Sportfoglalkozás

Első pilates órám után azon töprengtem, mennyi olyan mozdulat volt, ami roppant ismerős volt a jóga foglalkozásokról. Csak más nevek alatt akarják nekünk eladni ugyanazt?

Bár nem vagyok szakértő, úgy vélem, nem ez a helyzet. Az tuti, hogy a jóga több ezer éves hagyományaiból sokan merítettek. Ha jó egy nyújtó póz, miért találnak ki helyette mást? Lehetne egyáltalán? Fogalmam nincs, de néhány dolog annyi tornából köszön vissza, hogy gyaníthatóan nem lehet fejleszteni.

Ám a mozgásforma alapvető célkitűzésében, felfogásában bőven lehetnek különbségek, és ezek hatással vannak a gyakorlatokra is. A pilatest roppant célirányosnak éreztem, világos útmutatásaival és hatékony gyakorlataival. A jóga azért lehet másféle, filozofikusabb is, de gyanítom, a többség számára itt nyugaton ez is csak egyfajta torna.

Ezért aztán a különbségek sem úgy érezhetőek, mintha a jógát máséle felfogásban űznénk. Én személy szerint mind a kettőt szívesen csináltam, a dinamikus jóga kifejezetten tetszett is, ahogy állandóan mozgásban voltunk, és bevallom, erősen meg is izzasztott. A pilatesnél pedig jó volt egyesével érezni a megmozgatott testrészeket. Nem értek annyira hozzá, de azt hiszem, eszközökkel, labdával még változatosabbá tehető, igazán komplex, jól kitalált mozgásforma ez, ami nem véletlenül ennyire népszerű.

A döntő inkább az, hogy mennyire szimpatikusak a körülmények: az oktató személye, az óra hangulata, a terem. Eléggé földhözragadtak vagyunk ahhoz, hogy ez alapján válasszunk. Mindez nem tragédia, a mi életmódunkba így illeszthetők be a különböző mozgásformák, legyenek ősiek vagy modernek. Végül úgyis letisztul, mennyi közös elem van bennük, és az is kiderülhet, bármelyikkel elérhetjük a célunkat tudatossággal is kitartással.

A múltkor a szokásos útvonalon futottam a Duna partján, amikor felbukkant egy fiatal anyuka, babakocsival. Feltűnő volt, hogy futócuccban igazgatja a gyereket, aztán nem sokkal később újból láttam: akkor már kocogott, maga előtt tolva a kicsit.

Én feltétlenül elismerem a lelkesedést, a teljesítményt, biztatóan intettem, amire csak annyit mondott, hogy még nagyon rosszul megy neki a futás- a szülés után először próbálkozott vele. Ám ahogy én is tudom, úgy nyilván ő is tisztában van azzal a jó hírrel, hogy ennél majd csak jobb lesz.

És egyébként majdnem mindegy is, mennyire jó a tempó. Elképzelem, ahogy a terhesség hosszú hónapjai után eljön a nagy nap, kézben tarthatja a gyereket, aztán jönnek az első napok az új családtaggal. Izgalmas, szép időszak lehet ez, természetesen a maga nehézségeivel együtt. Aztán nyilván elkezdett motoszkálni a gondolat, jó lenne ismét kicsit mozogni, futni menni- aki rákap az ízére, annak egy idő után nagyon tud hiányozni. És előkerülnek a futócuccok, az anyuka próbálja kitapasztalni, milyen a babakocsit tolva kocogni, figyeli, hogy viselkedik a kicsi. Most már nem csak magára kell gondolnia...

De megold mindent, és rója a kilométereket. Tiszteletre méltó dolog! És persze ezt már nem csak magáért teszi, a fittebb anyuka a gyerekkel is tartani tudja majd a lépést, ahogy egyre több kalandba csöppennek közösen. 

Közben beugrott a barátnőm idén kilencvenet betöltött anyukája, aki pedig a maga tempójában mozog. Van egy kis kerekes kocsija, arra támaszkodva sétálgat minden héten egy-két alkalommal. A saját lehetőségeihez képest az ő teljesítménye is nagyon szép, és hiszem, ez is hozzájárul ahhoz, hogy szellemileg friss tud maradni.

