Sportfoglalkozás

Lehetek őszinte? Szerintem az év hülye vicce, amikor egy Forma1-es csapatnak egy bíró döntése alapján kellene beültetni egy versenyzőt az autóba. Azt hiszem, teljesen összekeveredtek itt már a dolgok a világban... 

Vajon mennyiben lehet sportról beszélni, amikor előfordulhat, hogy a Sauber tavalyi tesztpilótája, Giedo van der Garde a tárgyalóteremben harcolja ki az idénynyitón való részvételt? Állítólag érvényes versenyzői szerződése volt 2015-re, de helyette két, jól fizető szponzorokat hozó pilótával készült a Sauber, a holland az autókat se ismeri, nem is rá méretezték egyiket se. A végleges döntés csütörtökre várható, ám nem hogy sportszakmai szemszögből, pusztán a józan ész alapján agyament ötletnek tűnik az ő indítása.

Mert azért ez a Forma1. Pár versenye volt már van der Gardénak a Caterham versenyzőjeként annak idején, tavaly tesztelt a Sauberrel, ez egy dolog. Nála rutinosabb vagy jobb versenyzőknek sem lehet könnyű azonban egyik napról a másikra beülni egy versenyautóba. Ebben a kategóriában még a kiscsapatok autói is pokoli gyorsak, nagyon nem árt, ha a leendő pilóta alaposan megismeri őket teszten mielőtt élesben vezetné. Ehhez képest ez a fickó gond nélkül beleülne így is. Naná, hiszen ez a Forma1...

Tizenkilencre lapott húzott, talán maga se hitte el, hogy megnyerheti a pert aztán most elvileg ott tartunk, egy bírói fórum dönthet egy versenyistálló csapatáról. A Saubernél főhet a fejük, hogy alávessék-e magukat az ítéletnek, hiszne ha bármi gond lesz, akkor azért rajtuk is lesz felelősség, hiába mások döntöttek helyettük. Akkor ugyanaz a bíróság majd elítéli őket gondatlanságért, amiért nem biztosítottak gyakorlási lehetőséget. Vagy az egész szövetséget beperlik, amiért nem tolták el az egész idényt két héttel a holland pilóta kedvéért. Ha nem indulhat, nyilván komoly kártérítést kap van der Garde, aki azzal keresne pénzt, hogy nem vezet. Órabérben jobban jár, mint a világbajnok.

És a Sauber meg magyarázkodhat a szponzoroknak, miért az egyik vagy másik versenyzőt nem indítják az ausztrál futamon. Önmagában az is vicc, hogy be lehet vásárolni egy pilótát a Forma1-be, de ezt már ismerjük, tudjuk, így megy ez még a királykategóriában is. Ez is kérdéseket vet fel arról, mennyire sport és mennyire üzlet a Forma1- a költségek ismeretében azért indokolható gyakorlatról beszélünk. Drága mulatság a csapatindítás!

Ám még a pénzes emberek esetében is érvényesülnie kellene valami belátásnak. Akadtak már fizetős alakok bizonyos csapatok körül, de a nagyon bénák még a tesztelésből is kikoptak többnyire. (Akadtak azért hajmeresztő tudású pilóták a mezőnyben...) Hogy kit indítottak és kit nem, arról a pénzügyi és sportszakmai szempontok figyelembevételével a csapat döntött. Furcsa jövő vár ránk, ha ilyesmiről is dönthetnek egy tárgyalóteremben.

Vicces lesz, ha a Real Madrid egyik kispadozó játékosa perel, hogy a játéklehetőségért igazolt oda, tessék őt csapatba tenni! Az még viccesebb lesz, ha egyszerre 16 játékos pályára küldését írja majd elő a bíróság. Oldja meg az edző ahogy tudja... Olyan világot élünk, ahol mindenki perelhet, ahol az évekig húzódó eljárásokban a doppingolók visszakapják az érmeiket furcsa érvelés után, másokat megfosztanak az eredményektől, a sportolók perelnek pénzért, a klubok perlik a szövetséget...

A sportban pedig nagyon nem szerencsés, ha a versenyzők nem a pályán, hanem a paragrafusok közt szlalomoznak profin. A végén még kialakulhat egy külön réteg, a sportolónak középszerű, de tárgyalóteremben hibátlan emberekből. Nem szeretném megélni, hogy külön tévéközvetítések is legyenek a sportbíróságok üléseiről, mert több izgalmat tartogatnak, mint a valódi versenyek.

Amikor az ember elkezd sportolgatni, és szép lassan fejlődik, nő az önbizalma is. Kétségtelen, hogy többre vagyunk képesek, pár olyan dolog már megy, ami korábban problémát okozott, le tudunk hajolni, elbírjuk a nehéz bőröndet, nem gond egy kis futás és így tovább.

