Sportfoglalkozás

A magyar foci csak annyi, amennyi, és ennek ismét érzékelhetjük a jeleit.

A Quaestor bedőlése megingatta a győri klubot, de más már áldozatul is esett a csődnek. Az nb1.hu futballportált én magam is sokszor olvastam, meglehetősen bőségesen szolgáltatták a hazai és nemzetközi híreket. Mivel a mi kis focinkról komolyan egyre ritkábban lehet informálódni, inkább csak a Trollfocin van igazi pörgés, az nb1.hu hiányt pótolt.

Persze hogy mennyi embernek hiányzott az, hogy tájékozódjon arról, kit igazol a holtidényben a Pápa, és mi újság a másodosztály középcsapatainál, nagy kérdés. A Quaestor által finanszírozott oldalnak ugyanis egy tegnapi hír szerint vége, nem tud tovább működni. Ha ez igaz és nem áprilisi tréfa (bár ma frissült az oldal), az újabb példa lenne arra, hogy hiába emlegetünk "profizmust", valójában a magyar foci semmilyen szinten nem valódi üzlet. 

Az ETO kapcsán pedig már repkednek a vad ötletek, hogy lehet megmenteni a csapatot. Borkai Zsolt polgármester a súlyosan veszteséges céget persze hagyná a fenébe, és egy kispályás futsalcsapat licencének felhasználásával(!!!!) mentené a profi klubot (az Origo híre szerint). Az ember legyinthetne, ez hülyeség, ilyen nem létezhet, ám közben idézzük fel, hogy lehetett idény közben a semmiből átmenteni tavaly az Újpest játékjogát egy új kft-be. Akkor megírtuk páran, ha ilyeneket meg lehet csinálni a magyar futballban, lesznek még cifrább húzások is. És tessék, gurul tovább a lavina. 

Hogy lesznek-e áldozatok? Naná, azok, akik a veszteséges cégen hiába keresik majd a pénzüket. Például esetleg az adóhivatal, tehát köztartozások válnak behajthatatlanná, miközben a győri zöld-fehérek továbbra is vitézkednek a bajnokságban. Úgy teszünk, mintha ezekkel a leírt tartozásokkal többé nem is kellene foglalkozni, pedig azok nagyon is létező pénzek, valahol valakinek a zsebében landoltak.

Ám nálunk persze nincsen semmi baj, ismét Csányi Sándor lett az MLSZ elnöke, aki büszkén és boldogan mesélt az elért hihetetlen eredményekről. Na meg arról, hogy apró gondot okozhat pár csapat csődje, talán nem is kell 16 csapat az első osztályba. Egy éve még a 18 is szóbakerült, hadd emelkedjen a színvonal szerte az országban, most meg már a 16 is sok. Így változnak a dolgok a mi kis focinkban.

Persze azért pénz, az van. A valahol, valakinél lecsapódó pénzek nagyságrendjéről annyit, hogy szintén Csányi elmondása szerint tavaly 31,2 milliárd forint érkezett csak a társasági adóból. Leeshet az állunk, mert ezen felül azért bőven mozogtak támogatások, szponzori pénzek- és ennyi pénzzel sikerült elérni azt, hogy a válogatottunk a csoportjában küzd a harmadik helyért, a klubcsapataink nemzetközi szinten észrevétlenek, itthon meg alig akad néző.

Ja persze, az igazolt játékosok száma az egekben, ettől szétvethet mindannyiunkat a büszkeség.

Persze ez nem vigasztalja a magyar foci megmaradt kevés szurkolóját, akik vergődő csapatokról, tüntető ultrákról, csődről, az ifisták kudarcairól olvashatnának, ha nem mennének esetleg tönkre az ezzel foglalkozó honlapok is. Meglátjuk, mi lesz az nb1.hu sorsa, de akár marad, akár megszűnik, a tendenciák nem túl biztatóak. Sebaj, újabb öt éven kormányozhatja jó irányba a magyar foci szekerét az újból bizalmat kapott MLSZ vezetés. További jó munkát, sok-sok bizakodó hangvételű közleményt várok tőlük, mert elsősorban ebben erősek...