Én meg afféle újonc vagyok a sportos életmód terén, de bizonyos eredményeket már elértem. Még bőven van hova fejlődni, ám ha a többieket látom, akik velem szemben jönnek a futva vagy biciklizve, felismerem, ki az, aki még nálam is kezdőbb, és ki az, aki profi. Nyilván mindenkinek megvan a maga története... Hogy honnan jöttünk és merre tartunk, szinte mindegy. A lényeg inkább az, hogy lehetőségeinkhez képest próbáljuk megtalálni a motiválóerőt, és aztán éljünk aktívabban, olyan mozgásformát választva, amit szeretünk és ami örömet okoz.  

Egészen sajátos hangulatú dokumentumfilm készült 1969-ben Schirilla Györgyről és bisztróavató futásáról. A Hosszú futásodra mindig számíthatunk messze több, mint egy sportteljesítmény bemutatása, igazi korkép.

Az 1939-ben született Schirilla annak idején ismert arcnak számított, de ma talán még nagyobb ikon lehetne belőle. A roppant kitartó sportember szélsőségesen hosszú távokat futott le, 1967-ben 32 nap alatt jutott el Budapesttől Moszkváig- ez 2216 kilométer! Olyan korszakról beszélünk, amikor nem voltak milliós pénzdíjak minden kis sportversenyecskén, tényleg a dicsőség volt a nagy jutalom, nem az anyagiak. A legtöbben azért hallottak a kiváló sportoló teljesítményéről, mert szinte minden évben átúszta a jeges Dunát.

Ennek állítólag különleges története van: Schirillánál gyermekkorában szívbetegséget diagnosztizáltak, később gyermekparalízist kapott. Egyik lába így vékonyabb volt, mint a másik, és amikor 18 éves korában egy lány emiatt csúfolni kezdte, bánatában a Dunába ugrott. Kievickélt, és talpra állt- képtelesen is. Innen indult az a karrier, ami ma egyenes út lenne a médiába, mert igazi hiteles népszerűsítője volt az egészséges életmódnak.

Ez a bizonyos dokumentumfilm egy epizódot dolgoz fel: Schirilla volt a díszvendége egy bisztró avatásának Kenderes faluban. Gazdag Gyula rendező nem csak a futásra koncentrált, hanem a körülményekre is. Megemlítik a Horthy-kultuszt, és szóba kerül az is, hogy eredetileg Schirilláról nevezték volna el a bisztrót, de a szabályok ezt nem tették lehetővé élő emberrel, ezért Sport bisztró lett a műintézmény neve. (Egy apró megjegyzés: én konkrétan nem tartom olyan rossznak ezt a szabályt...)

A hatvanas évek végén, a létező szocializmusban nem csak kimondott előírásokhoz kellett igazodni, voltak kimondatlan, de betartandó dolgok is. Figyelembe kellett venni a szocialista erkölcsöt- nem véletlen az sem állítólag, hogy nem a faluban, hanem a falu határa előtt volt az üdvözlő beszéd. Nekem legalábbis úgy rémlik, egy beszélgetésen arról beszéltek, hogy nem érezték "méltónak" a sportember köszöntését Horthy Miklós szülőfalujában... Így aztán ott hangzott el a borzasztó rímeket felvonultató versike, amiből a film címe származik.

A filmet tehát lehet így is, úgy is nézni. A korszakról is elmerenghetünk, de én azt gondolom, érdemes felidézni Schirilla György emlékét is, aki sok mai hobbisportoló számára lehet példakép, hiszen komoly hátrányból indulva ért el remek teljesítményeket.

Az egyik focisuli vezetője indulatosan mesélt arról, hogy milyen módon trükköznek az utánpótlás-nevelésre szánt társasági adóból származó pénzekkel. (A részletek például ebben a cikkben megtalálhatók.)

