Sportfoglalkozás

Olvastam egy érdekes cikket az amerikaifoci sztárjáról, a 37 éves Tom Brady-ről, aki elmesélte, milyen szigorú, fegyelmezett életmódot követ, mindent alárendel annak, hogy a pályán sikeres legyen. Az ő korában már bármikor számolnia kell egy sportolónak azzal, hogy kiöregszik, neki viszont élete a foci, és amíg lehet, ki szeretné tolni a karrierjének végét.

Állítólag minden este kilenckor már aludni megy, hogy másnap korán, frissen keljen. Személyi edzőjével speciális programot dolgozott ki, hogy fizikailag továbbra is a csúcson legyen, sőt a lehetőségekhez képest még javuljon is bizonyos téren: a villámléptűnek sose számító Brady szeretne gyorsabb lenni, és meglepő módon még ebben a szezonban is tudott ezzel meglepetést okozni. Az étkezésre is maximálisan odafigyel, természetesen.

A programja mindenesetre eredményes lehet, mert ahhoz képest, hogy az idény első meccsei után azon lamentált pár "szakértő", hogy játéka hanyatlik, mostanra ismét esélyes lett a legértékesebb játékos címre. Noha viccelődtek azon, amikor egy gumiszalaggal edzett meccs közben a pálya szélén, ami pórázra emlékeztetett, ez éppen úgy nem volt véletlen, mint semmi más, amit a siker érdekében csinál.

Utánanéztem, mint írnak más sztársportolók edzésmunkájáról. Az NBA csillaga, LeBron James is kemény edzésmunkájáról ismert, egészen különleges ötleteket is bevet: vibráló eszközön gyakorolja a dobást például. Minden lehetőséget kihasznál a sportra, kardióból például az egyszerű biciklizést kedveli a leginkább. Szóval gyakran olyan dolgokról van szó, amelyeket bármelyikünk beépíthet a mindennapi életritmusába.

A futballsztárok közül Cristiano Ronaldo és Lionel Messi felkészüléséről is sokat lehet olvasni. Ronaldo napi 3-4 órát gyakorol, tudatosan edzi a testét, és ebben a profi stáb is segíti: miután Manchesterbe került, hirtelen szép mennyiségű izmot pakoltak fel rá. Nagyon odafigyel a hasizmok edzésére, rengeteg felülést csinál minden nap, akár tévézés közben is.

Messinek tudatos étkezési programja van, aminek a célja az, hogy a meccs napján tudja legjobb formáját nyújtani. Az állóképesség fejlesztése mellett tudatosan végez olyan gyakorlatokat, ami a sprintelési, irányváltási képességeit tartja szinten, hiszen ennek köszönhetően válik kiismerhetetlenné cselezése. Ő sem csak labdával edz, a dinamikus jóga is része a mindennapjainak.

Szóval a legnagyobb sztárok éppen hogy nem ellazsálják az edzéseket, hanem rátesznek még egy lapáttal. Brady-ről mesélte egy volt csapattársa, hogy amikor reggel 6.45-kor lement a csapat edzőtermébe, az irányító már ott volt és súlyzózott, és vidáman "jó estéttel" köszönt. Csapattársa gondolta, visszavág a fricskáért, és másnap korábban ment, de Brady-t nem tudta megelőzni. Egyre korábba kelt, de amikor hajnali hatkor se tudott úgy az edzőterembe lépni, hogy ne legyen ott a csapat sztárja, feladta.

Brady pedig nyilván ebből is presztízskérdést csinált, mint minden másból: ez a tűz, ez a győzniakarás hajtja őt is, a többi sztársportolót is. Nekik nincs szükségük piszkálásra ahhoz, hogy fegyelmezetten éljenek, mert nekik a siker legjobb kábítószer, és tudják, ehhez csak munkán át vezet az út. Akár ebből is tanulhatunk mi, amatőr sportolók: ha tudjuk, mi a célunk, akkor csak rajtunk múlik, mennyit teszünk meg érte.

