Sportfoglalkozás

Megvan a maguk haszna a különféle edzéshez használt kütyüknek, így év végén például csinálhattam egy kis összegzést az idei sportos tevékenységeimről.

Nem világklasszis teljesítményekről van szó, de az én korábbi életmódomhoz képest azért egész derekas számokat hoztam össze. Meg kell jegyezni, én mindig is változatosan igyekeztem mozogni, heti 3-4 alkalommal, ez azért éves szinten majdnem 200 alkalmat jelent. Így aztán szép számok jöttek össze.

Mivel minden időjárási körülmények között, bármilyen hangulatban kézenfekvő, a szobabiciklizés végigkísérte az évet. Erről pontos számok nincsenek, de biztos tekertem vagy 30 órányit idebenn. A szabadban is bringáztam, 250 kilométerről van rögzített adatom, de az év második felében ez a fajta teljesítménymérés egyre kevesebb volt érdekes a számomra, tehát ennél azért biztosan jóval több volt a valós távolság. A nyár folyamán többször elmentem úszni, általában egy órákat tempóztam 5-6 alkalommal. Voltak itthoni tornák, súlyzózások, dinamikus jógára is elvetődtem.

Mozgásról volt szó ugyan, de mégsem kifejezetten a sportolásról szólt a 3-4 túra, köztük a legemlékezetesebb az volt, amikor felmentem Pilisszentkeresztről Dobogókőre, majd visszasétáltam. Búvárként eljutottam pár helyre, összesen 34 merülésem volt, az úszkálás miatt ennek is van némi edzés jellege. Ide számíthatok pár medencés merülést is. No meg ott volt a családi szüret, ahol hosszú órákon át cipeltem a szőlőt a hegyről, majd levezetésként még egy kis favágással lazítottam.

A legkomolyabban mért dolog viszont egyértelműen a futás volt. Az év elején még inkább tempós sétáról beszélhettünk, ebből lett a szakaszonkénti futás, majd a folyamatos lassú kocogás. Eleinte a 4-5 kilométer legyűrése is megkínzott, de a fejlődés egyértelművé vált szép lassan. Most már túl vagyok több, mint 10 kilométeres, a korábbinál jóval tempósabb futásokon is, ami után nem érzem úgy, hogy végem van.

Van bennem büszkeség amiatt, hogy még a futásba is tudtam változatosságot vinni: a Római part a "hazai pálya", de elkalandoztam itt városon belül is, aztán megvolt a debreceni rekortán az új stadion körül, kocogtam Karcagon a szántóföldek közt, illetve a Balaton közelében. Sőt, még külföldre is futócípővel utaztam, Ausztriában, a horvát tengerparton, Belgiumban is róttam a kilométereket. 

Összességében 235 kilométerről van feljegyezésem, és volt pár alkalom, amikor nem vittem a GPS trackert, vagy az nem működött. Tehát a 250 kilométernyi futás biztosan megvolt az idén. Mivel lassacskán meggyőztem magam arról, hogy hidegben, nyirkos időben is lehet kocogni, a remekül bevált Asics cipőm lassacskán erősen elkoszolódott, ám én inkább büszke vagyok rá, hogy látszik rajta a használat. Minden porszemhez közöm van!

Ami még nagyon jó volt, hogy egy kis közösség is kialakult, ahol megoszthattuk edzéses sztorijainkat, kicsit húztuk egymást ebben a formában. Sőt, alkalmanként még közös mozgás is volt, ami szerintem mindenkinek jó élmény.

Ez volt eddig. És mi jön ezután? Jövőre is folytatom a kocogást, természetesen. Télen majd az időjárás függvénye, mennyire fogom élvezni, de az új évet szeretném egy kis futással is köszönteni. Aztán ha nagy a hó, majd a termet választom, a dinamikus jógán szerzett kellemes tapasztalatok adtak egy kis lökést ez irányba. Remélhetően lesz folytatása a közös sportolásnak is.