Azóta eltelt pár nap, és nagy-nagy csend veszi körül a témát. Egyrészt a szövetség bízvást gondolhatja azt, már fel sem tűnik az, ha valaki korrupciót kiált, és villámgyorsan elfelejtik az ügyet. Ha meg mégis reagálni kell, akkor jön egy elnökségi nyilatkozat, hogy a pénzek elosztását igenis gondosan felügyelik, amennyiben visszaélést tapasztal valaki, vádaskodás helyett tegyen feljelentést, és egyébként is nézzük meg, milyen döbbenetes mértékű a fejlődés, hiszen épülnek a pályák, egyre többek gyerek rúgja a labdát, a finneket pedig legyőzte a válogatott. Nincs itt semmi látnivaló, lehet továbbhaladni.

Mondjuk ki, ez az egész egy olyan rendszer, amibe kódolva van a lenyúlás. Ajándékpénz, hogy a sok másra elkölthető adóbevétel egy részéről az állam lemond, így komoly támogatást ad, de a pénz felhasználásáról nem a kormányzat dönt, hanem a cégek. Pontosabban részben a kormány is, hiszen a kiválasztott sportok támogatásába "csatornázza be" ezeket az összegeket. És itt bizony milliókról, milliárdokról van szó. 

Nem nehéz tehát elcsábulni: nem vádolok senkit visszaélésekkel, de mind tudjuk, ha valaki nagyon akar, ebben az országban simán lepapíroz pár milliót, és máris csoroghatnának vissza a pénzek. A nevelőegyesület vezetőjénél is landolhatna egy kevés, tulajdonképpen a gyerekekre is költenek valamicskét, hát hol itt a hiba? Ismétlem, erre nekem semmi bizonyítékom nincs, de kétségtelen, valaki már felemelte a szavát a rendszer ellen, olyan ember, aki belülről ismeri ezt a világot. Nehéz elképzelni, hogy csak viccelni akart- csak éppen az állításokat bizonyítani kell.

Az viszont kétségtelen, hogy a pénzek irányítottan áramlanak bizonyos helyekre, mert pár akadémia óriási pénzekkel gazdálkodhat, míg másoknak fillérek jutnak ahhoz képest. És a szakmai munka az MLSZ öntömjénezése ellenére annyit ér, amennyit: még nem látszanak jelei annak, hogy az utánpótláscsapataink lemosnák a nemzetközi riválisokat. Az ellenkezője inkább előfordul. 

És a lehangoló eredmények azt jelzik, ha van pénz, azt nem megfelelően költik el- vagy egy jelentős része nem is a focira megy. Vajon kinek lenne az érdeke, hogy feltárják az összes pénzmozgást? Ha van olyan, aki visszakért és visszakapott egy bizonyos százalékot, az magát aligha mártja be, mint ahogy a vele együttműködő focisuli se fogja feltenni a kezét. Az MLSZ-nek nem hiszem, hogy lenne kapacitása a teljes feltárásra, ráadásul a rendszer bukása az ő bukásukat is hozná, hiszen kiderülne, légvárakra épülnek a fantasztikus tervek. És nyilván kormányzati szinten is óriási presztízsveszteség lenne, ha a sporttámogatás egyik emblematikus formájáról kiderülne, ügyeskedők nyernek vele, nem az utánpótlás.

Pedig volna itt mit megkapargatni. Személyesen hallottam egy pletykát, miszerint nehogy elhiggyem már azokat az óriási számokat, amiket a programokba bevont gyerekekről mondanak. Állítólag el lehet menni vidékre vagy Budapestre, ahol a papíron mondjuk 200 egy korosztályba tartozó, a focisuliban képzett fiatalból a fele vagy a negyede jár rendszeresen edzésre- ha nem kevesebb. A többi volt egyszer, beírták a nevét, megvan a statisztika. Miért nincs épp aznap ott? Biztos tanul, fontos iskolai kötelezettségei vannak, netán beteg- állandóan... 

