Sportfoglalkozás

Ideje mindenkinek elfogadni azt, hogy csodák az életmódváltásban sem léteznek: három percnyi mozgás senkiből nem csinál bombanőt.

Tele van minden olyan reklámokkal, amelyek minimális erőfeszítéssel elért csodálatos alakformálást ígérnek. Étrendkiegészítők, celebtornák, újszerű sportcuccok- vége-hossza nincs ezek listájának. Ha kíváncsi valaki, ezek közül melyik működik az állításoknak megfelelően, a válaszom az, hogy egyik sem.

Most komolyan, valaki elhiszi, hogy esztelenül összeeszik mindent, és napi egy kapszula "leégeti" egy hónap alatt róla a felesleget? Reálisnak tűnik az, hogy az esti sorozatod egyik reklámszünetének a felét kell csak mozgásra áldozni valami hasformáló kütyüvel, és fitneszmodell leszel pár hét alatt? Beveszed az előtte-utána fotókat, amikről tudjuk jól, apró trükkökkel könnyedén manipulálhatók? (Épp az origón írtak a témában, egy nagyon érdekes BBC-műsorról.) 

Bár elcsépelt közhely, akkor is tény: a változás kulcsa, vagy ha úgy akarod mondani, a "csoda" benned rejlik. Amit te megteszel, annak az eredményét élvezheted. Ha egészségtelenül élsz, elhízol, ha hajlandó vagy változtatni, fogyhatsz. Nem nagy tudomány! 

Az egy másik kérdés, hogy az ember hajlamos bedőlni a csábításnak, hiszen olyan jól hangzik, hogy három perc elég a varázslathoz... Ezért működnek ezek a reklámok, ezért keresnek olyan jól a semmire se jó tablettákkal és cuccokkal. Mert hinni akarjuk, hogy ennyi elég. Aztán jön a csalódás- majd pár hét múlva rendelünk valami mást, mert ez tényleg új, forradalmi, hatékony, és orvosi szakvélemények is.. Bla, bla, bla. De annyira hinni akarunk ezekben, hogy becsapjuk saját magunkat, mert hátha majd most megtörténik a csoda: új ember lesz belőlünk, miközben pont ugyanolyan tunyák maradunk. Annyi energiát fektetünk az önáltatásba, amivel egyébként tényleg komoly eredményeket érhetnénk el a normális módszereket követve.

Ennél már az is jobb, ha az ember semmit nem csinál, mert az legalább nem lélekromboló, mint a folyamatos kudarcok. Persze ez nem megoldás. A megoldás az, ha a sorozatnak nem csak a reklámszünetét áldozod a mozgásra, vagy egészségesebb étrend kialakítására, hanem magát az egész epizódot. Ha okosan éljük, a mi életünk is lehet olyan izgalmas kaland, mint amit a tévében látunk. Csak tenni kéne érte- napi három percnél jóval többet. 

Fárasztó lesz, eleinte időigényesnek érzed majd, és utálni fogod magad azért, hogy ilyesmivel kínzod a tested. De pár hónap múlva rólad készülhet olyan előtte-utána kép, amitől a többieknek leesik az álla, és hirtelen nagyon is elégedett, büszke leszel. És azt veszed észre, már nem küzdelem önmagaddal a rendszeres testmozgás, hanem a programod része, amit élvezel. A tévésorozatot pedig már régesrég elfeledted, mert van valami más, aminek te vagy a főszereplője.

Szögezzük le rögvest: nem Novák Dezső volt a főbűnös! A Fradi egykori kiválóságáról pár éve derült ki, hogy Nemere néven jelentéseket írt, de ma már azt is tudjuk, ezzel nem volt egyedül az akkori sportéletben, sőt, a csapatában sem.

A hír megjelenése után volt felháborodás, és szegény Novák kapott hideget-meleget. Megjegyzendő, ő sose volt körülrajongott játékos, edzőként sem volt olyan kultusza, mint mondjuk egy Varga Zoltánnak, pedig aktív focistaként és később szakvezetőként is elég tekintélyes dicsőséglistája van. Négyszeres magyar bajnok, Magyar Kupa-győztes, Vásárvárosok Kupája-győztes, kétszeres olimpiai bajnok játékosként, háromszoros magyar bajnok edzőként- csak hogy tudják a fiatalabbak is, kiről beszélünk.

