Sportfoglalkozás

Olvastam egy cikket arról, milyen rafináltan dolgozik mostanában a fogadási maffia: olyan meccs eredményével nyernek, amit le sem játszottak (a cikk itt olvasható). 

Nem is tudom, miért vagyok meglepődve. Tele van minden szerencsejátékkal, és azt hiszem, ahogy a kaszinókat se ministránsfiúk irányították sohase, minden más manipulálható buli körül felbukkantak olyanok, akik ügyesen vagy ügyetlenül csaltak. Elég felidézni, hány nagymenő pókeres is lebukott már, a megbeszélt eredményű focimeccseket pedig számon se lehet tartani. Itthon már évtizedekkel ezelőtt volt ilyesmi, néha a bajnokság végeredményét befolyásolták így, aztán később jött a totóbotrány.

Most pedig az online fogadóirodák teszik lehetővé a könnyű, gyors pénzkeresést szinte teljesen arctalan, névtelen bandák számára. Ne legyenek illúzióink: bármi megvehető, a kérdés csak az, mennyiért. Egy bizonyos szinten túl nem valószínű a vesztegetés, mert elképzelhetetlen, hogy aprópénzért eladjanak mondjuk egy BL-döntőt- vagy legalábbis most így hisszük. Ám ahogy egyre lejjebb megyünk, először a nem túl rangos ligák meccseinél kötünk, ahol a nem túl jól fizetett focisták ezzel egészítik ki a keresetüket, aztán jön a másod-, a harmadosztály, végül az edzőmeccsek.

És ezeknél én már teljesen elvesztem a fonalat. Hát teljesen nyilvánvaló, hogy annál könnyebb pénzkereset nincs, mint mondjuk egy albán és egy kazah focicsapat felkészülési meccsének manipulálása! Ki nézi, ki figyeli ezeket? Ki tartja számon, hogy orra esik a saját lábában a középhátvéd és kiejti a kezéből a labdát a cserekapus? Amíg ilyen meccs lehet a fogadási lapon, addig bunda is lesz! 

Megmondom őszintén, azt hiszem, nem véletlen, hogy ilyen meccseket is meg lehet tenni. A bandák keze a fogadóirodákig is elér, mert el nem tudom képzelni, hogy épp ésszel egy sportbarát névtelen csapatok edzőmeccsein kockáztatja a pénzét. Ez ugyanis normál esetben maga a kiszámíthatatlanság: tele lehet próbajátékossal akármelyik csapat, a pályaviszonyok lehetnek irreálisak, félidőben lehet sorcsere, a számszerű eredménynek pedig nincs jelentősége. Egy normális fogadó számolgat, elemez, taktikázik. Ám ilyen edzőmeccseken nincs elemzés, csak lutri. 

És azt sem hiszem el, hogy a fogadóirodák rendszerében nem üvölt a vészjelző, amikor valaki százezer eurót tesz arra, hogy egy moldáv gárda a második félidőben három gólt rúgva fordít macedón ellenfelével szemben egy barátságos meccsen. Nem akarok vádaskodni, nem akarom azt mondani, hogy ez vagy az a csaló, csak azt állítom, hogy igen fura rendszer lenne az, ahol nem tűnik fel egy ilyen kiugró tét.

A gond az, ha az ilyen nyilvánvaló csalásokat nem buktatják le, szép lassan meghal a tisztességes fogadás. Mert igenis létezik olyan: időnként én is adtam magamnak egy kis keretet, amíg tartott, játszottam, ha kicsit nyertem, kivettem. Jó játék volt emiatt is izgulni a meccseken. De hónapok óta nincs kedvem fogadni, mert ami van, az nem igazán tetszik. Húzódnak a bizonyítási eljárások a felröppent csalási ügyekben, és egyre-másra hallunk újabb botrányokról. Nem akarok asszisztálni ahhoz, hogy az én máshol elbukott pénzecskémet vegye ki a maffia. 

A kérdés az, mikor lesz egy olyan kritikus tömeg, akiknek a pénze már hiányozni fog, és a fogadóirodák rákényszerülnek arra, hogy maguk álljanak a megtisztulási folyamat élére. Amíg nekik mindenhogy jó, addig gond nélkül kínálják az olyan sporteseményeket, ahol szinte biztosra vehető a manipuláció. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy miféle sose hallott focicsapatokról szólnak a hírek. A magam részéről belefáradtam, meguntam, nekem ez így nem szórakozás. Inkább csak nézem a sportot, de lehetőleg abból is olyat, ahol ilyen ócska trükkökkel nem lehet befolyásolni a végeredményt.