Két és fél hónapig nélkülöznünk kell a magyar focit valahogy. Nem könnyű időszak ez annak a több száz, néhol több ezer szurkolónak, aki él-hal az NB1-ért- a többieknek valószínűleg fel sem tűnik.

Pár érdekesség jut eszembe az eddigi 17 fordulóról. Például a vadiúj Fradi-stadion környékén autózók azt hihették időnként, nem odabenn, hanem kinn van a meccs, mert ott gyűltek össze a leghangosabb drukkerek, akik fergetes hangulatot teremtettek, míg az Aréna inkább felolvasóestek hangulatát idézte- kivéve a színvonalat.

Kiderült, hogy ahol ma még nincs ürességtől kongó vadonatúj stadion, hamarosan ott is épül egy. Állítólag még az évek óta másodosztályban tanyázó Vasas-szurkolók is felháborodtak, amiért kicsi lesz a nézőtér a tervezett új arénában, de gyorsan megnyugtatták őket, lehet ott akár ötezer ülőhely is. Annyi embert az utóbbi években talán egyszer sem láttak a Fáy utcában, de nem baj, mi a jövőnek építkezünk. Az MTK-nak még ennyi nézője sincs, mégis luxusstadion épül nekik, de remélhetően bármikor átéptíthetik olcsón plázának, ha máshogy nem sikerül hasznosítani.

Ami a legjobban feltűnt az idei őszi szezonban, az az izgalom hiánya. Egyszerűen volt-nincs, elpárolgott. A meccsek többsége kifejezetten unalmas, még a szorosnak tűnő találkozók is teljesen kilátástalan brusztolásnak tűnnek. És ez az olyan régen hajtósnak számító csapatok esetén is úgy van, mint a Fradi. A zöld-fehérek mindig reflektorfényben vannak, és pont rajtuk mérhető le a leginkább, merre tartunk: csökkenő nézőszám, a kilincset egymásnak adó idegenlégiósok, arctalan csapat jutnak az eszembe. Elment a bajnokságnak több, mint a fele, és maga a foci alig téma, a közeg annál inkább. 

Pedig a pazarló stadionépítések és a handabandázó MLSZ-vezetés olyan témák, amikkel normál esetben nem kellene foglalkozni. De nem lehet szó nélkül hagyni, mi történik, mert a focirajongó sem hülye, és ha a meccsekben csalódik, akkor szeretné tudni, mi a franc történik itt. Látjuk a kontrasztot a szuperstadionok és a nem olyan szuper futballunk közt, látjuk az ellentmondást a saját maguk szobrát fényesítő MLSZ-vezetők és a valós számok közt, és valódi válaszokra várunk.

Közben a szövetségben nyilván zajlik az ötletbörze. Hátha kitallják majd, hogy túl hosszú a téli szünet, térjünk át a tavaszi-őszi rendszerre, és attól majd felvirágzik a foci. Ráadásul nagy barátaink, az oroszok is ilyen ütemezésben szervezik a bajnokságot, tehát csak jó lehet... Vagy esetleg majd elmondják azt, azért nincs magyar foci február végéig, mert így hagyunk esélyt a gyengécske amerikai konferenciának, hogy a rájátszást és a Super Bowl-t ne homályosítsa el a Kecskemét-Paks vagy a Haladás-MTK rangadók körüli felhajtás. 

Esetleg az az ok, hogy az előttünk álló szűk három hónap alatt elfelejtjük, milyen gyatra a magyar foci, és hátha emiatt az első tavaszi fordulóban árnyalattal több néző lesz, mint a szánalmas kevés embert érdeklő utolsó őszi fordulókban. A 16. körben alig sikerült túllépni a 13 ezer embert 8 meccsen, az ember azt mondaná, ennél lejjebb már nehéz süllyedni: ha leülnek a stadionokban a biztonsági emberek, meg az ificsapatok játékosai, illetve a pályán levők hozzátartozói, ez a szám már velük is megközelíthető.

