Sportfoglalkozás

A Ferencváros elnöke, Kubatov Gábor egyáltalán nem örvend osztatlan népszerűségnek szurkolói körökben. Saját csapata ultrái sem különösebben rajonganak érte, sőt, a szép új stadionba nem is járnak. Maradjunk annyiban, messze van az új Aréna hangulata a pokolitól, a nézőszámokat sem teszik ki az ablakba. A csapat ugyan tisztességesen szerepel a bajnokságban és a kupában, de a fradistáknak ennél azért több is kellene. A lecserélt kabalafigura utódja sem túl népszerű, de azt hiszem, ez a csirkeszerű lény az, ami hosszú távon a legkevesebbet számít.

No mindegy, a zöld-fehérek háza táján vannak mindenféle ügyek, miközben a pénzek csak úgy özönlenek a klubhoz. Persze mindenki komoly szponzor, naná, állami pénz alig fordul meg- mi meg mind elhisszük, hogy üzleti alapon megy nálunk a futball támogatása. Ahol úgy megy, az a Győr, ahol már ingyen fociznak a játékosok, meg a Pápa, ahol most dobta be a törölközőt a tulajdonos Lombard...

Pedig a magyar focinak még mindig van valami presztízse. Láttam, volt, akinél kiverte a biztosítékot, hogy Kubatov szerint egy Fradi meccset még mindig többen néznek, mint a Barca-Realt. Én nem igazán ismerem az összes hazai nézettségi adatot, fogalmam nincs, pontosan milyen számokat mérnek a sportcsatornák, a saját ízlésem meg csak nekem fontos: azért, mert én gyakrabban nézek amerikaifocit mint Forma1-et, az országban messze fordítottak az arányok.

Ám egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a magyar foci még mindig olyan műsor, amire sokan odakapcsolnak. Ha más nem, akkor legalább egy Újpest-Fradi leültet sokakat a tévék elé. Bármennyire ócska a foci, ez akkor is téma. A magyar fociba nőtt bele pár generáció, és sokak számára még mindig van ennek némi vonzereje. Abszolút elképzelhetőnek tartom, hogy mondjuk két-háromszázezer néző is követi a Fradi kiemelt meccseit. 

A gond az, hogy a boldog időkben ennek a tízszerese is lehetett a nézettség. Nincsenek itt csodák: ha a stadionban visszaesett a nézőszám, a tévék előtt is. Annak idején a foci baromi jól eladható dolog volt, csak persze még nem volt akkora üzlet a közvetítési jog. Most már tele vagyunk csatornákkal, a focink viszont olyan, amilyen. Ennek ellenére minden nap megjelenik 1-2 cikk róla a nagy portálokon, hát komolyan annyira nem tartják érdekesnek a saját írásaikat a honlapok, hogy nem hiszik el, akik azt elolvassák, azok egy része magyar meccset is néz? Aki kíváncsi az erőviszonyokra, vesse össze a magyar fociról szóló cikkek olvasottságát az El Clasicóról szólóakkal. Az interneten igen pontosan lehet követni az ilyesmit...

És ha esetleg az is derül ki, hogy a Barcelona meccsét duplaannyian nézték mint a magyar örökrangadót, akkor is le kell szögezni, utóbbié sem kis szám. Mert ha a színvonalakat vetnénk össze, a magyar meccset tizedannyian követnék a tévében, vagy még jóval kevesebben. Ezért fáj a magamfajtának az a maszatolás és egy helyben toporgás, ami nálunk megy. Közös erőfeszítéssel sikerül lemorzsolni a szurkolók maradékát is. Mert az brutális nagy tévhit, hogy a kisvárdai stafionfejlesztés fogja őket lelkesíteni. Egy frászt. Azért mert szeretjük valamilyen szinten a magyar focit, vagy legalább egy csapatot, még egyikünk sem hülye. És ha mégis annak néznek minket, inkább tényleg a spanyolokat nézzük.