Nem lassan mindegy, a végén ki örül, a lényeg, hogy a tiszta játék, a sportszerűség is győzzön!

Az MLSZ versenyszabályzata szent dolog! Ám időnként ennek a sport esik áldozatul...

A hétvégén pótolják a pálya alkalmatlansága miatt elmaradt Paks-Nyíregyháza meccset. Ez még a téli szünet előtt lett volna, ám azóta lezajlott egy átigazolási időszak- pontosabban az még nem zárult le, és ez okozza a gondokat. A csapatokból távozott játékosok már nem léphetnek pályára, az új igazolások pedig még nem. Ezért kérvényezték a csapatok az újabb halasztás, mert az átigazolási időszak zárultával a teljes, aktuális keretek rendelkezésre állnának, ebbe viszont a szövetség nem ment bele.

A helyzet elsősorban a Nyíregyháza számára kellemetlen, ahol nagy volt a játékosmozgás. Egy csapatra való ember elment és nyolcan érkeztek- maradt néhány alapember illetve az ifik. Utóbbiak lesznek tehát azok, akik a klub színeiben pályára lépnek majd ezen a fontos találkozón, hiszen a bennmaradásért harcoló nyírségieknek minden pont számíthat majd a végén. 

Mátyus Jánus edző rendelkezésére jelenleg 9 mezőnyjátékos és 3 kapus áll, így arra készülnek, hogy az egyik cserekapus mezőnyjátékosként lép majd pályára. Ez edzőmeccsen is röhej lenne, hivatalos bajnokin viszont teljesen értelmezhetetlen. Megérti az ember az edzőt, aki széttárja a kezét, és előre kijelenti, itt bizony semmiféle sportértékről, szakmáról nincs szó: kiküld egy csapatnyi játékost a gyepre, aztán lesz ami lesz. Az ifikapusok bizonyára örülnek, hogy nem csak az edzés végi bulimeccsen játszhatnak csatárt, másrészt viszont el is gondolkodhatnak, mennyire lehet komoly focistakarrierről álmodni egy országban, ahol ez is előfordulhat.

Jó megoldás persze azért sincs, mert ha meg halasztanának, akkor gyakorlatilag totálisan megújult nyíregyházi csapattal kellene szembenéznie a paksiaknak. Ez a többi riválisnak a mezőny hátsó felében nyilván nem nagyon tetszene, hiszen kétségtelen, ez is ellene szól az esélyegyenlőségnek. És ne feledjük, a halasztott meccs időpontját már régesrég tudja mindenki, ha a klubvezetés nem cserélte volna ki a komplett csapatot, akkor nem fajulhatnak idáig a dolgok. Ám ők úgy látták jónak, hogy egy tucatnyi futballista szélnek eresztése oldhatja meg a gondokat- és ezzel legalább egy meccsnyi fejfájást okoztak maguknak.

És esetleg többet is, ha kiderül, az új focisták egy dekával sem mutatnak többet, mint a lelkes ifisták. A téli "népvándorlás" idején buzgón igazoló csapatok igen gyakran megújulás helyett még mélyebbre süllyednek, mert a csak fél szezonokra tervező "zsoldosok" ritkán váltják meg a világot. Persze miért is gondolkodnának hosszabb időtávban? Nyilván az elküldött focisták se gondolták, hogy fél évnyi esélyt kapnak az NB1-ben, aztán viszlát. Ahol a klubvezetés mindig kapkod, a focista tisztában van vele, hogy bármikor elküldhetik. Ebből lesznek aztán a bundázások, meg az olyan szituációk, hogy a kicsit is kelendőbb játékosok folyamatosan azt figyelik, hova lehet eligazolni a kaotikusan működő csapatoktól.