No, ha ez igaz, azt megintcsak nem fogja senki feltárni és bevallani. Képzeljük el, amikor a maguk munkájára új büszke MLSZ-vezetők bejelentik, nem százezer gyerek focizik a hazai utánpótlásban, hanem a töredéke. De egyébként minden rendben van, ez csak játék a számokkal, és nyilván arra a kevesebb emberre költötték el az irdatlan pénzeket, tehát ez tulajdonképpen pont hogy nem rossz, hanem örömteli. Aki csak idétlenkedett edzésen, az ne rontsa ott a levegőt... Na ezt már nem venné be senki. Bár a korábbi kijelentéseiken is csak mosolyog a közvélemény, mert az eredmények beszéltek helyettük.

De ha valaki, valahol igazolni tudná, hogy semmi nem úgy van, mint ahogy eddig állították, a végén még esetleg teljesen elzárnák a pénzcsapokat: boldoguljon mindenki lelkesedésből ahogy tud, feneketlen zsákba nem tömünk pénzt. Sokak megélhetése kerülne veszélybe... A viszonyokról a leginkább érdemben talán pont a gyerekek tudnának nyilatkozni, de gyanítom, őket nem érdekli a TAO-pénzek elfolyása, vagy hogy mennyire nem stimmelnek a statisztikák. Leginkább játszani szeretnének jó esetben, hajtani a labdát. És nem is az ő dolguk rendet tenni, hanem a labdarúgásban dolgozó vezetőké. De ha a kicsik belenőnek egy eleve korrupt rendszerbe, többé menthetetlenek lesznek- éppen úgy, mint a magyar foci. Most kéne tisztán látni, minden rendben van-e, vagy csak egy sértett ember vagdalkozása volt a nyilatkozat!

Ám azt hiszem, annak az esélye, hogy mindent őszintén feltárnak, minden ténnyel szembenéznek, és a közvéleményt részletesen tájékoztatják, nagyjából akkora, mint hogy a magyar válogatott VB-döntőt játszik...

Egy nappal a nagy meccs után is rengetegen beszélnek a pályán látottatokról, de többen máris előrángatták a labdák ügyét, a rekordnézettséget, sőt, a jövő szezon nyitómeccsét is. 

A témák közül a legizgalmasabb továbbra is az, miért passzjátékkal akarták lezárni 20 másodperccel a vége előtt, egyetlen yardra a célterülettől a Seahawks edzői a döntőt. Azt ki kell jelenteni már most, hogy ha a passz sikeres, mindannyian mennybe mennek: az edző és a támadókoordinátor a bevállalós hívásért, az irányító Russell Wilson és az elkapó Ricardo Lockette is. Máshogy történt, lehet tehát boncolgatni az esetet. 

Felröppentek hülye összeesküvéselméletek is, az egyik szerint az edzők célja az volt, hogy Wilsonból csináljanak hőst, és ezért akarták megadni neki a lehetőséget a győztes csapás megtételére Marshawn Lynch helyett. Ez szerintem egyértelmű marhaság, ez egy Super Bowl volt, ahol ilyen kokcáztatásnak nincs, nem lehet helye valamiféle imázsjavítás érdekében.

Az az igazság, hogy ebben a sportban nem lehet biztosra menni. Marshawn Lynch remek futó, de nincs megállíthatatlan ember. Ha második kísérletre futnak, és a Patriots védőinek sikerül szerelni, esetleg yardokat veszít, akkor harmadik kísérletre jöhetett volna pont egy ugyanilyen passz, mint ami a bukást okozta. Semmi garancia nincs arra, hogy Lynch begyalogol a labdával. A Seahawks támadókoordinátora megvédte a döntését, szerinte Lockette is lehetett volna erőszakosabb, ami nyilván igaz. Utólag persze minden érintett magyarázkodik, mi mást tehetnének? 

A Patriots akkor csak három defensive backet küldött fel a pályára, közülük az egyik a draftolatlan újonc, Malcolm Butler volt, a Seahawks edzői közül nyilván úgy kalkuláltak, ha oda is ér a villámgyors útvonalat futó elkapóhoz, maximum kiütheti a labdát és nincs veszve semmi. A bravúros interception egyszerűen nem volt benne a játékában, ez a srác még soha nem szerzett labdát az NFL-ben. 