A története pedig nem arról szól, milyen gonosz ember volt ő, aki kéjes örömmel buktatta le sporttársait, hanem azt illusztrálja, milyen beteges rendszerben élt. Egy olyan világban, ahol még a hozzá hasonló kiválóságokat is bele tudták rángatni aljas, mocskos dolgokba. 

A szocialista sportélet tele volt hamissággal. Az amatőr sport dicsőítése csak egy lózung volt, valójában a sztárfocistáknak csak falból volt bejelentett állása egy gyárban vagy egy bányában, maximum fizetésnapon látták őket ott. Ez az álamatőrizmus jó volt arra, hogy a legerősebb válogatottat lehetett nevezni az olimpiára, nem csoda, hogy azokban az években az ötkarikás játékokon mindig szocialista országok csapatai voltak az élen. 

És ahol ilyen hazugságokra épül minden, ott maguk a focisták is hozzászoktak ahhoz, hogy a dolgokat kerülőutakon kell intézni. A mélyen megvetett profizmusban a focista elé tettek egy szerződést, abban volt fizetés és prémium, ha elfogadta, aláírta, és a pénzéért tette a dolgát. Ha jól, akkor kaphatott később még zsírosabb szerződést, ha nem, akkor elküldték. Tiszta ügy!

Nálunk bezzeg: azt hazudták, hogy a válogatott jobbszélső élen jár az esztergálásban, a centerhalf meg csilléket tologat a bányában. És ehhez asszisztált a játékos, a klub, a sportvezetés, a sajtó, mindenki. Naná, hogy megszokták a sportban és sportból élők a füllentést! Csaltak a munkában, csalták az edzést, csaltak a meccseken is igen gyakran. 

Sőt, a magánéletben is. A politikai vezetés az ún. amatőröknek lehetővé tette a seftelést, szemet hunytak felette, ha valaki külföldi túráról csempészárut hoz be, és aztán itthon szép pénzt keres vele. De csak addig nem foglalkoztak vele, amíg valamit nem akartak elérni. Minden focista simliskedett, mert egyszerűen ilyen volt a világ, ilyen volt a rendszer. Persze, hogy fontos volt nekik a pénz! Egy Albert Flórián nyilván tisztában volt vele, hogy mennyit kereshetne ha az Internazionale mezében lépne pályára, és ezért ő is, más is élt a "fizetéskiegészítéssel". Miért ne tették volna? Mindenki így csinálta.

Csak aztán ezekkel lehetett zsarolni a sportembereket, amikor besúgókat akartak csinálni belőlük. A lebuktatott focistákat megfenyegették, azok meg kénytelen-kelletlen jelentettek. Voltak ügynöknek szinte alkalmatlan emberek, akik kényszerből írogattak, de olyan súlytalan, érdektelen jelentéseket, hogy a titkosszolgálat semmit nem tudott velük kezdeni. Ám ezeknek az embereknek is az évtizedeken át eltitkolt szégyennel kellett együtt élniük, hiszen barátaikat, csapattársaikat kellett megfigyelni.

Nem csoda, hogy a rendszerváltás után nem siettek leleplezni magukat. Aztán évekkel később dőltek ki a csontvázból a szekrények, és ítélkeztek a sportolók felett nagy fölénnyel olyan emberek, akik talán maguk is ugyanilyen kényszerhelyzetbe kerülhettek volna ha akkor élnek. Nehogy azt higgyük, hogy másokat nem zsaroltak! Lennie kell az archívumokban még jelentéseknek a kor sztárfocistái mellett legendás edzőktől, híres sportriporterektől is. És aki nem önként jelentkezett, azt biztosan megviselte ez a kettős élet.

A választásuk az volt, hogy börtön és a sportkarrier vége, vagy ügynökök lesznek, és megpróbálják a lehető legkevesebb kárt okozni. Az utóbbi volt a kézenfekvő, és ezért nehéz elítélni őket. Választhattak volna máshogy? Persze. De ki az, aki lemond a válogatottságról, a bajnoki címekről, a családjának biztosított kényelmes életről? Hiszen a börtönnel minden oda lett volna, még a gyerekeiket is megbélyegzik. Nem állítom, hogy Novák bűntelen, de azt igen, hogy nem ő volt a főkolompos!

Az igazi bűnösök a rendszer irányítói, azok az emberek a Belügyminisztériumban, akik rafinált módon beugratták, majd megzsarolták a sportolókat, később aztán a jelentések alapján próbálták kiszűrni a "veszélyes elemeket". Na, ezekről az emberekről alig hallani. A volt pártállami vezetők mind tagadják az érintettségüket, a jelek szerint ők nem csináltak mást évtizedeken át, csak pogácsát ettek a Politikai Bizottság ülésein. A tisztek felfele mutogatnak, egyébként is megússzák a dolgot, hiszen az embereket Novák Dezső ügynökmúltja érdekli, az őt beszervező X.Y. őrnagyé nem. 