Ha minden stadion megújulna, akkor nem kéne halasztgatni, mert a pályák állapota jobb lenne- ezt az érvet is elő lehetne bányászni. Ez viszont továbbra is sántít, mert a magyar foci jelen viszonyai közt akkor is luxusszámba megy a milliárdos beruházások sora, ha valami halovány indokot elő tudunk rá rángatni. Valljuk be, a Paks-Nyíregyháza "rangadó" akkor se hozna sokkal több embert lázba, ha nem ifistákat kéne nézni. Szóval összességében az egész a vihar egy pohár vízben. Beszélünk itt komoly képpel a szakmáról, de hagyjuk már a nagy dumát, a magyar bajnokság így is annyit ér, amennyit. Legalább van valami téma, amin rágódhatunk, egyébként azt se tudná senki, hogy elindul a tavaszi idény.

A stadionkérdésre visszatérve pedig meg kell említeni valamit. Az új felcsúti stadionban hiába beszéltek világszínvonalról, egy komoly eső ugyanúgy elmosott egy bajnoki meccset, mint ha libalegelőn akartak volna játszani. Hát akkor meg miről is beszélünk? Hagyjuk meg a stadionépítést a hanyatló nyugat ópiumának...

Mi nézzük inkább a mezőnyjátékosként benevezett ifikapusokat, mert ez a sztori az igazi hungarikum! Hátha pár olyan "parádés" megoldás is lesz majd a mérkőzésen, amivel a nemzetközi videoösszeállításokba is bekerül a magyar foci. Nem hagyhatjuk, hogy csak Bajner öregbítse a hírnevünket a nagyvilágban!...

Az egész kuponos biznisz kapcsán vannak bizonyos ellenérzéseim, és azt hiszem, hosszú távon erősen le is fog tisztulni, milyen területeken van értelme ennek a nagy kedvezménnyel kínált szolgáltatás-marketingnek, és hol marhaság. Az edzőtermek esetében például pont értelmes koncepciónak tűnik.

A kuponos vásárlás alapja ugyebár az, hogy a szolgáltató nem reklámra költ, hanem egy kampány keretén belül bizonyos szolgáltatásait nagy kedvezménnyel adja, mondhatni reklámáron. A koncepció lényege viszont az, hogy olyan dolgot nem különösebben okos dolog így adni, amit az ember csak egyszer az életben vesz igénybe. Például jogosítványt nem szerez az ember havonta, passzióból- megvan, köszi, viszlát. Az ilyen kuponos akciók jelentős részében van valami trükk, a kedvezmény csak a költségek kis részére vonatkozik, aztán amikor összeadódik minden, hirtelen úgy néz ki, a vevő alig spórol, és becsapva érzi magát.

Az edzéslehetőséget kínáló szolgáltatóknál viszont pont más a helyzet. Legalábbis szeretném hinni, hogy a mozogni akarók többsége nem akarja egész életére letudni a sportot egy súlyzós meg egy zumba edzéssel, aztán kész. Egy kedvezményes bérlet pedig pont megfelel arra, hogy az ember 2-3 alkalom keretén belül megismerkedjen adott teremmel, az órákkal, mozgásformákkal. 

Ahhoz ugyanis ennyi is elég, hogy eldöntsük, szimpatikus-e adott hely: van-e parkolási lehetőség, tiszta-e az öltöző, kedvesek-e a recepción, van-e elég gép, jó kialakításúak-e a termek, van-e szimpatikus oktató, nem túlzsúfolt-e a hely. Szóval úgy általában jól éreztük-e magunkat sport előtt, közben, után. Bár aki kezdőként megy el egy terembe vagy vesz részt egy csoportos órán, az nem tud mindent megítélni, mégis nyugodtan hallgathatunk az ösztöneinkre. Ha egy edző harsány, beszólós stílusa nem jön be, vagy pont ellenkezőleg, a nagyon visszafogott, alig kommunikáló ember órájára nem mennél újra, akkor nagyjából sejted is, mi való neked. 

Amúgy se könnyű megítélni, ki a profi, ki nem. A kezdőkhöz képest mindenki annak látszik; de soha, senkitől nem szokás papírt kérni, így aztán az előtted ugráló aerobicoktató szakmai múltjáról, képzettségéről jórészt fogalmunk sem lehet. Aztán persze apróbb jelekből kiderül ez-az; maga az edző megjelenése is sugallhat hitelességet, no meg a mozdulatainak kivitelezése, a tanácsainak hasznossága sokat elárul arról, hogy ért-e a munkájához.

