Sportfoglalkozás

Nagy a sírás-rívás a kéziszövetségben, mert a visszalépések után nem a magyar válogatottat hívták meg a férfiak világbajnokságára. Komolyan, tragikus, hogy mindig a mieinkkel bánnak ki a csúnya nemzetközi szövetségek, pedig nekünk ez lett volna az egyetlen esélyünk...

Vagy mégse? Hiszen selejtezőn lehetett kiharcolni a részvételt, ahol a magyar válogatott elbukott. Onnantól kezdve minden duma meg álmodozás. A pályán valaki felülmúlta a csapatot, és aztán jöhetett a sportdiplomáciai sakkozás, de már bocsánat, szurkolóként én nem vagyok boldog a zöld asztal mellett elért "sikerekkel". Ez nem a vízirevü, ahol a sokat késő, hisztis lányt kirúgják és felvesznek helyette valaki mást, csak menjen tovább a show.

Lehet, hogy kézilabdában nem vagyunk világelsők, de panaszkodásban ott vagyunk a dobogón. És ez még úgy is igaz, hogy a nemzetközi szövetségről is megvan a véleményem. Az ausztrálok kigolyózása állítólag egy vészhelyzeti terv része volt, hogy ha netán a németek a pályán nem harcolják ki a részvételt, így szabadkártyával mégis ott lehessenek a világbajnokságon. Mert a német piac akkora, hogy szükség van rájuk, tökmindegy, hogy semmi joguk nem lenne rá. Ez gusztustalan, és én azt is elhiszem, mindenféle manipuláció áll annak a hátterében, hogy a mieink helyett mások utazhatnak.

Csak sportemberként ezt a helyzetet el kell fogadni, mert ami most megy, az már nem a sportról szól, hanem közelebb áll a fent említett vízirevühöz. Ejtsük ki az ügyes, de csúnyácska lányt, ha ott van a bögyösebb? Vagy valami ilyesmi hasonlattal lehetne élni. A szövetségben viszont kommentálhatták volna úgy is a helyzetet, hogy bántja a mieinket ami történt, de túllépünk rajta, mert becsületes mérkőzéseken lett volna lehetőség a kijutásra- nem jött össze, a következő alkalommal viszont foggal-körömmel harcolni fogunk.

A mostani nyavalygás viszont nekem azt üzeni, hogy a szövetségben felmentést keresnek, és arra várnak, a következő "surranópályás" bejutási lehetőségért most meg kell kezdeni a lobbizást. Ám engem az ilyesmi sose tud igazán örömmel eltölteni. A fenébe is, örülök a győzelemnek, elfogadom a vereséget, a sportdiplomáciára meg teszek. Aki a pályán kiharcolta a részvételt ellenünk, az páholyból nézte az osztozkodást. Én is jobban örültem volna, ha úgy lehet csámcsogni a nemzetközi szövetség machinációin, ha a mieink mindentől függetlenül ott vannak a mezőnyben. Semmiféle direkt magyarellenes ármányt nem látok abban, hogy ennek a kavarásnak nem mi lettünk a kedvezményezettjei- ennek már nincsenek győztesei, sportértelemben nézve legalábbis. A többi meg nem érdekel.

Dióhéjban: tovább tart a hazai futball lejtmenete. Befejeződött a 15. forduló a hazai labragúgó bajnokságban, egy rövid értékelés erejéig érdemes áttekinteni, mi volt eddig, és mi várható.

Általánosságban elmondható, fájóan kevesen járnak focimeccsre idehaza. Egyre esik a nézőszám, ha kétezren kimennek egy meccsre, akkor máris nagy az öröm. Az új stadionok messze nem váltották be a reményeket, se a Fradi, se a Debrecen új otthonában nem tolonganak a nézők, a kutyát nem érdeklő felcsúti csapat vadiúj létesítményében pedig csak pár százan lézengenek általában. Fogalmam nincs, mi változtathat a trendeken- az már most feltűnő, önmagában egy milliárdos stadion vonzereje a nullával egyenlő.

A tabella végén álló csapatoknál amúgy se lelkesítheti a nézőket az, hogy a kedvenceik csapnivalóan játszanak. Az vélhetően nem lep meg senkit, hogy a két újonc, a Dunaújváros és a Nyíregyháza a mezőny alsó harmadába tartoznak, a balhés hónapokot maga mögött tudó Pécs és az élcsapatnak soha nem számító Pápa helyezése sem szenzáció. A hamarosan két új stadiont kapó csapat, a Haladás és a Honvéd játékához viszont jelenleg egy salakkal felszórt grund is méltó lenne. A nézőik is elférnének az oldalvonal mellett ücsörögve, szóval nem ezek lesznek a jelen magyar focijának legésszerűbb beruházásai- főleg, ha valamelyikük kipottyan, és erre megvan minden esély.

