs is szükség rá, hogy ismerjem őket, hiszen semmilyen eredményt nem lehet tőlük várni- és ez nem az ő hibájuk. Eleve az kérdés, mit keres ebben a versenysorozatban ennyire gyenge, a tisztes helytállásra is esélytelen autó.

Olvastam az ötletelést, hogyan lehetne a mezőny létszámát a kiesésük után megőrizni. A harmadik autó indítása a nagycsapatok részéről annyiban kétségkívül jó lenne, hogy jó technikával, jó versenyzőkkel nőne az izgalom. Csak hát a pénz... Nem olyan sima ügy még egy autót elővarázsolni a cilinderből, meg persze egy jó versenyzőt se. Ültessenek be valakit, aki olcsó, de sokat nem lehet tőle várni? Ostobaság lenne középszerű emberre bízni a drága technikát. Három versenyző csetepatézzon egy csapaton belül? Pikáns helyzet, de meglehetősen sok fejfájást okozna.

Az olyan ötletek, hogy feljavított GP2-es autókat indítsanak, és egyenautókkal versenyezzenek a ma még saját konstruktőri munkát is végző kiscsapatok, elég nehezen értelmezhetőek. Azt gondolom, egy ligában egységesnek tűnő szabályokra van szükség, nem lehet a mezőny fele ilyen, fele olyan. Ha azok a bizonyos feljavított autók eleve gyengék, hát nem mindegy, sárgára, feketére vagy zöldre festve kullognak a mezőny végén, kizárólag egymással harcolva az értéktelen 11. helyezésért? Ha meg túl jó lenne a "Super GP2", mit szólna a fejlesztésbe óriási pénzt ölő nagycsapat, hogy a készen kapott kocsihoz szinte csak a nevüket adó istállók lekörözik?

Persze a fenti dolgok mind elméleti fejtegetések, ám az igazi nagy kérdés egészen másról szól. Tulajdonképpen miért is kellene alapjaiban felforgatni, megváltoztatni a Forma-1 világát? Mi az, amit Ecclestone tud, a néző pedig nem? Ha sokan nézik a versenyeket, ha szeretik ezt az egészet a szurkolók, akkor valljuk be, nem a mezőny hátsó felében zajló történések, csetepaték, csődök izgatják őket, hanem a világbajnoki címért zajló harc. A kis pénzből gazdálkodó "éhezők" viadala lábjegyzetként sem túl érdekes az autósport történetében.

Azt gondolom, valami más van itt. Olyan jelek és tendenciák aggaszthatják a fejeseket, amik a ma még erős brandnek számító Forma-1 jövőjéről festenek kevésbé rózsás képet. A kutyát nem érdekli a kiscsapatok sorsa, és egyikük sem lenne hajlandó a pénzelosztás során saját hasznáról lemondani, ha nem azt éreznék, a ma be nem vállalt fájó döntések a holnapot döntik romba. Nyilván a mostanában minden szempontból átalakuló médiafogyasztási szokások a sportot is érintik.

Alkalmazkodni kell, elébe kell menni a dolgoknak. A fociban azért volt óriási találmány a kvázi európai csúcsbajnoksággá felfuttatott Bajnokok Ligája, mert felismerték, egy ennyire nemzetközi médiapiacon az egész világot érdeklő rangadókra van szükség, nem pedig helyi szinten érdekesekre. Természetesen a csúcsfoci háttérbe szorította a nemzeti bajnokságok egy részét, de legalább van egy szelete ennek a sportágnak, amire az egész világon odafigyelnek a négyévente rendezett vb-n túl. Ha maradtak volna a nemzeti ligák erőltetésénél, ma talán még nagyobb rajongótábora lenne a foci kárára a globális sportoknak.

Nyilván a Forma-1 esetén is folyamatosan elemeznek minden beérkező adatot. Folyamatosan figyelik a megosztásokat, aktivitásokat, érdeklődést. És összevetik más, konkurens sportágak adataival, trendjeivel. A sport globális üzletág, és ha az annak idején Forma-1-et néző emberek átpártolnak a golfversenyekhez vagy az amerikaifocihoz, akkor nem az lesz a kérdés, indul-e Marussia-szintű csapat, hanem az, hogy egy Red Bull vagy Mercedes fantáziát lát-e abban, hogy dollármilliókat öljön az autósportba.

A nyilvános ötletelés inkább csak azt jelzi, tesztelik a reakciókat, megnézik, meddig mehetnek el, kíváncsiak a jelentős szponzorok véleményére. Biztos vagyok benne, hogy a háttérben zajlanak az igazán komoly egyeztetések- a nyilvánosság előtt mindig voltak beszólások, aztán a végén az egésznek megegyezés lett a vége, és tovább működött a roppant hatékony pénztermelő gépezet. Ne legyen illúziónk, most is erről szól a történet, nem a sportértékről- ám mivel a kettő erősen függ egymástól, a nézőknek szurkolni kell a biznisznek is, mert csak akkor maradhat izgalmas a Forma-1 mint sport, ha van benne elég pénz. És fordítva: csúcsszínvonalú verseny nélkül a bevétel is visszaesik. 

Hát ebben a játszmában kéne megtalálni az egészséges egyensúlyt, a jó kompromisszumot, miközben tudják, a gyorsan változó világban talán még ez sem lesz elég az üdvösséghez...

Ritkán jutok el a szülővárosomba, de amikor pár hónapja Debrecenben jártam, kimentem megnézni az új Nagyerdei Stadiont. Már akkor feltűnt a rekortán futópálya, és eldöntöttem, legközelebb ki is próbálom. 