Ám ne higgyük, hogy ezeknek a dolgoknak elmúlt a hatása 1990-ben, hiszen nem öntöttünk tiszta vizet a pohárba, nem kezdtünk mindent újból felépíteni az alapokról. Megmaradt a titkokkal zsarolható emberek, sokan mentették át hatalmukat a régi világból az újbe. A hazugságokra, önbecsapásra épülő fociközeg nem tisztult meg, még ma is rejtőzhetnek titkok.

Így hát most is zajlik az önáltatás, a maszatolás. Tiszta viszonyokról papolunk, közben tele vagyunk zavaros hátterű klubokkal- van, ahol bűnözők, van, ahol tisztázatlan állami pénzek jelennek meg. Fejlődést emlegetünk, közben a focink eredményessége egyenlő a nullával. Az akadémiákat dicsőítjük, közben a fiataljaink sehova nem kellenek. Épülnek az új stadionok, miközben fogynak a nézők. Majd aztán 15-20 év múlva kiderülnek a simlik, a trükkök, aztán lehet ujjal mutogatni valakire. 

Sokat fogunk érni vele, a világranglista száztizenkettedik helyén, ha megint kinevezhetünk néhány embert bűnösnek- utólag...

(Képek: Fortepan)

Azok emlegetik állandóan a régi szép időket, akiknek a jelenje nem túl fényes- ez az, ami tipikusan igaz a mi focinkra.

Én rettentően tisztelem Zsengellér Gyulát, Puskás Ferencet, Albert Flóriánt és a többi nagyot. De akkor is tény: egyiküket sem láthatjuk a magyar bajnokságban vagy a válogatottban. A ma magyar focija nem erről szól, hanem valami egész másról.

Lehet emelni múzeumot nagyjaink tiszteletére, meg ápolni az emléküket, de azoknak kell állandóan a múltba révedni, akiknek ma nincs minek örülni. Talán kár is példálózni, de mégse árt: akármekkora futballista volt Eusebio, a portugálok ma Cristiano Ronaldóért rajonganak, az argentin válogatottban fantasztikus játékosok rúgták régen a bőrt, de most ott van nekik Messi. És persze biztosan büszkék az 1954-es vagy 1974-es válogatottra Németországban, de manapság nem Fritz Walterről és Beckenbauerről szól minden, hanem a tavaly vb-t nyerő hősökről. 

Kell emlékezni a régi nagyokra, de közben mégiscsak azzal kéne elsősorban foglalkozni, mi minden történik a hazai focipályákon 2015-ben. A Paks-Kecskemét meccsen nem Alberteket és Puskásokat látunk, de nagyon nem. Nincs közöttük még egy Törőcsik vagy egy Nyilasi se. Lehet Aranycsapat-múzeumot csinálni, remek dolog, a szurkolók töredéke egyszer az letben talán elvetődik oda. A maradék időben pedig nézhetjük az NB1-et. A híres magyar tiki-takát...

Paradox módon akkor járnánk jól, ha Puskásékról szinte szó se esne, alig emlegetnénk őket, mert bőven lenne siker és dicsőség a mai fociban, ami háttérbe szorítaná őket. És én hiszek benne, hogy a legnagyobbak nem is bánnák, ha nem róluk beszélnénk még sok évtized múltával is állandóan, mert utódaik méltóak lennének hozzájuk... 

Kellemes kis helyen jártam, jót kocogtam, de élesben derült ki, a vadnyulak és az őzek még könnyedén lehagynak...

Az az igazság, hogy vidéken nem feltétlenül vannak változatos lehetőségek a hobbisportolók számára. Most is teljesen véletlenül tudtam meg, hogy Karcagon, ahol pár napot töltök, van egy erdei futópálya, méghozzá szépen kiépítve, és nem is rövid. Ráadásul tornaszereket is elhelyeztek a pálya mellett- ki kellett hát próbálnom.

Persze könnyű a dolgom, hiszen mostanában már szinte minden utazásra, kiruccanásra viszem magammal a futócipőmet. A héten Debrecenben volt pár köröm a stadion melletti rekortánon, amit én remek ötletnek tartok, de ezúttal egy egészen másféle futásélményben volt részem. A karcagi futópálya ugyanis szinte végig erdőn halad keresztül, és most a mulcs mellett az ősszel lehullott falevelek borították.