A kuponok arra is jók egyébként, hogy olyan mozgásformába kóstolj bele, amit még nem ismertél, de érdekelnek. Különösebb kötöttség és nagyobb beruházás nélkül szerezhetsz benyomást egy-egy mozgásformáról, ami azért nagyon hasznos, mert nem mindenki ugyanazt szereti. Akkor lesz hosszú távú az elkötelezettséged, ha megtalálod azt, amit igazán szeretsz csinálni. Az is lehet, hogy afféle "mindenevőként" szükséged van a folyamatos változatosságra, és egy-egy új tapasztalat fog tovább lendíteni a holtpontokon. Semmi ciki nincs abban, ha valaki böngészi a kuponokat: akinek nem éri meg, az nem hirdet ilyen akciót, aki viszont igen, nyilván nem véletlenül teszi, szeretettel várja az ilyen vendégeket is. Aki ehhez képest érezteti, hogy "másodosztályú" kuncsaftként tekint rád, az vélhetően a teljes árat fizető embereket sem becsüli, és én ilyen helynek nem is adnék második esélyt.

Megjegyzem, egyre több helyen találkozok olyannal, hogy egy terem nyílt napot hirdet, vagy nyitás után egy ideig nagy kedvezménnyel várja a vendégeket, olvastam már kezdő bérletekről is. Tehát nem csak kuponos oldalakon érdemes szétnézni, hanem a hozzád közel eső termek honlapjain is, és érdemes kihasználni a lehetőségeket. Az embernek emiatt nem kell szégyellnie magát, hiszen ez az egész az edzőteremnek is jó, mert becsábítja a vendéget, és ha jó szolgáltatást nyújtanak, akkor az emberek vissza fognak térni teljes áron is.

A kulcs ott van, hogy tényleg meggyőzőnek kell lenni. Lehet bármennyire kecsegtető az olcsó edzési lehetőség, egy lepukkant hely és pár nem túl bizalomgerjesztő dolgozó pont elég ahhoz, hogy az ember ne akarjon visszamenni. Az se gond, ha a kuponos edzéslehetőségből néhányat ki se használ- belefér. Viszont amikor az ember valahol jól érzi magát, nem feltétlenül a pénzen kell múlnia a dolgoknak. Érdeklődni kell a bérletekről, kombinálni kell a teremben végzett munkát más, ingyenes lehetőségekkel (otthoni mozgás, futás, biciklizés, stb.), és akkor kézben tarthatóak a költségek. Nem lesz ingyen az edzés, de ha a jó munkát megfizetjük minden más szolgáltatónál, akkor miért ne tennénk így egy edzőteremben?

Bármennyibe is kerül, a saját egészségünkre áldozni így is a legjobb befektetési lehetőség...

Végre eljön az idő, hogy Dárdai Pálról reálisabb képet alkotva beszéljünk? Bevallom, engem kicsit zavart, hogy az utóbbi időben a minimális edzői tapasztalattal rendelkező szakember szobrát fényezték elég sokan. Én viszont úgy vagyok vele, egy karrier mérlegét nem előre, hanem utólag kell megvonni.

Az nem kétséges, Dárdai szimpatikus ember. Az is tény, elég régóta a német futballközegben éli mindennapjait, először játékosként, mostantól pedig edzőként is. Ám ezektől még senki nem lesz edzőisten. A magyar válogatott élén korrekt eredményeket hozott a szakember, és ez mindenképpen dicséretes, mert elsősorban ez minősít valakit. Aztán persze bele lehet menni a játék elemzésébe, a szerencsébe, de hosszú távon a mázli soha nem lehet döntő.

Az igazi mestervizsgának a Hertha BSC kispadja tűnik, ahova a közelmúltban ülhetett le a mi Palink. A kiesés elkerüléséért harcoló berliniek első meccse után csak fokozódott a hurráoptimizmus, aztán jött a hazai pályán elszenvedett vereség a közvetlen riválisnak számító Freiburgtól. Akkor most végre megállhatunk, szusszanhatunk. Szó nincs arról, hogy mostantól az ellentétébe kéne átmenni a dicshimnuszoknak, és mostantól szapulni kéne Dárdait, egyszerűen csak végre eljöhet a pillanat, amikor reálisan, hosszú távon elért eredmények alapján lehet megítélni a munkáját.