De az élet ilyen! Chris Matthews a Seahawksból pont ugyanilyen semmiből előbukkant X-faktorrá vált a mérkőzésen, de a végén Butleré lett a slusszpoén. A rossz edzői döntést villámgyorsan meglovagló média és közösségi oldalak most aztán mind ontják az okoskodást, de egy meccs soha nem egyetlen játékon múlik. Azon inkább, hogy a szinte verhetetlennek gondolt Seahawks védelem annyi sikeres passzt engedett Tom Bradynek, amennyit még soha senki nem csinált Super Bowlban. Pedig éppen elbizonytalanodhatott volna a két labdaeladás után... 28 pontot tettek fel a táblára, ami egyáltalán nem kevés, sőt. Ha Richard Shermanék hozzák az idényátlagot, akkor annak az utolsó játéknak már nem lett volna semmi jelentősége. Azt gondolom, hosszú távon majd a helyén kezelik ezeket a helyzeteket, de most még persze megvan a szenzációfaktor- elemezni viszont a teljes játékidőt kell, nem egyetlen másodpercet.

Noha mind a két csapat jó teljesítményt nyújtott, de voltak hibák is. A Patriots most nem húzott semmi meglepőt: rövid passzokkal gyűjtötték a yardokat, és bolond volt, aki nem számított rá, hogy Brady kedvenc célpontjait meg fogja találni jópár alkalommal. Jó meccse volt Edelmannek, Amendolának, Gronkowskinak, LaFellnek és Vereennek is, ehhez társult egy gyenge közepes futójáték, és meg is kaptuk a tipikus Patriots támadóstílust. Ismét kiderült, miért számít nyerő típusú játékosnak Brady, aki nem volt hajlandó feladni, és a passzaival a hátán vitte a csapatot.

A Seahawks oldalán több volt a mázli, és ne feledjük, nekik sikerült egy névtelen játékosból nyerőembert varázsolni. De egy Super Bowlban senki nem lehet versenyben "véletlenül", ez nem csak a szerencséről szól. A Seahawks csapatként igenis jól teljesített, mert a védelem által engedett touchdownokra képes volt válaszolni a támadóegység. A győzelemhez viszont kellett volna még valami- és ez a momentum most a Patriotsnak kedvezett. Nemes párharc volt, de csak egyetlen csapat nyerhet...

Vannak, akik a Super Bowl kapcsán azt emlegették, az a "generációk csatája". Ma olvastam egy roppant érdekes adatot ennek kapcsán. Minden idők legfiatalabb Super Bowl-győztes csapata lett a most nyertes New England Patriots, 25,2 éves átlagéletkorával! Brady ugyan 37 éves, de rajta kívül az idősebb generációt csak pár ember képviseli: 30 felett Wilfork, Ninkovich és Connoly van, 30 körül még pár ember, de a többi kulcsember közül például Chandler Jones, Hightower, Stork és Siliga 24 éves, Gronkowski, Vereen és Collins 25, Solder és Develin 26, McCourty és Chung 27, Edelman, Blount, Wendell és LaFell 28. Szó nincs arról, hogy egy csapat "nyugdíjas" utolsó nagy hadjárata lett volna az idei szezon... A vezér kétségtelenül más korosztály, de egyelőre nem úgy néz ki, hogy ő lenne a csapat kerékkötője.

Tom Brady a mérkőzés legértékesebb játékosa lett, ez a harmadik MVP címe Super Bowl-ban, így ebben is társrekorder lett Joe Montanával. Brady kapott egy szép piros Chevy pickupot a címért a főszponzortól, de nem sokáig tartotta meg: az autó kulcsait a hírek szerint Malcolm Butler kezébe nyomta. Azt hiszem, nem csak szép gesztus volt ez, hanem méltó elismerése annak, mit köszönhet ő maga is a fiatal játékosnak.