A Barcelona köszöni szépen az egykori Ferencváros-szurkolókat, de ők meglennének nélkülük, van szimpatizánsuk elég a nagyvilágban. A mi csapatainknak viszont csak Magyarország a mozgástere, minket kéne kiszolgálni, szórakoztatni- és megérteni. De ezzel senki sem akar foglalkozni szemmel láthatóan. Pár év múlva de örülnének a fociban olyan nézettségi adatoknak, mint amik most vannak...

Hol vagy, Végh Antal? Ma is megírhatná a remek író egy, a focink aktuális helyzetét bemutató könyvet, és még a címen sem kellene változtatnia. Persze biztos van, aki szerint örömködni kellene, mert Felcsúton valami kis utánpótlástornán fociztak egy keveset, és a Honvéd nyert, de szerintem volt fontosabb téma a hétvégén.

Lássuk az újabb öt évre MLSZ-elnökké választott Csányi Sándor nyilatkozataiból származó részleteket, és mellé egy-két mondat aktuális hírekből- kommentár nélkül.

"Csányi szintén sikernek nevezte a szurkolói kártya bevezetését"

Negatív nézettségi rekord az NB1 22. fordulójában: "A mérkőzéseket átlagosan 1773-an szurkoló látta. Egyetlen tavaszi fordulóban sem voltak még ilyen kevesen, de az egész szezont nézve is a második legkevésbé nézett forduló volt."

"A tao-pénzeket illetően arról számolt be, hogy tavaly rekordot jelentő 31,2 milliárd forint áramlott a labdarúgásba, ebből 8,5 milliárdot az MLSZ használt fel."

"A Felsőtárkány (például) egy éve betiltott ál-bróker céget hirdet, 2011 óta százmilliókat kapott sportfejlesztésre, négy kiemelt utánpótlás csapata meg idén 76 meccsen 845 gólt. A főszponzor előzetesben, a futballklub máig egy piramisjáték nevét viseli, a százmilliós pályaberuházás keretében, 2013-ban épített vadiúj öltözőt pedig egy évre rá 32 millióból kellett kibővíteni, hogy legyen hely az srácoknak, akik idén 4 meccs híján az összes bajnokit elvesztették, átlagban 10 góllal."

"Az elmúlt öt év egyik legnagyobb eredményeként azt említette, hogy a nyilvántartott játékosok száma 125 ezerről 215 ezerre, a csapatok száma pedig 7 ezerről 11 ezerre nőtt."

"Minden idők valószínűleg legrosszabb csapata, a 2013-2014-es Jászdózsa U17 tavaly 21 meccset játszott le a II. o. Közép Kelet csoportjában, mielőtt visszalépett volna. Eredmény: nulla pont, 4 rúgott és 387 kapott gól. Az annyi, mint -18,2-es gólkülönbség meccsenként. Háromszor úszták meg 10 gól alatt, 10-szer viszont húsz alatt sem sikerült, beleértve egy 35-0-ás zakót a Grund FC ellen, nyolc emberrel. Vagy a Csákvári TK U14-es csapata a II. o. Közép-Nyugati csoportjában (szintén tavaly) 28 meccs, 1 pont, 7 rúgott és 473 kapott gól.... Hajdúböszörmény U17 II. o. Észak-Kelet: papíron nyertek egy meccset (az Egert kizárták) amúgy csak zakó (27 db.) és 13-351-es gólarány. A Tiszaújváros ellen például 30-0-ra kaptak ki, ami egész derekas ahhoz képest, hogy hét (!) játékossal álltak ki a meccsre. Így különösen indokoltnak tetszik a 92 millióból épített öltözőkomplexum az elméleti képzést segítő tanteremmel."

Forrás: Origo, SportGéza, Futballsznob blog

A futballsznob.blog.hu cíkkét különösen ajánlom, megdöbbentő kor(kór?)kép, fontosabb dolgokat szűrhetünk le belőle, mint félszáz Csányi-interjúból. Persze majd jön valaki és jól megcáfolja, de az MLSZ vezetőség kommentárjait én már rég osztom tízzel...