A veszélyzónától a felcsútiak sincsenek messze, akiket alig egy ponttal előz meg a mostanáig élcsapatnak számító Győr. Utóbbiak bukdácsolása a bajnokság egyik negatív meglepetése, itt már az edzőt is felállították, ami nem volt váratlan húzás. A sűrű középmezőnyben van egyelőre a jól indult Újpest, a saját szurkolóival viaskodó Ferencváros, a gyatrán induló, de aztán a végére belelendülő Debrecen. Utóbbiak voltak az egyetlenek ebben az évben, akik le tudták győzni az éllovas Videotont, ráadásul Székesfehérváron. A negyedik helyezett Paks jó eséllyel a három nagy mögé csúszik majd tavasszal.

A Diősgyőr igazán jól szerepel, de majd a tavaszi rangadókon dől el, képes-e a dobogón maradni. Szerintem megvan rá az esély, amíg ilyen lelkesen gyűjtik a pontokat, és őket a kevés értékelhető létszámú szurkolótábor egyike is segíti. A szintén új stadionra váró MTK-nál a szurkolás nem faktor, a Garami-mágia annál inkább: a veterán mester tényleg remek munkát végez. Ha van, aki előtt ebben a magyar futballban kalapot lehet emelni, akkor az ő. Ugyan becsúszott pár váratlan vereség, az MTK simán érmes lehet.

A tabella élén öt pont előnnyel forduló Videoton a jelek szerint inkább csak elbukni tudja a bajnoki címet, mert annyival jobbnak tűnik az üldözőknél. A képet viszont árnyalja néhány tényező. A fehérváriak tíz fordulón át hibátlanok voltak, de az utóbbi öt körben a megszerezhető 15-ből csak 8 pontot gyűjtöttek, szóval a villámrajt után némileg olvadt az előnyükből. És ami még fontosabb: a sorsolás furcsasága okán a második körben a Videoton csak öt(!) mérkőzést játszik otthon, valamennyi komoly riválisával idegenben találkozik a csapat. Utazhatnak Debrecenbe, Újpestre, az MTK-hoz, a Fradihoz, a Pakshoz, Diósgyőrbe, és azért bizony lehet bukdácsolás ebből az erőltetett menetből. A zászló azért így is nekik áll, még egy-két pontvesztés is belefér, hiszen lépéselőnyben vannak.

A hazai futballéletben mégsem ez látszik a legizgalmasabb kérdésnek. Az elején említett elfordulás a focitól kezd tragikus méreteket ölteni. A magukat fényezni kiválóan tudó MLSZ-vezetők pechjére még fellelhetőek a nagyszabású terveik a nézőszámot illetően. Csányi Sándor 2011-ben arról beszélt, hogy az akkori 2800-as átlagnézőszámból hamarosan 3000 lesz, ami évente ezerrel nőhet. Most nagjyából 5-6 ezer embernél kéne tartani- a valóság inkább a kétezerhez közelít. Pedig új stadionok is vannak, meg szurkolókártya, meg családbarát meccsek... Úgy látszik, az emberek továbbra sem a Fradi-pályára vagy kecskeméti, szombathelyi stadionokba tervezik a családi pikniket.

Még csak nyomai sincsenek trendfordulónak. Nagyon kíváncsi lennék, hogy értékelik MLSZ-szinten teljes kudarcukat- legalábbis a vállalásaikhoz képest. A válogatott nem jutott ki sehova. Az utánpótlás csapatok teljesítménye sem éppenséggel sikertörténet. A nézők fogynak. Az olyan megmosolyogtató elvárások, hogy 2012-2014 között legalább egy klubcsapatnak be kell jutnia a nemzetközi kupákban a főtáblára, 2015-ben pedig már kettőnek, inkább viccnek tűnnek. 

A Csányi-korszakból gyakorlatilag alig említhetünk érdemi pozitívumot a mérhető teljesítmények terén, semmiféle előrelépést nem láthatunk. A beugró Dárdai Pál sikeressége a válogatott élén viszonylagos, és inkább csak fügefalevél. A realitást az üresen kongó lelátók képviselik a vadonatúj stadionokban, mert ez az, ami a magyar foci mindennapjait jelenti. Kíváncsi leszek, mikor állnak majd elő újabb izgalmas elképzelésekkel a tervezett előrelépésről. Nyilván remek magyarázatokat gyártanak a szövetség hivatalnokai, melyeknek mondanivalója, "nekünk higgy, ne a szemednek!" Kár, hogy a kamerákat beengedik a meccsekre, mert azok túl sokat megmutatnak a a játék színvonalából és a nézői lelkesedésből. Talán az lesz a megoldás, hogy nem adják a tévék a bajnokikat, és akkor csak az MLSZ által gyártott lelkes beszámolókból értesülhetünk a focink csodás történéseiről.