Vannak persze forradalmi tervek az ezen való változtatásra: a kötelező iskolai programként beiktatott meccslátogatás, netán a sorkatonaság újraélesztése és az egyenruhások kivezénylése sokat segíthetne. Kár, hogy Ronaldót és Messit nem lehet behívni katonának, milyen szuper csapat lehetne megint a Honvéd! Persze az kit érdekel, mi van a pályán? Csak azok a szép stadionok, azok álljanak!...

Kissrác koromban még divatos volt körkapcsolást hallgatni. Ma nyilván nehezen elképzelhető, hogy a legnagyobb érdeklődésre számottartó sporteseményeket nem adta egy tévécsatorna sem, de akkoriban ez teljesen normálisnak számított. A hétvégi bajnoki fordulóból mondjuk egy vagy két meccset adtak, de ha az embert érdekelte a többi is, akkor a körkapcsolás volt a megoldás.

Megjegyzendő két fontos dolog: egyrészt akkor még az emberek kíváncsiak voltak a magyar focira, másrészt rádiót is hallgattak, tehát a körkapcsolás igazán népszerű volt. A rádiósok is igazán profik voltak, sok szórakoztató, élvezetes módon közvetítő riporter dologozott a meccseken. Abszolút jó emlékeim vannak azokról a hétvégi délutánokról, amikor a rádió előtt kuksolva vártam, hogy az én csapatom meccse kerüljön sorra. Jó volt élőben hallani azt, ha pont egy gólt csíptek el, és a részletgazdag közvetítésnek köszönhetően abszolút átélhető volt a hangulat.

Azt se tudom, létezik-e ma még ilyen sportprogam, és lusta vagyok elkezdeni keresgélni a műsorban. Gyanítom, hogy már évek óta megszűnt, mert szinte a forduló összes meccse megnézhető a tévében, aminek csak úgy van értelme, hogy nem egy időben mennek- egyetlen meccsről "körkapcsolást" adni pedig marhaság lenne. Szóval eljárt felette az idő, máshogy fogyasztjuk a sportot. Ráadásul picit messzebbre láthatunk a hazai pályáknál, ömlik az európai csúcsfoci, no meg a többi menő sport mindenhonnan.

Ám egy kis nosztialgiázásra kaptam lehetőséget a hétvégén. Ahol voltam, nem tudtam megnézni az éjszakai amerikaifloci-rangadót, és video stream sem volt elérhető. Ám az NFL alkalmazásból a rádió stream teljesen ingyen elérhető, és arra gondoltam, ha annyi éven át nagyon jó volt nekem az ilyen rádiós közvetítés, miért ne tehetnék egy próbát most is?

Az amerikaifoci szaggatottabb, mint a foci, tehát több volt a megszakítás, más a közvetítés ritmusa. Ám több a "nagy akció": touchdown, fumble, interception, ahol lelkesen kiabálhatnak a szpíkerek. Összességében igazán szórakoztató volt a rádiózás, és nem azért, mert régi emlékeket idézett, hanem azért, mert ahogy annak idején a magyarok, úgy ezek az amerikai rádiósok is nagyon profik voltak, remekül közvetítettek. Arra is rádöbbentem, hogy már annyit néztem amerikafocit, és olyan jól kitanultam a dolgokat a mindig sokat magyarázió magyar stábnak köszönhetően, hogy simán tudtam követni az eredeti nyelvű közvetítést. Szinte láttam magam előtt a nagy játékokat, aztán másnap rögvest valóban vissza is néztem mindent az NFL honlapján.