Egyik tapasztalatom a csoportos órák kapcsán, hogy a 90 perces jógafoglalkozások nagy előnye a végén a relaxáció- és persze az elején a ráhangolódásra is több idő jut. Nyilván embere válogatja, kinek jön ez be, és feltételezem, akad, aki számára pont elég egy pörgős 60 perc, nem igényli ezt a levezetést, de nekem jól tud esni.

Szerintem akkor jó, ha az ember ennek igazán nem keresi az okát. Én aránylag komolyan veszem az órát, amit mondanak, megpróbálom a lehető legpontosabban követni, keresem a határaimat, ki is fáradok. És ezek után kellemes dolog átadni magam a lazításnak és relaxációnak. 

Az egyéni hiba, hogy nekem sokkal nehezebb volt mindig is elérni azt, hogy ne törődjek a zavaró gondolatokkal, amelyek elvonják a figyelmet a gyakorlatokról vagy akár a lazításról. Tudatosan kell rá koncentrálni- vagy jobban sikerül, vagy kevésbé. A mindennapokban is így működik, mindenfélét elolvasok, mindenfélén töprengek, nem vagyok jó abban, hogy egy mederbe tereljem a gondolataimat. És csinos füllentés lenne azt mondani, az a pár relaxáció a jógaórák végén "megváltoztatta az életemet" és "hatalmas kreatív energiákat szabadított fel". Egy frászt. Simán csak kellemes, és most már tényleg sikerül lenyugtatni egy picit az elmémet is- a testem lazításán túl. 

Itthon valahogy nem nagyon szoktam relaxálni, nekem ez abszolút a mozgáshoz kapcsolódó történet. A napom legaktívabb időszaka után jön a legnyugisabb... Úgy fest, a szélsőségek tényleg kiegészítik egymást. Mellesleg futást követően is van egy pár perc, amikor nyújtok, aztán csak leülök, pihegek, kicsit végiggondolom, hogy ment, de aztán már megnézem az időket, utána leülök a gép elé, hogy lássam, milyen hihetetlenül fontos dolgok történtek a távollétem bő egy órája alatt. Általában semmi. 

Nos, a jóga végén nincs mellettem telefon vagy tablet. Egy szusszanásnyi béke vesz körül, és vicces, a kiadós mozgás és a kellemes relaxáció majdhogynem inkább választóvonal a napon belül, mint az alvás. Mivel könnyen kelek, nekem nincs perceken át tartó ébredezés, álmos botorkálás a kávéfőzig, egyszerűen mennek a dolgok a szokásos rend szerint. A relaxálás öt perce az, amikor tényleg tudatosan próbálok elengedni mindent.

És ezt ugyanúgy tanulni, gyakorolni kell, mint az ászanákat. Mi, emberek sok dologra vagyunk képesek, de ahogy fejlődni tudunk, úgy felejteni is. Azt gondolom, ha képes voltam ennyit változni a mozgásnak köszönhetően, mert sokkal többet bírok, sokkal hajlékonyabb vagyok, akkor a tudatos, rendszeres relaxációval is lehet eredményeket elérni. Azt még nem tudom, hol és hogyan veszem hasznát, de attól sem lett egészen más a mindennapi életem, hogy képes vagyok tíz kilométert lefutni.

Olyan ez, mint egy szép kísérlet, aminek én vagyok az alanya, és majd valamikor vissza tudok tekinteni egykori énemre, hogy mi változott ahhoz képest. Szeretnék hinni benne, hogy a relaxálásnak lesz hosszú távú haszna. Készülök rá, hogy egyszer egy utazáson próbáljam magam pár percig átadni a teljes nyugalomnak. Tudom, ez egy kicsit naiv vágy, női magazinokat idéző elképzelés, és az is lehet, hogy semmiféle olyan nem történik, ami "tágítaná érzékeimet" és "mélyebben élhetném meg" az élményeket. Lehet, hogy pont az lesz a válasz, hogy semmi nem változik körülöttem, csak képes leszek ezt tényleg felismerni. 