A szörnyű az, hogy sokat már akkor se vesztünk, ha eltűnnek a magyar meccsek a képernyőről...

Valamikor egy bő éve azt mondtam magamnak, egy átlagembernek az én koromban képesnek kell lennie normális tempóban lekocogni tíz kilométert. Nos, jelentem, az én példám igazolja, hogy ez így van, de azért egy s más történt, amíg eddig eljutottam.

Novemberben már érezhetően csökken a kocogók, biciklizők száma. Én is figyelem, mikor jó az idő, és ha szerencsém van, süt a nap, nincs túl hideg se, akkor futócipőt húzok. Ma már ez inkább kellemes program mint küszködős, magamat meggyőzős harc a kilométerekkel. Nem feltétlenül kell mérni a távolságot trackerrel, egyszerűen csak kocogok, és nem azért fordulok meg, mert kipukkadtam, hanem mert elértem a kitűzött fordulópontot.

Mostanság már üres a Római part, zárva vannak a büfék. Páran sétálnak, mások bringáznak és néhányan kocogunk. Fiatalabbak és idősebbek, hölgyek és urak, ki-ki a saját tempójában. Én lassan beletanulok ebbe az egészbe, most már tudom, nagyon könnyű túlöltözni- hiába tűnik hűvösnek az idő, ha fut az ember, gyorsan kimelegszik.

Mostanában zenét is hallgatok, bár a válogatásnál nem a futás járt az eszembe, hanem inkább csak kedvenceimet szedtem össze. Meglepő módon tényleg erőt tud adni egy-egy jó tempójú dal, amit szívesen hallgatok. Szuper érzés, hogy még 50 perc után is van annyi mozgosítható energiám, hogy felpörgessem a lépteimet. Szerencsére elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne zavarjon, amit hallgatok, az általános vélekedés szerint ciki-e vagy sem kultúrkörökben. Ha Coldplay esik jól, akkor az...

Azt hiszem, jobb formában vagyok, mint valaha. Ami pedig nagy szó, hiszen nem vagyok tinédzser. De érzem ezt sétálás, cipekedés, kerti munka közben éppen úgy, mint amikor búvártúrára megyünk, és nem zavar, ha áramlással szemben kell úszni. Bírom az ilyesmit, és ez jó érzés. Futócipővel utazok, és a következő rövid kiruccanásra már beterveztem a kocogást, így új országot pipálhatok majd ki. Ráadásként megszerettem az egészségesebb étkezést, új dolgokat fedeztem fel ezen a téren, és nyilván ez is sokat jelent.

Félreértés ne essék: nem hiszem, hogy a kocogástól, a zabpehelytől vagy a tornától örökké fogok élni. Vannak dolgok, amire akkor sem lesz befolyásom, ha totál egészségmániás lennék, így én ilyesmire nem is törekszek. Ami történt, az inkább amiatt fontos, hogy a jelenben jobban érzem magam a mindennapokban. Hogy mi lesz húsz év múlva, azt nem tudom, és nem is nagyon érdekel. Ami most van, az viszont nagyon is kézzelfogható változás- több, mint egy év van benne, és nem szándékozom elégedetten hátradőlve abbahagyni. Nem másokra figyelek, minden mástól függetlenül, egyedül is nekiindulok a futásnak, hiszen életem részévé vált.

Épp a napokban olvastam egy idézetet, ami jól kifejezi, mit gondolok erről: "Nem az egyszer az életben végrehajtott tettek, hanem a napi rendszerességűvé váló dolgok hozzák el a valódi változást." Ennél sokkal okosabbat én sem tudok mondani. De ez motiválóként sokaknak kevés lehet, szóval azzal egészíteném ki, hogy emberek, ha jót akartok magatoknak, emeljétek fel a feneketeket!

Nem csak a pályákon tudnak bizonyítani a sztárok, az igazán sikeresek ugyanis képesek a Twittert, az Instagramot vagy a Facebookot is uralni. 

Nagy tudomány ám ez! Nemrég például egy rosszul sikerült poszton röhögött az amerikaifoci világa. Eric Decker, a New York Jets elkapója az idén nem nagyon tudott segíteni pocsékul szereplő csapatán. Ám gondolta, azért lehetne egy kis pörgés az oldalán: feltette a kérdést, ki miért szereti a Jets-et? Nos, a válaszoktól aligha lehetett boldog, a jópáran azt válaszolták, hogy a játékosok bénázásain mindig jól szórakoznak, vagy azt, hogy ha a Jets ellen játszik a csapatuk, tuti a győzelem.