Ám mielőtt végletesen elbíznánk magunkat, érdemes egy kicsit szétnézni, mi az, amitől még messze vagyunk. Az interneten böngészve szembejött velem egy videó, gyakorlatilag csak a lábfej edzéséről szól. Egy balett-háttérrel rendelkező hölgy készítette, és elgondolkodtató, mennyire jó formában kell lennie egy táncosnőnek, ha egyetlen testrészre ekkora figyelmet kell fordítani.

Azt hiszem, ez tipikusan olyan videó, amit még a rendszeresen mozgók többsége sem fog a tornához választani. Bizonyára profi munka, csak éppen olyan előképzettséget feltételez, amivel a többség aligha rendelkezik. 

Ez persze nem nagy tragédia, elsősorban arra kell figyelnünk, hogy magunkhoz képest fejlődjünk. Teljesen világos, nem lehetünk mindenben egyszerre kiválóak, de amikor valamit elértünk, akkor az ember jogosan érez büszkeséget. Ám az is tanulság, el kell dönteni, mire koncentrálunk: bele lehet kóstolni többféle mozgásformába, és így fejlődhet a fizikum, a hajlékonyság, az állóképesség, de ha egy dologban valamiért igazán profik akarnánk lenni, akkor bizony ott nem elég az alkalmankénti gyakorlás.

Más kérdés, hogy a táncosnők szintjén ez már nem kedvtelés, hanem kemény, időnként fájdalmas munka. Ezt a hetente pár alkalommal kedvtelésből mozgók többsége nem vállalja fel. Nincs is rá szükség, hiszen számunkra ez elsősorban kikapcsolódás, örömforrás. Mellékesen persze sportosabbak is leszünk, de időnként jó látni, mennyi téren van fejlődési lehetőség. 

Kár, hogy magunkról nem készítettünk felvételt még az életmódváltás előtt, mert ha most csinálnánk hasonlót, tulajdonképpen a saját teljesítményünktől is leeshetne az állunk... Persze ki akarja megörökíteni a bénázásait? És efféle bizonyíték nélkül is tudjuk jól, mekkorát léptünk előre.

A sportolónők nem csak azért érdemesek a figyelemre, mert csinosak és vonzóak, teljesítményük előtt is kalapot emelhetünk.

Valamikor nagyon régen a nők sportja afféle furcsaságnak számíthatott: csodabogárnak számítottak azok a hölgyek, akik elkezdtek atletizálni, tornázni. Versenyszerűen csak nagy lemaradással kezdtek el sportolni, és hosszú időbe telt, amíg szinte minden sportágban lett női szakág. Azért elvétve vannak még kivételek mindmáig, ám megjegyzendő, csak nőknek kiírt versengés is van, ritmikus gimnasztában és műúszásban nincs egyenjogúság.

Az első női bajnokok bizonyára a többi nő számára jelenthettek példaképet. Az igazi sztárok a legjobb férfi úszók, futók, vívók, ökölvívók lehettek, a nők versenye kevesebbeket érdekelhetett. Ám a nézők számára mégis lehetett üzenete a jelenlétüknek, mert bizonyította, nemtől függetlenül mindenki belevághat a sportba.

Azt nyilván nem kell magyarázni, hogy a világ sok helyén nem a mindennapok realitása az, hogy az emberek elkezdjenek egy kicsit sportolgatni, edzőterembe járni az öltönyös-kosztümös meló után. Az is tény, sok nőnek eszébe sem juthatott, hogy magával foglalkozzon, és valóban saját kedvére kezdjen sportolni szabadidejében. Egy ismertebbé vált sportolónő személye viszont inspiráló lehetett, mint ahogy a médiában feltűnő első tévétornászok, a fittséget hirdető hölgyek. Először a nőiesnek számító tornák lehettek népszerűek a mozogni vágyók körében, ma viszont már eltűnőben vannak a határok. A lányok is gyúrnak, futnak, síelnek, csinálhatnak bármi mást.

És eltűnik az önkéntelen megkülönböztetés a példaképeket illetően is. Eljött a pillanat, amikor a legkiválóbb sportolónők olyan bajnokokká váltak, akik nem csak a hölgyek számára lehettek inspirálóak. Egy Egerszegi Krisztinára már bárki felnézhetett, és fel is néztünk rá mindannyian. Nincs az a férfiember, aki legyintene Hosszú Katinka éremhalmozására. Hosszan lehetne még sorolni a példákat, ki-ki maga tudna említeni párat azok közül a bajnoknők közül, akiket a legnagyobbra tart.

Azt hiszem, az az igazi egyenjogúság, amikor az ember nem is gondolkodik azon, hogy "csak pár nő" versenyez, hanem pusztán a teljesítményre figyel fel. Aztán később belegondolva meglepődhetünk azon, mennyire eltűnt az előítélet belőlünk.