Nem különösebben bánt, ha bárki megmosolyog engem azért, hogy viszonylag kis idő alatt változtak bizonyos nézeteim. Elfogadom azt is, hogy egy mostanában divatos dolog van rám ekkora hatással. Ám életemben nekem sem ez az első, és nem is az utolsó alkalom, amikor valamiféle általános trendet követek, akár tudatosan, akár nem. Mindannyiunkkal előfordul, hogy csatlakozunk valamiféle karavánhoz. De tudom, hogy voltak ennél sokkal kevésbé szimpatikus divatok rám hatással- sose válasszak rosszabbat a jógázásnál. Nem zavar, hogy csak felületes betekintésem van a dolgokba, akkor is élvezem, hogy egy kicsit belekóstolhatok ebbe. 

És ezt a sportos életmódnak köszönhetem, ami ismét csak azt igazolja, megérte annak idején alaposan felforgatni az életemet. A megújulás nem a relaxációval kezdődött, az csak egy elem, ami mostanában hozzájárul ahhoz, hogy minden nap próbáljak fejlődni egy kicsit. Minden megélt élmény tovább vitt egy kicsit, legyen az egy jól sikerült futás, vagy egy kellemes biciklitúra. Új oldalát ismertem meg a dolgoknak, sőt, magamban is új képességeket fedeztem fel. És amikor relaxálok, azzal a kellemes tudattal tehetem, hogy ennek is látom a helyét és értelmét az életemben.

A legizgalmasabb kaland az, ami velünk történik és mi vagyunk a főszereplői- aki nem hiszi, próbálja ki.

A francia Alpok egyik lejtőjén készültek a gyorsasági síelők megjavítani a korábbi sebességi rekordokat, és sikerrel is jártak. Ennek a műfajnak a klasszisa, Simone Origone új világcsúcsa síléccel 252,632 km/óra lett.

A snowboarddal versenyző Edmond Plawczyk is rekordot javított, neki 203,275 km/órás tempót sikerült elérni.

Nehéz mit mondani, amikor ekkora sebességről olvasok. Autóban ülve is soknak tűnne 200-250 km/óra, de egy pár lécen menni ennyivel... Bizonyára óriási adrenalinfröccs lehet így siklani a havon, és azt hiszem, hiába tűnik úgy, "csak" lecsúsznak, a túlságosan vakmerők durván megüthetik magukat esés közben. Az ilyen szélsőséges rekordokat bizonyos sportágakban már nem is tartják számon, pont azért, mert túl sok volt a súlyos baleset, és abban bíznak, ha nincs hivatalos elismerés és nagy felhajtás, akkor a többség kedve elmegy a szélsőségek hajszolásától.

A síelésnél még nem ez a helyzet szemmel láthatóan, és talán már el is jutottak oda a biztonsági előkészületekkel, hogy ne következzen be a tragédia. Csak épp annyira aprók a különbségek, hogy egyre nehezebb lesz csúcsot javítani: Origone saját korábbi csúcsát alig 0,2 km/órával tudta felülmúlni, ami szinte elhanyagolható, nüansznyi különbség. Ha nem elég pontos a sebességmérőeszköz, ki sem mutatható... Itt tart már ez a műfaj is, nem elég tizedmásodpercekben mérni az időt.

Nem feltétlenül vannak hosszú távon előre eltervezett edzéseim, általában mozgok amikor kedvem van, és azt, ami éppen szimpatikus. Esőben nem erőltetem a futást, ha nincs kedvem időre menni, akkor hanyagolom a csoportos órákat. Szóval ahogy jön.

Vagy éppen ahogy nem jön. Egy jó ideje már minden nap bújkál bennem az érzés, hogy jó lenne kicsit sportolni valamit. Nem kényszeresen, egyszerűen csak jólesik. Az eredmények hajszolásáról nincs szó, egyszerűen csak a mindennapok része lett. Sok más ilyen is van az ember életében, és sokszor mi döntjük el, mit iktatunk be és mit nem.