Aki pedig a magyar labdarúgás mindennapjainak szaftosabb történéseire kíváncsi, olvassa nyugodtan tovább a Trollfocit, ahol a sorok között többet tudhat meg, mint egy tucat szövetségi közleményből.

Az űrállomáson huzamosabb időt töltő asztronautáknak rendszeresen karban kell tartani az izmaikat, mert anélkül a súlytalanságban teljesen elsorvadnának. Csak hát ha nem hat úgy a gravitáció, akkor hiába pakolna tárcsákat valaki a rúdra, annak az emelgetése sem lenne túl hatékony edzésforma.

Ezért kell mindenféle ötletes szerkezetet kiagyalni, amik hébe-hóba kínzóeszközre vagy kalodára emlékeztetnek. A lényeg az, hogy a célnak tökéletesen megfelelnek, de a gyakorlatuk maguk nagyjából olyanok, mint amiket az ember földi körülmények között is végez. Így néz ki például a guggolás:

Úgy tippelem, menő edzőtermet lehetne egyetlen ilyen berendezés árából kihozni- az űrhajózás éppenséggel nem olcsó mulatság. Ezt persze tudtuk eddig is. Méghozzá minden szempontból. Egy asztronauta kiképzése és felküldése sokba kerül, ezért kell, hogy Sam Cristoforetti társaihoz hasonlóan jó formában maradjon, és el tudja végezni feladatát az űrben. Nincs mese, számukra az edzés nem hobbi, hanem nagyon is a munka része.

Ám nem tudok kihagyni egy megjegyzést. Az egész internetet bejárta mostanában a fantasztikus felfedezés híre, miszerint egy pohár vörösbor majdnem pont olyan hatású, mint egy jó kis kocogás. Ennek örömére sok lusta ember koccinthatott, de mi is viccelődtünk a sportolgató cimborákkal, hogy este még ráhúztunk pár kilométernyi futást- pohárral a kezünkben, otthon ücsörögve.

Aranyosak ezek a kutatások, csak ne vegyük őket teljesen komolyan. Mert szemmel láthatóan az űrhajósoknak nem azt mondják, hogy szereljék le azokat a drága cuccokat, ne foglalják a helyet és ne kopjanak, inkább felküldenek pár karton vörösbort "edzeni". Nem akarok aszkétaéletet élni, néha jól esik egy pohár bor is, de önbecsapás lenne azt hinni, ezzel teljesítettem is a napi edzéspenzumot. A sok-sok internetes okosság esetén igen gyakran elég a saját józan eszünk annak eldöntéséhez, hogy mennyire kell komolyan venni. Inkább az űrhajósok inspiráljanak, mint a bulvárcikkekben szereplő névtelen tudósok kósza elméletei...

Nem illik viccelődni azon, aki 48 évesen ki mer állni egy korábbi nehézsúlyú bokszbajnok ellen. A média hírt adott arról, hogy a ma már inkább promóterként aktív Petrányi Zoltán ugrott be, amikor Shannon Briggs ellenfelet keresett, pedig gyakorlatilag felkészülés nélkül kellett kiállnia a meccsen. Ráadásul elmondása szerint különösebb anyagi motivációja sem volt, mert a költségei miatt alig keresett valamit.

Kinéz az embernek az ő korában egy jó nagy verés, gyors kiütéssel, és még csak nem is jár vele pénz- az ilyen embert nevezik szent őrültnek? A fene tudja, de az biztos, hogy Petrányi nagyon szeretheti az ökölvívást, és elsősorban az motiválhatja, hogy ringbe szállhat egy olyan menővel, mint Briggs.

A meccs felvezetésének szócsatája is poén lehetett az eszét játszó egykori bajnokkal, de az már akkor is látszott, ez a két harcos nincs egy súlycsoportban. A meccs aztán a várható módon egyoldalúra sikeredett, Briggs két perc alatt rendezte az egészet pár kiadós pofonnal. Petrányi ugyan padlót fogott, de mégis élete élménye lehetett még ez a vereség is.