Mert bármilyen jó is a rádiós közvetítés, látni még jobban szeretem a sportot. Ez van! Nem fogok lemondani a tévékről, mert olyan szép nosztalgiázni. Persze, ha jobb nincs, ez is több a semminél, de ez mit sem változtat a lényegen. Ha láthatok is egy szép megmozdulást, HD minőségben, óriási képernyőn, akkor ki is használom ezt a lehetőséget, és ami rég volt, az csak szép emlék, nem több. Eljárt a rádiós sportközvetítések felett az idő, ez a realitás.

Biztos vannak, akik bánkódnak az ilyen változások miatt, én nem annyira. Inkább természetes dolog ez: régen a hetilapok egy hét csúszással írtak pár szót a meccsekről, aztán jöttek a sportrovatok, majd a rádió, most pedig az ezer kamerával felvett tévés meccsek korát éljük. Lehet ennél jobb? Természetesen igen, de vicces, hogy ez soha nem változik. A kezdet kezdetén pont ugyanaz volt a legnagyobb élmény, mint ma: kinn lenni a stadionban. Minden más csak pótlék. Jobb vagy rosszabb pótlék, de soha nem olyan. Nem tudom, eljöhet-e az a technikai színvonal, ami lebontja az utolsó korlátot a helyszíni szurkolás és a közvetítés között, de nyakamat teszem rá, hogy már dolgoznak rajta.

Vajon ha megvalósul, eszébe jut még valakinek a körkapcsolás?... És ha igen, hiányozna?...

A saját tempómban kocogtam, és közben páran lehagytak a belgiumi futókörön. Aztán volt olyan, akit én előztem meg. Ha az ember köröz, előfordulhat ez is, az is. 

Amikor először futni kezdtem, mindenki könnyen lehagyott, a végére már a tempósabban gyaloglók is. Ez az a pont, ahol az ember könnyen elvesztheti a kedvét. Nem vagyunk egyformák, van, akit ez teljesen visszavethet, más meg összeszorított foggal küzd. Sokaknak segít, ha nem egyedül sportolnak, mert egymást biztatva át lehet lendülni az ilyesmin. 

Én viszont "magányos harcos" vagyok, most is egyedül kocogva gondolhattam végig ezeket. Mit tagadjam, voltak holtpontjaim az eltelt másfél évben. De valami mindig tovább tudott vinni. Talán az, hogy el tudtam fogadni, mindig lesz nálam gyorsabb és ügyesebb, bármit sportolok. Kocogás közben lehagytak, súlyzózás közben kifáradok, ha tornázok, alig tudom jól végrehajtani a mozdulatokat. Ám érzem, hogy fejlődni fogok. Nem vagyok hajlandó cikinek érezni az idétlenkedés miatt magam. 

Amikor egy barátom feleségével beszélgettünk sportról, szóba kerültek a csoportos tornák, amikre elvetődtem. Kérdezte, nem furcsa vagy kellemetlen-e nekem, hogy többségében nők járnak ilyenre. Noha időnként különös érzés egy ilyen szokatlan kaland, de elfogadtam, hogy messze én vagyok a legügyetlenebb, de majd lesz ez jobb. 

Ha valaki szemtől szemben vagy a hátam mögött kigúnyolna, azért nem nekem kellene szégyenkezni. És nem is találkoztam ilyennel sose, segítséggel annál inkább. Egy biztató intéssel, ha szembejön egy másik futó, nagyobb odafigyeléssel torna közben és így tovább. Szerintem még akkor se néznének ki a teremből, ha zumbaórára mennék, bármennyire vicces lennék a csajok közt. 

Azért persze nem akarok túlzásba esni- a fenti példával csak azt akarom illusztrálni, hogy nem nagyon feszengek már semmin. Tisztában vagyok vele, hogy hol tartok, mennyire messze vannak a céljaim, de azt is tudom, honnan indultam. 

