Azok emlegetik állandóan a régi szép időket, akiknek a jelenje nem túl fényes- ez az, ami tipikusan igaz a mi focinkra.

Én rettentően tisztelem Zsengellér Gyulát, Puskás Ferencet, Albert Flóriánt és a többi nagyot. De akkor is tény: egyiküket sem láthatjuk a magyar bajnokságban vagy a válogatottban. A ma magyar focija nem erről szól, hanem valami egész másról.

Lehet emelni múzeumot nagyjaink tiszteletére, meg ápolni az emléküket, de azoknak kell állandóan a múltba révedni, akiknek ma nincs minek örülni. Talán kár is példálózni, de mégse árt: akármekkora futballista volt Eusebio, a portugálok ma Cristiano Ronaldóért rajonganak, az argentin válogatottban fantasztikus játékosok rúgták régen a bőrt, de most ott van nekik Messi. És persze biztosan büszkék az 1954-es vagy 1974-es válogatottra Németországban, de manapság nem Fritz Walterről és Beckenbauerről szól minden, hanem a tavaly vb-t nyerő hősökről. 

Kell emlékezni a régi nagyokra, de közben mégiscsak azzal kéne elsősorban foglalkozni, mi minden történik a hazai focipályákon 2015-ben. A Paks-Kecskemét meccsen nem Alberteket és Puskásokat látunk, de nagyon nem. Nincs közöttük még egy Törőcsik vagy egy Nyilasi se. Lehet Aranycsapat-múzeumot csinálni, remek dolog, a szurkolók töredéke egyszer az letben talán elvetődik oda. A maradék időben pedig nézhetjük az NB1-et. A híres magyar tiki-takát...

Paradox módon akkor járnánk jól, ha Puskásékról szinte szó se esne, alig emlegetnénk őket, mert bőven lenne siker és dicsőség a mai fociban, ami háttérbe szorítaná őket. És én hiszek benne, hogy a legnagyobbak nem is bánnák, ha nem róluk beszélnénk még sok évtized múltával is állandóan, mert utódaik méltóak lennének hozzájuk...