Az internetet ugyanis villámgyorsan bejárják a pozitív sztorik mellett a röhejesek is. Ha már a Jetsről beszélünk, a korábban itt játszó irányító, Mark Sanchez egész karrierje veszélybe került egyetlen elrontott játék miatt: a híres buttfumble úgy összeforrott a nevével, hogy azt soha nem lehet már leválasztani róla. Sanchez ugyanis a nagy rivális Patriots ellen a saját csapattársának tomporát találta telibe futás közben, még a labdát is elejtette. 

A videó számtalan helyen megtalálható, ezrek megosztották, így aztán Decker kérdésére néhányan csak ezt illesztették be. Kétségtelen, ha ezt nézi az ember, még a szokásosnál is szórakoztatóbbnak tűnik a Jets játéka... Ami nagyon igazságtalan, mert nincs olyan játékos, akinek ne lenne pár rettentően béna megmozdulása a karrierje során. Csak hát van, amit felkap a közösségi média, és van, amit nem.

A csapatoknak és játékosoknak van minden felületen oldala, bőven áramlik az alapanyag, ami megosztható, és amivel a szurkolók jól elfoglalhatják magukat. Érdekes módon az amerikaifoci világában a különféle posztolásoknak is van királya: a pályán is roppant eredményes, háromszoros Super Bowl-győztes Tom Brady. Bár minden bizonnyal van egy csapata, ami a közösségi oldalas megjelenéseiért felel, de amit csinálnak, az nagyon profi. Trollkodás mellett bátran nyúlnak múltbeli anyagokhoz vagy olyanokhoz, ahol a Patriots sztárja hülyét csinál magából. Nyilván ezeket a fotókat is Bradytől kapják, de vicces látni például azt, hogy készült a középiskolás bálra az akkor még jóval kevésbé ismert sportoló.

Amikor pedig 51 pontot szerezve döngölik a földbe az ellenfelet, a meccs után készített kis családi fotót osztják meg. Ja, hogy a mellette álló nő bájos neje, Gisele Bündchen, a szupermodell? Más is nősülhet jól...

Azt hiszem, a sikeres közösségi médiás megjelenéshez a tipikus motiválós képek mellett, ahol valami lelkesítő idézet szerepel a kemény edzést megörökítő fotón, szükséges az önirónia. Nyilván sokat jelent az, hogy Bradynek Gisele révén a sport világa mellett van kapcsolata a celebvilághoz is, és így jó tanácsadók veszik körül. Rá kell arra jönni, hogy még egy sztár életébe is belefér a komolytalanság, az agyatlanság. Csak éppen ne a pályán égjen le az ember, mint Sanchez, mert az egészen máshogy sül el.

A fenti középiskolás kép azt a trendet is jól illusztrálja, hogy mekkora divat a visszatekintés, múltidézés. Megmondom őszintén, számomra is érdekes látni, milyenek voltak a ma sztárjai gyerekkorukban, "előző életükben"- mert bizony a csillogás és a sikerek szinte új életet jelentenek a korábbi kisvárosi, külvárosi gyerekkorhoz képest. Már csak azért is, mert ha akkor feladják az álmaikat, nem edzenek keményen, nincs egy kis szerencséjük, akkor bizony felnőttként élhették volna az átlagemberek életét.

Az ember keresi a régi képeken a jeleket, vajon már akkor látszott, hova juthatnak, mi lesz velük? De nem látszik semmi. Itt is csak két aranyos kislány van egy tucatfotón, amiből milliószám születik az egész világon, ma pedig már mindenki ismeri Serena és Venus Williams nevét.

 

A photo posted by Serena Williams (@serenawilliams) on Sep 9, 2014 at 12:12pm PDT

 

Hát, így megy ez... Ezeken a felületeken is zajlik a versengés, vannak győztesek és vesztesek. És hosszú távon itt is nagyon fájdalmas az égés, dollármilliók, szerződések múlhatnak a jó vagy rossz imázson. Szóval aki odateszi magát a pályán hogy sokra vigye sportágában, jól teszi, ha komolyan veszi ezt is.

Érdekes videó készült az LSU egyik meccsén: a cheerleaderre került kamera, így aztán a mérkőzés előtti show-t egészen sajátos módon láthatjuk. Átélhetjük, milyen szaltózni, ahogy a többiek a magasba dobálják, láthatjuk, ahogy a csapatot üdvözlik, és így tovább.

És hogy képet kapjunk arról, milyenek is kívülről nézve a sokak által imádott és irigyelt cheerleader lányok, néhány kép az LSU szépségeiről...