Természetesen mindig akad olyan sportág, aminél az ember érzékelheti a különbséget, mert a szurkoló is lehet realista, ő is láthatja, mikor erőltetett az egyenjogúsítás. A női ökölvívásnak például nem vagyok nagy rajongója; volt olyan év, amikor egy súlycsoportban két induló volt a bajnokságon, tulajdonképpen akármelyik nőismerősömet lehetett volna nevezni, és rögvest magyar bajnoki bronzérmesnek mondhatta volna magát bunyóban. Mondjuk ugyanolyan mókás lenne a férfiak ritmikus gimnasztika versenye is... A csak azért is erőltetés nekem nem szimpatikus különösebben, ám ez is belefér, bátran próbálkozhat mindenki, amivel csak akar. Majd eldől, hosszú távon a nők mekkora részét tudják megragadni a nagyon férfiasnak tűnő sportágak.

És ha kicsit kitekintünk a vérre menő versenyzés világából, valljuk be, az is komoly dolog, hogy a sok bajnoknő a mindennapokban is meg tudott maradni igazi nőnek. Ez is van akkora teljesítmény, mint a pályán elért rekordok. És emiatt is példaképek lehetnek, nem csak az aranyérmek miatt...

Mindig van új a nap alatt: havas téli környezetbe ültetik át a jógát. És talán azért, hogy le lehessen védeni az ötletet, új nevet is adtak ennek a mozgásformának, ez lett a snowga.

Pár éve indultak az első ilyen foglalkozások, nyilván olyan helyeken, ahol telente sok a hó, és sokan síelnek. Végülis nem is annyira világtól elrugaszkodott az ötlet: aki szereti a téli sportokat, ugyanúgy szeretheti a jógát is. Kinn a természetben, a tiszta téli időben, amikor szinte harapni lehetne a levegőt, belefér pár ászana is a sítúrába.

Legalábbis én úgy tippelem, spontán módon jöhetett az ötlet: együtt síelő jógakedvelők talán csak mókából kezdtek a sítalpakon nyújtani, lazítani, aztán ezt az egészet keretbe foglalták. Mint mostanában a fitnesztrendek többsége, ez is először a tengerentúlon vált népszerűvé. Van, aki sílécen, más hótalpakon jógázik, és akad jógaközpont, ahol annyira kedvelt a snowga, hogy már éjszakai foglalkozásokat is terveznek.

A túrák első részében kezdik a jógát, és az így felfrissült, bemelegedett síelők jobban élvezik a havas tájon töltött időt. Biztosan nem árt a síelőknek sem az ászanáknak köszönhető jó hatás. Állítólag már néhány európai üdülőhelyen is kínálnak ilyen programot.

Elmondható, hidegben-melegben jógáznak manapság, hiszen a divatos hot jóga az egész világon ismert, nálunk is több ilyet kínáló stúdió van. Érdekes kontraszt lehet, ha valaki a felmelegített teremben űzött jógát is gyakorolja, sítúrán pedig beiktat egy snowga foglalkozást is...

Erre biztos nem gondoltak amikor Indiában kialakultak a jóga gyökerei. Úgy látszik, a jóga igazi jolly joker, bárhol űzhető, bármivel ötvözhető. Van, akiknek ez egy igazi filozófia és életforma, a rendszeres gyakorlás sokaknak lett szenvedélye az egész világon, míg jópáran megtalálták benne a nagy üzlet lehetőségét is. Ennél sokarcúbb mozgásforma aligha létezik...

Az NFL-ben már javában zajlanak a játékosmozgások, régi harcosokat küldenek el a klubok, másokat pedig hasznosabbnak tartott emberekre cserélnek. Időnként fájdalmas döntések ezek, de a limitált fizetési sapka miatt meg kell ezeket hozni.

Az amerikaifoci egyik fontos fogalma az ún. salary cap, azaz fizetési sapka. A csapatok nem költhetnek többet a játékosokra ennél a keretnél, és ez azért nagyon hasznos, mert nem lehet egy dúsgazdag tulajdonosnak afféle Dream Team-eket összevásárolgatni. Az NFL-ben nincs Real Madrid vagy PSG, pont ezért. A csapatépítés rendkívül fontos összetevője a sakkozás a bérekkel, a menedzser éppen olyan fontos ember, mint a csapat vezetőedzője.

A lejárt szerződésű játékosok, az ún. szabadügynökök (free agent) bárhová eligazolhatnak. Vannak, akiket megtartanának régi csapataik, mások mehetnek amerre látnak, megpróbálhatnak minél zsírosabb szerződést kiharcolni. Természetesen nem csak a pénz dönt, nem egy olyan játékos van, aki kötődik a csapatához, akár olcsóbban is aláír, mert jól érzi magát, míg más kijelentette, mindenben a helyette tárgyaló ügynökre hagyatkozik- azaz kizárólag pénzügyi kérdésként kezeli a dolgot, afféle zsoldos.