Tavasztól pedig szeretnék úgy edzeni, hogy egy komolyabb célt is kitűzhessek magam elé. Nagyon szeretnék egyszer egy félmaratont lefutni. Kínlódva, csigalassúsággal talán már most is menne, de én annak örülnék, ha normális futásról legyen szó, rendes tempóval. Ugyan az a mostanában futott távok duplája lenne, de mivel most a 10 kilométertől már nem pukkanok ki teljesen, azt gondolom, van mire építkezni. Talán egy kicsit tudatosabban készülök, majd keresek edzésterveket, konzultálok is a rutinosabb barátokkal.

Bármennyire komoly a táv, másfél éve a 10 kilométer is elképzelhetetlenül soknak tűnt. Totál nulláról indulva értem el oda, ahol tartok- és szerintem erre az alapra építve továbblépni már könnyebb lesz. Ebben reménykedve kívánok mindannyiunknak sportos, aktív évet!

A minap láttam egy hírt, ami arról szólt, hogy a Denver Broncos irányítója, Peyton Manning még nem akarja abbahagyni a játékot az idény végén. Az amerikaifoci kedvelőinek körében az ilyen témák megvitatása hétköznapi, nincs benne semmi különleges. No de az, hogy a hírt az MTI adta ki, jelzi, hogy a Magyar Távirati Iroda ingerküszöbét is megütötték az NFL aktualitásai.

Mert egy ideje már be szoktak számolni a Super Bowl körüli felhajtásról a magyar médiában, de mostanában jött el az igazi áttörés, amikor mindenféle sajtóorgánumokban jelennek meg napi hírek az amerikaifociról. A nagy portálokon rendszeresen beszámolnak a hétvégi forduló eredményeiről, de már a főiskolai bajnokságról is olvashatunk több helyen.

Ezt az egészet csak azért hoztam fel, hogy elmélkedjek arról, mennyire természetes módon változik a sport világa annak függvényében, mi érdekli az embereket. Az ma már tényként kezelhető, hogy a sport a szórakoztatóipar része, a meccsek a tévésorozatokkal és a mozifilmekkel versenyeznek az emberek figyelméért. Ami jól eladható, annak több esélye van. Folyamatosan változnak több sportágban a szabályok, pont azért, hogy minél több néző számára legyen látványos és érdekes a közvetítés. Van, ahol egészen forradalmi módosításokra is sor kerül, máshol inkább csak óvatosan, lépésről lépésre haladnak. Elsősorban ott próbálnak kétségbeesetten variálni, ahol egyre inkább teret vesztenek a konkurens sportágakkal szemben.

Mi erről azért hallhatunk többet, mert a hagyományos magyar sikersportágak közül több is veszélybe került, legalábbis az olimpiai programot illetően. Az öttusánál például igen komoly változások zajlottak le, egészen máshogy néz ki ma egy verseny, mint Balczóék idejében. Természetesen a lényeg változatlan: változatos sportágakban kell jól szerepelnie annak, aki győzni akar, de a lebonyolítás nagyon más, mint régebben. Olyan, viszonylag fiatalnak számító sportágak hódítanak, mint például a triatlon, amiből az első versenyt 1974-ben rendezték- ma már olimpiai szám, és rengeteg amatőr is űzi mindenfelé. Ki lehet elemezni, miért szerették meg ennyien.

A változások nem feltétlenül az egész világon ugyanúgy zajlanak. Mi most ismerkedünk az NFL atmoszférájával, de a tengerentúlon már jó ideje az a legnépszerűbb csapatsport. Itt is egyre több a rajongó, míg lassacskán háttérbe szorulnak olyan sportok, mint mondjuk a röplabda. Pedig pár évtizede a férfiak és nők között is szép sikereket értek el a magyarok, értékes helyezéseket szereztek olimpiákon és Európa-bajnokságokon, de napjainkban jóval kevesebben követik a történéseket. Meggyengült a tömegbázis, a tévéközvetítések látványossága nem hasonlítható össze a fociéval, amerikaifociéval, így pedig nehéz a röplabda hazai űzőinek. Szomorú látványt nyújtanak az üres nézőterek, és ez nem csak magyar jelenség, miközben máshol még mindig nagyon szeretik...