A fiatal edzőnek ugyanis eddig nem volt veresége felnőtt csapattal- ám tegyük hozzá, túl sok meccse sem volt még szakvezetőként. Berlinben eddig egy vereség, egy győzelem a mérleg, amiből még bármi lehet. Ám a hétvégén elszenvedett pofon egyfajta tűzkeresztség. Nincs csodaedző, csak foci van, ami bármilyen eredményt hozhat. A Hertha bizonyíthatja, hogy igenis képesek a Bundesligában megvetni a lábukat. És kiderül, ehhez mit tud hozzátenni a magyar szakember. Aki mellesleg nem lesz attól "bukott ember", ha az idény közben átvett csapattal kiesnek. Mert ugyebár, ahogy fentebb írtam, még a karrierje elején van, és nem egy fél szezon alapján illik ítélkezni.

Ám meg kell jegyezzem, a vereség tűzkeresztség kellene hogy legyen azoknak az újságíróknak is, akik fárasztó módon gerjesztették a Dárdai-mániát. Itt Európában ez a túlpörgetett "személyi kultusz" a sportmagazinokban nem feltétlenül divatos, és valljuk be, egy idő után ellentétes hatást ér el, bizonyára vannak, akik már a folyamatosan agyondicsért ember ellen szurkolnak. Persze a drukker, az egy hülye, ő nem a nagy összefüggéseket látja, meg a víziót, csak az eredmények alapján mondja, hogy az egyik edző sikeres, a másik meg nem.

Mostantól talán végre normális hangnemben íródott cikkeket olvashatunk Dárdairól is, és hiszem, ez nem csak nekünk jobb, meg az újságíróknak, de még neki is. Nem teljesíthetetlen elvárásoknak kell megfelfelni, amit légvárépítők eszelnek ki, hanem egyszerűen csak dolgoznia kell. Talán Dárdai eddig is tudta ezt kezelni, elengedte a füle mellett ezt, de az is lehet, hogy teherként nehezedett rá, teljesen értelmetlenül. Most viszont már csak a feladatára kell koncentrálnia, hiszen bebizonyosodott, csak egy edző, nem pedig félisten. Remélem, sikeres lesz minden téren, és végül joggal lehet majd agyba-főbe dicsérni- utólag!

Eltelt pár nap a döntő óta, megemészthettük Katar válogatottjának világraszóló sikerét a kézilabda világbajnokságon, kibosszankodhattuk magunkat az összevásárolt csapat ezüstérmén, és akár tovább is léphetnénk.

Van viszont itt egy dolog, ami később jutott eszembe. Mégpedig az, hogy nem is olyan kis dolog egy innen-onnan összeverbuvált zsoldosokkal egy ilyen szintű esemény döntőjébe jutni! Tisztában vagyok vele, hogy komoly pénz állt mögöttük, de dollármilliók sem nyernek meccset, maximum akkor, ha felhalmozzák a lóvét a kapu előtt- mivel ez szabálytalan, azt kell mondjam, a sportteljesítmény előtt meg kell emelni a kalapot. Mind a szakvezetés, mind a játékos erősen odatették magukat.

Megdolgoztak a pénzükért? Nyilván, bár annak egy részét így is, úgy is, megkeresték már, feltételezem nem hobbiból vették fel az állampolgárságot. Az volt az elvárás velük szemben, hogy a királyi fizetésért cserébe szerezzenek dicsőséget az országnak, és bármit is morog az ember a nagy általános sporterkölcs nevében, végülis ezt a célt elérték. Én komolyan nagyra értékelem azt, hogy egy ilyen teljesen vegyes hátterű gárda képes volt együtt, egymásért harcolni és érmet szerezni egy világbajnokságon, nem akármilyen riválisokkal szemben.

Mert az is nagy önbecsapás lenne ám, ha nem ismernénk el, szép nagy pénzek forognak más országok kézilabda-sportjában is. Senki nem hiheti, hogy egy vállveregetésért, egy meleg kézfogásért hajtanak a németek vagy a franciák a világbajnokságon. Tuti, hogy ott is komoly jutalmakat dobnak fel egy-egy éremért, és innentől kezdve töprenghetünk éppen rajta, hogy a katari színekben játszó francia kézis a "zsoldosabb", mert fontos számára a dicsőség mellett a lóvé is, vagy a francia válogatottat erősítő régi csapattársa?