Valahol persze minden játékos az, hiszen senki nem egy marék mogyoróért játszik az NFL-ben. Akik viszont sok éve viselik egy csapat színeit, azok elküldése komoly dió. Jó példa erre a friss Super Bowl-győztes New England Patriots veteránja, Vince Wilfork. 11 évet húzott le a csapatnál, újoncként tagja volt a 2004-es bajnokcsapatnak, és úgy fest, most újabb bajnoki címmel a háta mögött búcsúzik. Ő volt Tom Brady mellett az utolsó egykori Super Bowl-győztes a nagy évekből. Ám olyan pénz ütötte volna a markát a napokban, ha a keret tagja marad, amit egy 33 éves, valószínűleg karrierje legjobb éveit már maga mögött tudó defensive tackle esetén nyilvánvaló érdemei ellenére sem tudott felvállalni a Patriots. A 8 millió dollár a fizetési sapkában túl sok volt, erre szükség van a fiatalabb sztárjátékosok megtartásához. Ám az a furcsa helyzet hogy szabadügynökként Wilfork akár régi csapatával is tárgyalhat, és újból aláírhat- jóval kevesebb pénzért. Ki tudja, hogy alakulnak még a dolgok, de gondolatban a legtöbb már elköszötek Big Vince-től...

Andre Johnson a Houston Texans legendás elkapója volt, de az idén ő maga kérte menesztését. Talán szeretne még egy-két jó idényt olyan csapatban eltölteni, ahol reális esélye van egy Super Bowl-győzelemre- lehet, hogy rá fogja költeni a Patriots a spórolt pénz egy részét?

Amennyiben szakítás a vége, az ilyen játékoslegendák esetében általában közös, könnyes sajtótájékoztatóba torkollik a búcsú. Mindenki nagyon sajnálja az elválást, de a játékos ügynöke közben már gőzerővel keresi az új csapatot, míg a csapat csatasorba állítja a fiatalabb utódot. Nem sokan hitték volna, hogy Peyton Manning egyszer mezt cserél, és nem az Indianapolis Coltsból vonul vissza, de még ő is feláldozható volt a fizetési sapka oltárán pár éve. Tulajdonképpen ez mind a két fél számára jól sült el, mert a Colts egy zseniális fiatal irányítót, Andrew Luckot draftolt, míg Manningnek voltak komoly eredményei a Denver Broncos csapatában- igaz, a Super Bowlt elbukták.

Szóval ez a vándorlás az NFL holtszezonjának fontos időszaka. Wilforkon túl is elköszöntek már pár ismert névtől, AJ Hawk-tól megvált a Green Bay Packers, Brian Hartline a Miami Dolphins csapatánál került körön kívülre, de állítólag olyan klasszisok helyzete is ingatag, mint a Kansas City Chiefsnél játszó Dwayne Bowe. Máshol váratlan cserékkel borzolják a kedélyeket: a Philadelphia Eagles népszerű és igen eredményes futója a Buffallo Bills csapatához került, cserébe egy fiatal linebacker, Kiko Alonso érkezett. Most aztán mindenki elemezgeti, ki járt jobban az üzlettel. 

Messze még a játékosmozgás vége, tuti hogy lesz még bőven kedélyeket borzoló igazolás. Hiába hideg fejjel meghozott üzleti döntések ezek, akkor is van egy érzelmi oldal. A szurkolók nem szívesen fogadják el, hogy pár dolláron múlik az egyik kedvencük sorsa, nem nagyon szeretnék egy rivális mezében látni azt, aki annyit tett a csapatukért. Az eszük azt súgja, nem nagyon lehet másként, mégis nehéz ezt elfogadni.

Ám az NFL legalább annyira üzlet, mint amennyire sport. Meg kell jegyezni, a profi sport mind ilyen, az európai fociban pont ugyanúgy sakkoznak a pénzekkel. A tengerentúlon azért más, mert legalább tiszták a viszonyok, mindenkire ugyanolyan keret vonatkozik, és pontosan lehet tudni, mekkora összegekről beszélünk. Látszatra úgy tűnhet, az NFL anyagiasabb, pedig csak egyszerűen átláthatóan megy minden. Ettől még nem forog több pénz- csak ami forog, az látható.

Sokan pont ezért is kedvelik jobban az amerikaifocit, hiszen tisztábbak a viszonyok. Színvonal van itt is, ott is, izgalom dettó, viszont a körítés is számít, hiszen manapság nem csak a meccsekről tudósítanak, hanem minden másról is egy-egy sportág háza táján. Hiába csak hónapok múlva indul be az NFL következő szezonja, a mostani időszaknak is megvan a maga izgalma...