Aki soha nem űzött küzdősportot semmilyen szinten, az nem értheti azt, milyen tiszta küzdelemben megharcolni valakivel. Nekem volt benne részem gyerekkoromban egy rövid időre, és kétségtelen, a monoton edzések után különleges alkalom volt, amikor néha ki kellett állni egy klubtárs ellen. Nem voltam jó ebben a műfajban, mert egyszerűen hiányzott belőlem az eltökéltség és a keménység, néha mégis fel tudtam pörögni, és ekkor azért ember egy kis ideig kihúzza magát, vállon veregeti az edző meg a haverok, mert megmutatta, képes férfiasan küzdeni.

A lényeg az, hogy a harc ne az alattomosságról szóljon, ne többen rohanjanak le valakit lesből, hanem legyenek nagyjából egyenlő feltételek és szabályok. Ezt a fajta bokszot lehet szeretni, és ez éppen olyan szenvedélyes érzés, mint amikor egy rutinos síelőt lázba hoz egy meredek pálya, vagy a hobbifutó életében először elindul egy maratonon. Szóval megértem Petrányit, még ha nem is mernék ilyesmit bevállalni sose.

És akinek kételyei lennének az ügyben, mennyire korrekt egy ilyen összecsapás, és tisztelik-e egymást a bokszolók, annak javaslom, hogy jól nézze meg a Briggs-Petrányi meccs végét. Az amerikai bajnok a mérlegelésnél hőzöngött, kötekedett, csinálta a fesztivált, de a ringben már tisztán harcolt, és amikor leütötte a beugró ellenfelet, utána nagyon sportszerűen odament, megnézte, nincs-e komoly baja. Na ez az igazi boksz! Ennek fényében lehet megérteni, miért szeretheti ezt sportoló és néző, és mitől lehet szép egy olyan sport, amiről elsőre azt gondolnánk, csak egymás csépeléséről szól.

Sejtettem, hogy új élmény lesz majd egy felfűtött helyiségben jógázni, és nem is csalódtam. Teljesen mindegy, mit vár az ember, az biztos, hogy emlékezetes élményeket szerez, mert nem igazán lehet felkészülni a körülményekre...

Amikor az ember már pár mozgásformát kipróbált, szívesen kísérletezik új dolgokkal. Én sem vagyok kivétel, így ha a környéken van valami érdekesség, élek a lehetőséggel. Azt hiszem, a felfűtött helyiségben tartott jógaóra mostanában igazán divatos, tehát akár azt is mondhatnám, kivételesen trendi voltam, amikor ilyenre mentem el.

Hogy egy-egy divathullám mögött mennyi racionalitás van, azt nehéz eldönteni külső szemlélőként, személyes tapasztalat nélkül. Az ötletgazda Bikram Choudhury személyiségéről mindenféle sztorik keringenek, de bevallom, ezek különösebben nem voltak rám hatással. Én vele nem találkoztam, nem is fogok, tehát az ügyeinek nincs befolyása arra, hogy érzem magam egy órán.

Az amaSoléban voltam pár foglalkozáson, és bevallom, több alkalom után is ugyanolyan intenzívnek érzem, mint amilyennek először megtapasztaltam ezt a mozgásformát. Dőlt rólam a víz, próbáltam a helyes tartásra koncentrálni, és a határaimon belül maradva ugyan, de igyekeztem magamból kihozni a maximumot. Kicsit furcsa volt eleinte a némileg katonás, fegyelmezett menete az órának, cserébe viszont nem nagyon volt idő elkalandozni gondolatban. Én szeretem azt, ha egy edzés, akármiről is legyen szó, nem csak átmozgat, de kihívást is jelent. Hát, a hot jógától megkaptam ezt az érzést, a végére a szó szoros értelmében úgy éreztem, ki vagyok facsarva. És ez nem rossz dolog, épp ellenkezőleg. Az ember büszke magára, mert képes volt végigcsinálni azt a másfél órát.