Megjegyzendő, hogy a bírók nem fújták szét a meccset, kevés szabálytalanságra dobtak zászlót, nem nagyon voltak vitát generáló esetek. Nagyon jó volt, hogy nem akasztották meg állandóan sárga zászlók a játékot, ami azért így is sok megszakítással zajlik- naná, így lehet reklámozni. Ez is része a bulinak, de ettől függetlenül nagyon izgalmas volt a meccs. Én nem szeretek felülni a provokációnak, amikor az európai focival állítják szembe az amerikait. Lehet jó és szórakoztató mind a kettő: én nem tagadom meg a gurulós foci nézésekor megélt óriási élményeimet se, és bevallom, az amerikaifocival is hosszú időn át barátkoztam, rá kellett érezni az ízére. Ami jó, az jó, és ez a Super Bowl nem csak a tavalyihoz képest, hanem úgy általában is az egyik legjobb meccs volt évekre visszamenően, sportágtól függetlenül.

Meg kell emlékezni az igazán látványos félidei showról is. Hogy miért pont Katy Perry léphetett fel, az most már teljesen mindegy, mert az énekesnő igazán kitett magáért. Háromszor öltözött át, egyveleget adott elő legismertebb dalaiból, és valóban jól is énekelt. Emellett pedig a különleges vetített színpad, no meg a táncosok serege határozta meg a látványt, aztán még egészen magasra is felemelték a műsor végén, szóval volt itt minden. Vicces, hogy ehhez képest a legtöbbet arról beszéltek, amikor az egyik jelenetben mögötte levő cápajelmezes táncosok elbénázták a koreográfiát, és kissé kaotikusan integettek az uszonyaikkal. Ezt is majdnem annyit elemezték, mint Wilson rossz passzát...

Nyilván Katy Perry is hozzájárult a program sikeréhez: a 49. Super Bowl lett minden idők legnézettebb televíziós műsora az Egyesült Államokban. 114,4 millió ember látta, a Patriots fordítást hozó negyedik negyed alatt volt a legmagasabb a nézettség. Minden második tévénéző a Super Bowl-t nézte, ami elképesztően magas szám- de meg kell jegyezni, ebben a hírben nincs meglepetés, mert az örökrangsorban eddig is felül voltak reprezentálva a Super Bowl-ok, a mostani a tavalyit küldte a második helyre minden idők legnézettebb műsorai között. Természetesen iszonyú sok Facebook- és Twitter-üzenet is született a mérkőzés ideje alatt, majd a drámai lezárás után.

Természetesen a meccs utóéletéhez hozzátartozik az is, hogy máris előkerült a leeresztett labdák ügye, ami még mindig árnyként vetül a Patriots sikerére. A döntőt illetően nyilván szóba sem kerülhet ez a dolog, és a vizsgálatról kiszivárgó adatok után már teljesen zavaros a helyzet. Állítólag a meccs előtti nyomásmérésről semmilyen hivatalos feljegyzés nincs, meg nem lehet mondani, melyik labda milyen nyomásból eresztett, ha eresztett egyáltalán. Azt is rebesgetik, nem 11, hanem csak egyetlen labda volt jelentősen puhább, a többi csak minimálisan volt a meghatározott szint alatt. És ezt igenis okozhatja a hőmérsékletkülönbség. Ideje lenne tisztán látni ebben a jelentőségéhez képest roppant módon felfújt ügyben!

Az pedig már maximálisan a jövőről szól, hogy hagyományosan mindig a Super Bowl-győztes hazai meccsével indul a következő szezon. Máris azt kalkulálják, a Patriots kiket fogad 2015-ben az alapszakaszban, melyik lenne a legpikánsabb összecsapás. Az NFL nem hagyja ki a ziccereket, nyilván egy érdekesebb meccset választ- szóval aligha a Tennessee Titans látogat majd az első fordulóban Foxboróba. De a Pittsburgh Steelers, a Philadelphia Steelers, vagy Rex Ryan új csapata, a Buffallo Bills már esélyesebb. Vagy esetleg kivételesen idegenben kezd a bajnok, hiszen volt már ilyenre példa- mondjuk Indianapolisban a Colts ellen. Ez sem hangzik rosszul...

Mondjuk ez még nagyon-nagyon messze van. De ilyen finálé után nagyon ki leszünk rá éhezve szeptemberre.