Komoly álszentség lenne azt mondani, hogy a magyar sportcsillagok életében ne lenne fontos a pénz. Nyugodtan lehetne tucatnyi cikket előrángatni, ami arról szól, hogy panaszkodnak élvonalbeli sportolók arra, késik a fizetés, az ösztöndíj, olvashatunk arról, milyen támogatásokon vesznek össze a szövetségek, és hogy milyen jutalmak járnak egy-egy komoly teljesítményért. Hazugság lenne azt mondani, hogy a mi kis hazánk a béke szigete, ahol csak a sportérték számít, és mindenki kacagva legyint a pénzre. Nálunk szobrot emelnek Puskás Ferencnek, akinek a nevét stadion és klub is viseli, és ugyebár az egyik legismertebb neki tulajdonított mondás a "kis pénz, kis foci"... (És jegyezzük meg: a spanyol válogatott színeiben is pályára lépett.)

Attól még fantasztikus futballista, igazi legenda, a magyar sport örök büszkesége marad, hogy tisztában volt játéka forintra váltható értékével is. Nem Katarban találták fel, hogy komoly pénzek üssék a legjobb sportolók markát! És ha elfogadjuk azt, hogy a profi sport sztárjai a válogatott mez viseléséért is komoly összegeket kapnak, akkor túllépve a katari kézisek furcsa összeverbuválásán, a pályán nyújtott teljesítményükért nekik is kijár a gratuláció.

Alapvetően nem értek egyet a sportolók összevásárlásával, ami klubszinten ma már teljesen eluralt mindent, érdemes megnézni, mennyire "spanyol" csapat egy Real Madrid. Sajnos elég gyakori, hogy még a klubokban levő, adott országban született játékosok jelentős része is máshol nevelkedett, és amikor mondjuk egy München leigazol egy jó focistát Dortmundból, akkor bizony zsoldost szerződtet, nagy pénzért. A válogatottakban eddig elvétve volt ilyen, de szerintem a katari példa ragadós lesz.

Képzeljük el, hogy az olimpiarendezésre készülő arab országok közül valamelyik elkezd komoly sportháttért felépíteni, és például az utóbbi években több más ország színeiben sportolni kezdő magyar kajakosok katari vagy bahreini válogatottak lesznek. Vádolhatja őket bárki azért, amiért itt mondjuk körön kívül vannak, ott viszont roppant sok pénzért, fantasztikus körülmények közt, csak a sportra koncentrálva dolgozva új karriert építenek? Igen, szép dolog Magyarországnak érmet nyerni, de a sportoló azért elsősorban a saját dicsőségével foglalkozik. Kell is a győzelemhez az, hogy az ember megszakadjon a nagy cél érdekében, ez a fajta sikeréhség nyilván minden eredményes sportoló sajátja.

Ki tudja, a most katari színekben játszók közül otthon mikor juthatott volna olyan helyzetbe, hogy válogatott lesz, sok pénzt keres és még világbajnoki érmet is szerez? Katarban lehetőséget kaptak a bizonyításra, éltek vele. Nekik ott lesz örök emlékként egy bravúrezüst, amire sportolóként igenis büszkék lehetnek, a szurkolóknak és a sportújságíróknak pedig megmarad az etikán merengés. Tegyük a szívünket a kezünkre: ha nekünk vagy gyerekünknek adnának egy ilyen esélyt, mit választanánk? Attól kevesebbet érne az érem, hogy egy gazdag ország színeiben nyernénk? Attól még nem kellene keményen készülni, edzeni, mert remek háttért biztosítanak? Izgalmas kérdések ezek, és nyilván nem mindenki ugyanúgy válaszolna rá.

Pár év múlva meglátjuk, a sportolók maguk hogy döntenek ilyen helyzetben, mert biztos, hogy megindul a "népvándorlás". Üzletté válik a honosítás, ne lepődjünk meg, ha menedzserek szakosodnak majd arra, hogy ügyes fiatal vívókat, úszókat, sportlövőket, kajakozókat ajánljanak be a Közel-Keletre, és összehozzák a keresletet a kínálattal. És gyanítom, előbb-utóbb mi, nézők is alkalmazkodunk, bármennyire berzenkedünk most.