És ezért jó érzés, ha valakit én hagyok le. Persze az elégedettséget megtartom magamban, és nem mulasztom ez biztatni azt, aki küszködik. Az se zavar, ha aztán gyorsabban fejlődik mint én. Ez egy olyan verseny, ahol mindenki győztes lehet, és ez a legszebb. Nem ellenfeleim vannak a futókörön, hanem sporttársaim, bármerre is legyek a világon. 

Természetesen elsősorban magamat kellene legyőzni- vagyis mégse, mert Moldovával szólva nem vagyok túl kemény ellenfél. Bezzeg a lustaság! Az már kihívás a javából... És akár minden napra juthat egy kis sikerélmény. Szemerkélő esőben indultam el kocogni, és kitűztem magam elé a célt: a minimum öt kör, azaz öt kilométer lesz. Hat lett volna elfogadható minimum, hét a korrekt, nyolc pedig a már jónak mondható teljesítmény. Azon felül minden ajándék...

Végül tíz kilométer lett belőle. Bírtam, a borongós idő ellenére élveztem, folytattam tehát a kocogást és végül büszke voltam magamra. Feltűntek más futók: gyorsak és poroszkálók, mackónadrágosok, menő cuccosok meg rövidgatyások. Mit számít, ki hogy fut! A saját versenyünket már akkor megnyertük, amikor felálltunk a fotelből, és onnantól kezdve minden újabb lépés egy újabb kis győzelem.

Igen, mindig lesz nálunk gyorsabb. De mi mindenki másnál gyorsabbak, erősebbek vagy ügyebbek vagyunk, aki tesped akkor, amikor futunk, gyúrunk vagy tornázunk. Ez pedig felettébb kellemes felismerés.

Néhány napot a belgiumi Leuvenben töltünk, de nem csak sörözésre készültem. Szállásadónk haza előtt van a Heuvelhof park, ahol futókört is kialakítottak, én pedig ezt feltétlenül ki akartam próbálni. 

Egy kis megjegyzés: az utóbbi időben teljesen szokásossá vált a számomra, hogy utazáshoz futó cuccot is pakoljak. Amikor fapadossal repülünk, erősen korlátok közé van szorítva a poggyász. De amióta tudom, hűvös időben mennyi ruha kell, pontosan annyit pakolok amennyire szükség van, és ez simán elfér még cipővel együtt is. 

Szóval itt várt rám egy jó kis pálya, amiről a házigazdánk azt mondta, finn típusú. Ez annyit jelent, hogy felaprított fa, azaz mulcs borítja. Kétségtelenül természetesebbnek tűnik mint a rekortán, de csak a próba adhatott választ rá, jó-e. 

Nos, az én tapasztalataim kifejezetten kedvezőek. 50 percet kocogtam, kellemes volt, és akkor éreztem a nagy különbséget, amikor egy keresztező utca miatt minden körben volt pár lépés aszfalton. Ég és föld! A környezet is szép, rendezett, a parkban a futókon kívül gyerekkel, kutyával sétálók is voltak, de nem zavartuk egymást, volt hely bőven mindenkinek - és erre nem divat hagyni a kutyák után semmit, nem kellett folyamatosan a lábam elé figyelni. Egy kör az pont egy kilométer hosszú, könnyen számon tartható a mentett táv. 

Mivel nem tud minden kocogó napvilágnál kijönni, az egész pályát megvilágítják sötétedés után egészen éjfélig, így nyilván bátrabban róják a köröket azok is, akik csak munkaidő után érnek rá.

Nem tudom, mennyibe kerül egy ilyen mulcsos futópálya, tartós-e, milyen engedélyek kellenének hozzá, de nekem nagyon tetszett. Úgy mesélték, amikor a parkban gallyaznak, hozzák az aprítógépet, és egyből terítik is az új borítást. Kétségtelenül praktikusan hangzik, és ha belgáknak jó, talán nekünk is megfelel. Talán otthon is van ilyen, vagy ha nincs, majd lesz, és nem kell ilyen messzire utazni egy finn módra megejtett kocogásért.