A vízilabdát a válogatottaink nemzetközi sikeressége tartja felszínen, de a néha szétfújt, nehezen követhető bírói döntések miatt balhés meccsek sokakat bosszantanak. Kevés országban játsszák magas szinten a vízipólót, tehát valamit lépnie kellett a szövetségnek. Legutóbb azt olvastam, változik a pálya és a labda mérete is, dinamikusabb, pörgősebb játékmenetet szeretnének. Kérdés, elérhető-e ez, de van ennél nagyobb kihívás is: bővíteni az élmezőnyt. Különös, de a legsikeresebb országoknak az az érdeke, hogy egyre erősebb legyen a konkurencia! Mert ha minden világverseny Balkán-házibajnokság lesz a néha beleszóló magyarokkal, nehezen lesz eladható a sportág. 

Ha az országon belüli piac elég nagy, akkor persze a kutyát nem érdekli, máshol mennyi a rajongó- persze jó, ha az NFL meccseket Mongóliában is nézik, de amíg a legfontosabb amerikai piacon hasítanak, addig nyugodtak a liga vezetői. Számukra az a kérdés, hogy az amerikai reklámtortából kihasítani szándékozók, például az európai stílusú foci, a "soccer" profiligája jelent-e érdemi konkurenciát hosszú távon.

A hazai sportszövetségeknek érdemes lenne átgondolni hosszú távú stratégiáikat, elemezni kellene az eredményesen működő tengerentúli ligák működését, talán le lehetne vonni tanulságokat. Lehet fölényesen viszonyulni a kizárólag üzleti alapú, szórakoztatóipari jellegű sportok világához, de manapság már mindenhol pénzdíjas versenyek vannak, az összes csapatban fizetett profik játszanak, tehát maximum az összeg nagysága a kérdés, de az nem, hogy a pénz szerepe meghatározó.

Idehaza meg olyan kétségbeeseett próbálkozásokról hallani, mint Del Piero elcsábítása a Honvédba: elképzelem, milyen mezeladási számokról krétálhattak a kiöregedett futballsztárnak, amikor megpróbálták meggyőzni, érdemes Magyarországra igazolnia. Ez az epizód kiválóan jelzi, hol tart manapság nálunk a stratégiai tervezés és a hosszú távú gondolkodás az élvonalbeli sportban.

Lehet szidni az amerikai sportokat, újféle divatnak nevezni a népszerűvé válásukat, de ezek az átrendeződések mindig is jelen voltak, és a jövőben is lesz hasonló. Ám annak mindig megvan az oka, ha egy sportág meccsei harmincezer embert vonzanak, egy másiké meg harmincat. És mindez nem a néző "hibája": ő jó szórakozást keres, és azt választja, amitől ezt megkapja. Az őszinte szembenézés pedig mindig többet segít, mint mások hibáztatása. Áttörést más sportággal is el lehet érni, sőt, teret vesztett sportok is újból kedveltek lehetnek, de soha nem maguktól: együtt kell dolgozni a szövetségeknek a klubokkal, az edzőkkel és a sportolókkal a közös cél érdekében. Mi, sportszerető nézők, mindig itt leszünk, tessék minket visszahódítani! A jóra mindannyian nyitottak vagyunk...

Az NFL csapatok cheerleaderei sem maradhatnak ki a nagy karácsonyi felhajtásból. Ám az ilyen alkalomra tervezett speciális egyenruha mindenhol más és más, néhol a csapatok színét viselik a hagyományos vörös helyett- de az szinte mindre igaz, hogy keveset bíznak a fantáziára.

Olvastam a kenyai futónő doppingügyéről (az origón olvashatóak a részletek), és már azt feszegetik, az afrikai atléták is egyre gyakrabban nyúlnak tiltott szerekhez- többek között az európai edzők és orvosok közreműködésével.