A benyomásom az volt, hogy mindenféle háttér, edzettség nélkül roppant megterhelő lehet egy kezdőnek egy ilyen óra. Akár testileg, akár lelkileg- utóbbi azért, mert mindig igyekszünk tartani a lépést. Hiába próbálják tudatosítani, meg lehet állni, pihenhetsz egy-két gyakorlat erejéig, amikor mindenki más mozog, nem szeretünk lemaradni. Pontosabban szólva az utóbbi másfél év sok edzése után én már nem törődök a hiúsággal, ha arra volt szükség, nyugodtan kihagytam egy-egy gyakorlatot. A mozgás nem csak arra tanított meg, mit bírok, de arra is, mikor kell lassítani, megállni. Aki büszkeségből vagy más okból túlságosan erőlteti a dolgot, a végén szerintem már csak szenved- feleslegesen. Az amaSole oktatói profik, odafigyelnek az emberre, de akkor is kizárólag én magam tudhatom, mit érzek, mit bírok és mit akarok igazán.

Ha valaki kezdőként akarna így jógázni, én nem beszélném le róla, csak még nyomatékosabban felhívnám a figyelmet rá, csak saját magára figyeljen, a saját korlátain belül végezze a gyakorlatokat, fogadja el, hogy eleinte sok lesz a kihívás, és higgyen benne, lesz ez más is, sokkal jobb is. Végülis az egész életmódváltás egy teljes szemléletváltásból indul, nem két hétre kell tervezni, hanem sokkal hosszabb távon. Ha a hot jógának is úgy indul neki a kezdő, hogy időt, több hetet ad magának a felzárkózásra, meg fog lepődni a változástól. Más esetben szerintem garantált a csalódás. Rajtunk múlik, mire adunk magunknak esélyt.

Egyébként a stúdióban van másféle jóga is, amit nem forró teremben tartanak, más tempóban zajlik, de téved aki azt hiszi, azokban már nincs is semmi kihívás. Más órákon más feladatokkal kell megküzdeni, néha a nyújtások jelentenek gondot, máskor rendesen kifáradnak az izmaink. Mindig lehet fejlődni, előrelépni magunkhoz képest. Ehhez pedig egyszerűen csak koncentrálni kell. Meg is lep, amikor valakik sustorognak egy órán, amikor leginkább magukra kellene figyelniük. A jó stúdióban megteremtik ehhez a megfelelő környezetet, innentől kezdve a többi a mi dolgunk.

És esetleg kapunk egy kis pluszt is. Jó volt jógázni, tetszett a tisztaság, a rend, de volt még valami: az, hogy igyekeznek a vendégeket megismerni, többször is néven szólítottak. Hirtelen úgy érezheted, része vagy egy kis közösségnek, nem csak bemégy, gyúrsz, aztán irány haza. És persze ha ilyen a hangulat, az órán résztvevő kis csapat, ahol hölgyek és urak (előbbiek többségben) kortól függetlenül arra a kis időre kicsit egységesebbé válik. Furán hangzik talán, de hatással vagyunk egymásra- magunkra figyelünk, de a többiek koncentrációját is lehet érzékelni, és ez megmozgat némi többletenergiát.

Néha jó átadni magam a csoportos óra közös élményének, mert a futás sokkal inkább egyéni műfaj a számomra. Új tapasztalatok, új tanulságok- örülök neki, hogy eljutottam a nyitottság és önbizalom olyan fokára, amikor bátran bemegyek egy forró jóga órára. Ez a tudat pedig legalább annyira kellemes, mint a jóleső fáradtság az óra után...

Angliában szabályokat módosítanának azért, hogy mind több hazai játékos kapján lehetőséget a csapatokban. A szándék valahol érthető, hiszen a válogatott már rég nem ért el kiugró sikert, és mostanában a klubcsapatok se nagyon jutnak oda nemzetközi színtéren a döntőbe, ám kérdéses, mennyire lesz egyszerű ezt kivitelezni.

Amikor ezt a hírt olvastam, pár nappal voltunk az egész világon sokak által nézett spanyol rangadó, a Barcelona-Real Madrid meccs után. A két gigász összecsapása most is meglehetősen izgalmas volt- ez a parázs rivalizálásá mindig garantálja a tuti szórakozást a focirajongóknak.

Végigfutja az ember az összeállításokat, és az látható, hogy az argentin Messi, a brazil Neymar és az urugayi Suarez rohamozta a Madrid kapuját, a másik oldalon pedig három szintén válogatott támadó, Ronaldo (Portugália), Benzema (Franciaország) és Bale (Wales) a legnagyobb sztár. Mind a két csapat tele van idegenlégiósokkal, ám pont ezek miatt a csillagok miatt ülnek le olyan sokan a tévék elé. Ezt akartuk, nem? Arról álmodtunk, hogy világválogatottak találkozzanak minden héten. És meg is kaptuk!