Több ponton vannak tájékoztató táblák, térképpel és szabályzattal. A térkép azért indokolt, mert a teljes kör 2 kilométer hosszú, de mellett több rövidebb távú kört is kijelöltek. Színekkel jelölték meg ezeket, és faoszlopok tetejére festett színkódokat lehet követni. Ám ezekre akkora szükség nincs, mert könnyen lehet követni az útvonalakat, és az is belefér, hogy egy kicsit elkalandozunk.

A hétvége és az elfogadható időpont ellenére nem nagyon volt rajtunk kívül más az erdőben- mondjuk úgy, teljes magányban kocoghattam. Így aztán én riasztottam fel az erdőlakókat: egy méretes vadnyúl ugrott ki először egy bokorból, aztán láttam őzeket, fácánt, még egy nagy ragadozómadarat is. Igazán természetközeli élmény volt a futás! A pályát szépen rendben tartva találtam, akadtak táblák, amik az élővilágról szóltak, volt kényelmes pihenőhely, megtaláltam a tornaszereket is: saját erős, fából és acélból készült egyszerű eszközök ezek, én is beiktattam például pár húzózkodást.

Szóval tetszett a futópálya. Kár, hogy Karcag belvárosától kicsit távol esik, esti órákban szerintem kevesen keverednek el erre, de most hétvégén se nagyon jártak a környéken. Vidéken ez a fajta mozgás talán nem annyira népszerű még, de ettől függetlenül ők aktívabbak a magamfajta fővárosinál, hiszen az egész városban kicsik és nagyon bickliznek mindenfelé. Így aztán szó nincs tunyaságról- és ha valaki minden héten hosszú órákat teker, el tudom képzelni, hogy nem hozza annyira lázba a kocogás. Eközben mi még a futópályához is autóval mentünk.

Kocogni itt az erdőben, szökellő őzeket látva jó élmény, s egy barátom tréfásan rámutatott, még van hova fejlődnöm futóként, amíg ilyen könnyedén lehagynak. Meglátjuk, ha legközelebb erre járok, én futok-e, mint a nyúl, vagy a tapsifülesek. Nyáron, a kizöldült erdőben ráadásul még jobb lehet itt a kocogás, szóval vissza kell még jönnöm.

Nem csak cicanadrágos csajok tudnak olyat mutatni, ami egy kis lelkesedést pumpál az emberbe. Bár a jógában még sehol nem tartok, úgy vagyok vele, lehetek még benne sokkal jobb is, csak egy kis kitartás kell hozzá.

Vagyis inkább sok kitartás, sok gyakorlás. Láttam egy videót, ami egyszerre elkeserítő és inspiráló: egy jógi mutat be néhány mozdulatot, pár percben. Noha lassú tempóban figyelhetünk meg mindent, érezhető, mennyire kimunkált minden, micsoda rutin áll mögötte. És persze az is könnyen belátható, mekkora sportértéke van a jógának, mert sok gyakorlás kell ahhoz, amíg valaki eljut idáig.

A jógi másik videója is meggyőző...

Ezek persze elsőre nyilván kicsit elszomorítóak, hiszen úgy tippelem, idáig akkor se fogok eljutni, ha rendszeresen és sokáig jógázok. A másik fele az, hogy ha nem is lesz belőlem mester, nyilván mindenki elindul valahonnan, főleg itt, nyugaton. Nem születünk bele a jógába, mint mondjuk Indiában.

Szóval messzire lehet jutni- magunkhoz képest egészen biztosan. Ez az igazán szép benne! Ha arra gondolok, hogy egy bő év alatt gyenge gyaloglóból hobbikocogó lettem, és tíz kilométer körüli távokat futok, akkor azt kell mondjam, jógában sem reménytelen a helyzet.

Az külön érdekes, hogy nem egy szűk nadrágos, karcsú csaj a főszereplője a videónak, hanem Yaroslav Karaaba. Az ukrán jóginak volt már sportmúltja, hiszen karatézott, focizott, de később a jóga lett a szenvedélye- másfél évtizede űzi folyamatosan. Az eredmény jól látható... Az urak sincsenek kizárva ebből a mozgásformából, így aztán az első meghökkenés után ezek a videók inkább kedvet csináltak. Lehet hogy sose jutok el idáig, de valahova biztosan. Magam is kíváncsi vagyok rá, hol tartok egy év múlva.