Abba nem mennék bele, ki, hol, mikor doppingolt, mennyire furcsa, hogy valaki lebukik doppinggal, valakitől mintaadás elmulasztása miatt vesznek el olimpiai aranyat, mások meg évekig el tudnak lavírozni a vizsgálatok között. Lance Armstrong ügye jó példa rá, miféle maffiák épültek rá a professzionális doppingolásra, és a balhé már messze nem magányos sportolókról szól, benne vannak az edzők, sportvezetők mellett még az ellenőrzésért felelősek is.

A kérdés az, miért is van ez az egész. A válasz pedig pofonegyszerű: a pénz a mozgatórugó. Méghozzá nagyon-nagyon sok pénz. A maratoni versenyzőről szóló cikkben van benne, hogy az összetett győzelemért félmillió dollár járt, azaz több, mint 120 millió forint. Ez piszkosul nagy összeg, egyetlen versenysorozat(!) megnyeréséért. És ott van a többi pénzdíjas verseny, ott vannak a reklámlehetőségek, ott vannak a jó olimpiai szereplésért kapott hivatalos állami jutalmak, a szponzori szerződések... 

Azért nem említek magyar sportolókat, mert ugyan a mi színeinket képviselők közül is buktak meg páran, de hiszek benne, túlnyomó többségében tiszta eszközökkel érik el a sikereiket. Nem lenne jó, ha nevük egy mondatban szerepelne a doppinggal, de mind tudjuk, őket sem csak a büszkeség motiválja, meglepő sportágakban is nagyon komoly pénzek mozogni. Az senkit nem lep meg, hogy egy közepes focista jól keres, de rengeteg pénzdíjas verseny van más sportágban is, az olimpiai érmesek jutalmat és életjáradékot kapnak és így tovább. És ha ezeket az összegeket odatesszük a magyar átlagfizetés mellé, nem nehéz megérteni, komoly hajtóerő a pénz is.

Szegényebb országokban még nagyobb a különbség, egy afrikai atléta nyilván egész családja életét megváltoztatja a pár százezer dollárral. A gazdag országokban pedig a csúcssportágakban egyenesen dollármilliók forognak, amik sok mindenre ráveszik a csalástól nem megriadó sportolókat. A kellemetlen az, hogy a nemzetközi sportszövetségek is kimagasló versenyzőket akarnak a kirakatba tolni, hiszen számukra is létkérdés, mennyire eladható a sportáguk. Így aztán a nagy duma ellenére bizonyára sok lebukást elsikáltak, mert szükség van a sztárokra, a modern kori gladiátorokra.

A pénz mindenkit megszédít. Azt hisszük, a nemzetközi sportvezetők minimálbért keresnek? Ugyan már. A szponzorokat pedig baromira nem érdekli, melyik sportoló doppingolt, őket az izgatja, hogy a termékük reklámozója olyan csillag legyen, akiért milliók rajonganak. Amikor jönnek a nagy lebukások, akkor persze rettentően felháborodik mindenki, de őszintén, a szponzor csak jól jöhet ki a dologból. Ő elmondhatja, jóhiszemű volt, talán még a támogatás egy részét is vissza tudja perelni, és a sportoló nevével eladott termék bevételét tőlük senki nem kéri vissza. Majd találnak más reklámarcot...

Globális összefonódás ez, amiben a lebukásig senki nem akar feszegetni semmit. A botrányok pedig elcsitulnak, hiszen mi, nézők csúcsokra vágyunk. Papíron mi hozzuk meg a végső döntést, de a valóságban azért minket irányítanak és manipulálnak. Mivel ez manapság legalább annyira szórakoztatóipar mint sport, számomra ez nem tragédia: választok, hogy sorozatot nézek vagy meccset, de nagyjából ugyanúgy kikapcsolódás. Az egész doppingosdi fárasztó, értelmetlen. Úgyis a pénz érdekel mindenkit ebben a körben, nem lenne egyszerűbb sokkal lazábbra venni a szabályokat? A versenyek ugyanúgy jók lennének, a pénzdíjakat megnyernék a dobogósok, a szövetségek és a szponzorok megkapnák az eladható sztárokat, és nem kellene utólag, évekre visszamenőleg átírni az eredményeket.