Szóval az egyik délelőtt már eltöprengtem rajta, mit is kellene mozogni. A futást érdekes módon még a hidegben is jobban szerettem, mint ebben a kiszámíthatatlan időjárásban. Aztán ott van a jógaterem, ahova gyakran járok, az most szimpatikusabb alternatíva volt. Megnéztem, melyik óra jöhet szóba, majd ahogy telt a nap, fogyott a lelkesedésem. Végül maradtam itthon, és kiélveztem a lustaságot.

Túledzésről az esetemben nincs szó, tehát nem kell erőszakkal beiktatni pihenőnapot a programba, minden héten akadnak ilyen napok. Itt most annyiban volt más, hogy készültem a mozgásra, de hagytam, hogy maga alá gyűrjön a tespedtség. Másnap aztán bepótoltam az órát, utána pedig eltöprenghettem rajta, milyen jó is, hogy gond nélkül adhatom át magam a lustaságnak időnként. Nincs se bűntudat, se "visszaesés". Pont úgy, mint ahogy nem forgolódom álmatlanul az ágyban, ha megeszek egy hamburgert- nem szégyellem magam miatta. A kampányszerű fogyókúrák helyett komplett életmódváltást választottam, és ebbe simán belefér egy-két kilengés.

Mit számít egy kihagyott edzés? Az év eleje óta statisztikát vezetek a mozgásokról, ebbe az órák mellett a futás, úszás, szobabicikli, torna, de még a hosszabb séta is belekerül. Most 51 óránál áll a számláló, ez semmiképpen nem mondható elképesztően soknak: nagyjából minden második napon sportolok egy órát, vagy napi átlag fél óráról beszélünk. A félszáz óra szép kerek számnak tűnik első hallásra talán, pedig elosztva abszolút messze van a komoly edzésmunkától. 

Beszégettünk már ilyesmiről egy barátommal, mert ő állította, irigylésre méltó, hogy tudok időt szakítani erre. Igaz, az átlagnál könnyebb a helyzetem. De az is igaz, ha már átlagmagyarokról beszélünk, friss adatok szerint napi öt órát tévézünk átlagban. Tudom, mindenki természetfilmeket néz meg balettelőadásokat, azt is csak háttérzajként a hasznos munka mellett, de ha netán mégis becsúszik pár óra szappanopera meg valóságshow, akkor igen érdekes sajnálkozni azon, hogy csak a mozgásra nem jut idő.

Jutna az igen sok ember esetében, csak amikor nem válik életünk részévé ez, akkor sokkal könnyebben adjuk meg magunkat a tunyaságnak. És nyilván emiatt ezerszer nagyobb bűntudatot is érzünk. Nem én vagyok depressziós egy kihagyott edzés miatt, aki rendszeresen mozgok, tudom miért csinálom, tudom, mit kapok eredményként, és tudom, milyen jó érzések töltenek utána, hanem az, aki úgy általában nem nagyon csinál semmit. Pedig nekem lehetne rosszabb érzés, hiszen én már jól tudom, mit veszítek. Csak azt is megtanultam, hogy valójában nem vesztek semmit, mert ott van a következő nap, az újabb alkalom.

El kellett jutni addig a pontig, hogy a semmittevés már ne bántson. Hosszútávú célként is azt tűzöm ki magam elé, hogy bármikor megengedhessek magamnak egy kis hedonizmust, lazázást kedvem szerint a jövőben, ha ahhoz tartja a kedvem. Furcsa paradoxon, hogy azért sportolok, mert így még a lustaságot is jobban tudom élvezni, de mit tegyek, így érzem. 

Ha nyaralok, és jut idő sportra, akkor is jobban esik utána (vagy néha helyette) amikor átadom magam a pillanatnak, és nem csinálok semmit. Semmi aggodalom, semmi kötöttség, élvezem a lazulást. És tudom, ha kedvem tartja, felpattanhatok, kocoghatok, úszhatok, sétálhatok, bírni és élvezni fogom azt is. Talán ezekre gondolva élvezem a futást hűvös időben, ezért koncentrálok a sokadik nyújtásra is, mert valahol kifizetődik az ilyesmi.

Nincs is jobb annál, amikor rájövünk, tulajdonképpen ráedzünk a lustálkodásra...