Vagy nem pontosan ez lett volna a cél? Mindegy, egyelőre semmi jele nem látszik annak, hogy igazán sokakat zavarna ez a tendencia. A világ minden más országában élő szurkolókat alapvetően miért is érdekelné, hogy Barca mezben milyen nemzet képviselői lépnek pályára, míg a katalán drukkereket elsősorban az motiválja, hogy győzzenek, főleg a Real Madrid ellen- nem lennének boldogok Messi meg a többi külföldi nélkül a nyolcadik helyért csatázva. És Európában mindenhol jellemző ez, így az angol csapatok is szórják a pénzt idegenlégiósokra. Ha fut a szekér, sok a reklámbevétel és sok Manchester-mezt lehet eladni Kínában, ahol vélhetően keveset foglalkoznak az angol futballszövetség aggodalmaival.

Persze van egy nagy kivétel még az európai élmezőnyben is: az Athletic Bilbao. A csak baszkokra alapozó gárda úgy tudott sikeres lenni a spanyol bajnokságban is és időnként nemzetközi színtéren is, hogy elveikhez ragaszkodva még mindig a Baszkföldhöz kötődő játékosokat szerződtet. A másik baszk élcsapat, a Real Sociedad nem ennyire merev ebben a tekintetben, noha sokáig hasonlóan igazoltak. A két csapat találkozója mindmáig egyfajta tüntetés is, a baszk nemzeti színek mindig előkerülnek.

Bilbaóban vélhetően politikai okokból még az eredményeknél is fontosabb a hűség a régi szemlélethez, és azt hiszem, a szurkolók egy "tisztán", az igazán sajátjukénak érzett csapattal kiharcolt negyedik helynek úgy örülnek, mint máshol egy BL-győzelemnek.

A Bilbao példáját viszont egészen biztosan nem lehet átültetni már a nemzetközi csúcsfociba. Ám valami átmenet megteremthető az ő modelljük és a kizárólag légiósokra alapozó klubok között. Az angol szövetség aggodalma érthető, mert ha legjobbjaikat kiszorítják az EU-n belülről és kívülről érkező, időnként középszerű légiósok, egyre több fiatalnak megy el a kedve a focitól. A tartalékcsapatokban vagy a másodosztályba kölcsönadva pedig nem lehet úgy fejlődni, mint a Premier League-ben. Ez pedig érezteti aztán a hatását minden szinten.

Közben a klubfociban mindenről a pénz dönt. Nyilván aki világverő csapatot épít, nem lesz attól boldog, hogy szélnek kell eressze pár jó légiósát, hogy angolokat igazoljon a helyükre. Más kérdés, hogy akinek pénze van, az könnyebben alkalmazkodik az új helyzethez is: majd a legjobb hazai játékosokat csábítják el a nagy klubok a zsíros fizetéssel. Szóval a bajnokságban az erőviszonyok aligha változnak nagyot.

Nemzetközi szinten pedig azért nehéz csodát tenni, mert nem csak az számít, hogy valaki a keretben van-e, hanem az is, mennyi szerepet kap a csapatban. A kispadon ücsörögve senkiből nem lesz világsztár, és ha az edző a légiósnak szavaz bizalmat, hát akkor így járt. Eredménykényszer van, nem pedig jófejkedés: egy klub és annak alkalmazottai elsősorban a klub érdekeit tartják szem előtt, a válogatottak dolgai senkit nem érdekelnek.

Ezt az érdekösszeütközést már épp elég alkalommal megtapasztalhattuk. Pedig egy sportágról, közös sztárokról van szó, akik néha klub-, néha nemzeti színekben lépnek pályára. Biztosan meg lehetne találni a közös nevezőt, de ehhez talán nem az kellene, hogy pénzügyi szempontok ütközzenek adminisztratív előírásokkal, hanem valódi, a játékot magát szem előtt tartó párbeszéd kezdődjön.