Mert azért ember legyen a talpán, aki megmondja, most akkor nyert-e bármilyen versenyt Lance Armstrong?... És ha nem, akkor ki nyert valójában? Elárulom, a wikipedia oldala szerint az 1998 utáni eredményeit mind eltörölték. Na, erre varrjon gombot az egyszeri sportrajongó! Mert ezeket a listákat utólag átírogatni az egész sporteszme megcsúfolása. Pláne, amikor van egy pályán elért eredmény, aztán egy átvariált, aztán egy visszaperelt érem, aztán végül senki nem tud semmit.

Ennél még azt is jobban el tudnám fogadni, ha mindenki azt használna, amit akar. Tökéletes esélyegyenlőség eddig se létezett, és az pedig úgyis a sportoló saját döntése, árt-e az egészségének doppinggal. Így is rengetegen megteszik, pedig pontosan tudják mivel jár. Ami viszont most van, az nem csak nekik árt, hanem mindannyiunknak...

A női kézisek a hazai rendezésű kontinenstornán a hatodik helyet szerezték meg. Szerintem a szurkolók többsége többet várt, talán a szakvezetés és a játékosok is, de aztán ez lett belőle. És valljuk be: még ebben is volt némi szerencsefaktor.

A norvégokat például olyan meccsen jóval nehezebb lett volna legyőzni, ahol a skandinávoknak valóban fontos a győzelem. A mieink már akkor találkoztak velük, amikor számukra nem volt tétje a meccsnek. Sajnos a magyar lányoknak is csak szépségtapasz volt a győzelem, mert az elődöntő elúszott, csak az 5-6. helyért zajló párhacért hajtottak.

Ez utóbbi meccsen pedig nem sikerült győzni, a franciáké lett a jobb helyezés. Ám igazán nem ez volt fájó, azt hiszem. Az ilyen helyosztókon többnyire kissé csalódott csapatok találkoznak, akinek aztán jobban kijön a lépés, örülhet a végén, már amennyire népünnepély kísér bárhol egy ötödik helyet.

Azt gondolom, a sokkszerű igazán a dánok elleni vereség volt. Főleg az a váratlan taktikai újítás érte váratlanul a magyar lányokat, hogy a dánok normál meccshelyzetekben is lehozták a kapust, így hét mezőnyjátékossal támadtak, amire nem tudtak reagálni a mieink- sem a játékosok, sem a szakvezetés. Olvastam, hogy "trükknek" minősítették ezt a felállást pár helyen, és már arról írtak, majd "betiltják". Ami szabályos, az nem gonosz trükk, véleményem szerint. Ezt pedig sehol, senki nem tiltja, csak ilyesmivel nem nagyon próbálkozik senki, tartva attól, hogy labdavesztés után gyorsan kapják az üresen hagyott kapuba a gólokat távolról, lerohanásból. Ellenünk bejött a dánok taktikája, de ettől az elődöntőbe ők sem tudtak bejutni. És abban is biztos vagyok, az ilyen önveszélyes megoldásokat gyorsan kiismerik, nincs ezen mit betiltani. Eleve nem vagyok rajongója annak a hozzáállásnak, hogy a kreatív megoldásokat rossz dolognak tartják, szerintem a sportnak abszolút része az újítások kitalálása, alkalmazása. 

Az egész Európa-bajnokság lényege számomra pont ez a tanulság lenne: lehet újítani, lehet váratlanokat húzni. Sejthettük, hogy Görbicz Anita nélkül gyengébb lesz a válogatott, és az öröm, hogy a 18 éves Tóth Gabi viszont szépen teljesített, de a továbbiakat illetően szurkolói szemmel nem alakult igazán jól ez a torna. Nekem személy szerint jobban tetszik, ha a mieink rukkolnak elő valami váratlan, izgalmas húzással, mert ha nem is nyer a csapat, van valami vagány történés. Így most csak elmúlt az egész, elfogadható, de nem szenzációs eredménnyel...