Aki még nem látta, annak egy kis magyarázat szükséges, mi itt a különleges. A Nagyerdő a város kiemelt kikapcsolódási övezete, és a terv volt, hogy ne tegye tönkre a látképét egy betonmonstrum. Ezért azt találták ki, hogy a játékteret lesüllyesztik, így a stadion legmagasabb pontja sem nyúlik a fák fölé. Meglepő, de tényleg csak a stadion közelébe érve tűnik fel a hatalmas építmény. 

Ráadásul a stadion kapuihoz vezető utat is pár méterre emelték a talajtól, így gyakorlatilag a fák koronái között lehet sétálni meccsre menet. És ami a legjobb: ez az út a hétköznapokon sincs lezárva, új séta útvonalat alakítottak ki.

Az amatőr sportolók kedvéért pedig egy direkt futáshoz ideális sávot is építettek. Ez a nagyjából másfél kilométeres kör a stadiont is érinti, illetve elhalad a szökőkút mellett. Nagyon szép környezetben lehet itt kocogni, és nagyon jó volt látni, hogy a tavaszias novemberben rajtam kívül még sokan mások is futottak rajta. Egyszerűen remek volt itt mozogni, kifejezetten élveztem a futást. A végére besötétedett, ám mégis egyre többen lettünk.  

Megfordultam már pár meccsen életemben, Debrecenben a régi Nagyerdei Stadionban és a közel lévő Oláh Gábor utcaiban is voltam, de bevallom, elképzelni sem tudtam, hogy egy ilyen épületet ennyire jól lehet integrálni egy ilyen környezetbe. Ez így sokkal inkább mindannyiunké, mint egy hagyományos stadion. És még vagyok róla győződve, a futópálya kialakítása filléres tétel volt a költségvetésben. 

Számomra ez azért is szimbolikus, mert megszoktam a régi stadionokat, ahol futópálya volt a játéktér körül. Most is van egy- csak nem kerítés mögött, kevesek által használható módon. Sok problémám van a stadionok építésével, de ha azt érezném, ez nem csak presztízsberuházás, hanem a közösség örömére, hasznára szolgál a mindennapokban is, sokkal elfogadóbb lennék. Talán még nem késő átgondolni a jövőbeni fejlesztéseket, hogy ne csak a focira költsük a milliárdokat. 

Dárdai Pál szövetségi kapitány harcosan, elszántan nyilatkozik, és bizonyára van, akinek ez szimaptikus. Csak éppen elsősorban nem neki kell felszántania a pályát, hanem a válogatott tagjainak. És fel tudok idézni bőven olyan nyilatkozatot a múltból, amikor az aktuális szövetségi kapitány rettentően harcos csapatot ígért- a végeredményt meg láttuk.

Szóval én attól nem leszek rettentően optimista, hogy mit ígér Dárdai. Attól pedig főleg nem leszek nagyon elbizakodott, amit a fiúktól a Feröer-szigetek elleni meccsen láttam. A románok elleni kibrusztolt döntetlen jó eredmény, bár azért túlzás lenne azt mondani, hogy Bukarestben lejátszottuk az ellenfelet- a folytatás a szerény képességű feröeriek ellen viszont roppant felejthető volt. A két meccsen összesen két gólt sikerült szerezni, és északon a meccs végén egy félamatőr válogatott ellen rendesen beszorultak a mieink, nagyon örülhettünk a győzelemnek.

Nincs itt mitől elszállni, ha realisták akarunk maradni. Nagyon jó fokmérő lesz a pénteki finnek elleni mérkőzés, mert a magyar válogatottra inkább az volt az utóbbi évtizedekben a jellemző, hogy az egy-egy bravúrosabb eredményt az erősebb ellenfelekkel szemben követte valami kijózanító bukás. Dárdai munkáját akkor értékelném jónak, ha győzelemmel zárulna az összecsapás, mert azt gondolom, egy itthon elcsípett döntetlennel nehéz lesz messzire jutni a meglehetősen kiegyensúlyozott csoportban. Az északírektől elszenvedett vereség miatt a viszonylag jó eredmény kevés, már ha valóban ki akar jutni az Európa-bajnokságra a csapat.

Persze ha csak annyi a cél, hogy az MLSZ elnökségi ülésen statisztikákat lehessen felidézni a fantasztikus fejlődésről, amik a szövetség vezetésének munkáját dicsérik, akkor hőskölteményt lehet írni egy döntetlenről is. Ám mivel a szövetség és a szurkolók két külön hajóban eveznek, a nagy szavakkal már senkit nem lehet megvezetni. Így aztán kissé furcsállom azt, ahogy Dárdai nyilatkozik, de ahogy sajtótájékoztatón még senki nem nyert meccset, ugyanúgy nem lehet veszíteni se. Ha győzünk, minden belefér, ha kikapunk, akkor meg nem az lesz a legnagyobb hiba amit a fejére olvasnak, hogy mit mondott a mérközés előtt.

Én már elszoktam attól, hogy rettentő optimizmussal várjam a magyar válogatott meccseit, bárki az ellenfél. És ezen bizony Dárdai habitusa sem tudott változtatni, viszont a fiúknak jó játékkal sikerülhet belelkesíteni. A lefújásig tehát bizalmat szavazok nekik, aztán majd ítéletet mondok. Persze az is lehet, az eredmény fog magáért beszélni- akár így, akár úgy.