Sportfoglalkozás

Tegnap töltötte be a 39. életévét Peyton Manning, az amerikaifoci legendás, még mindig aktív irányítója, akinek karrierje elgondolkodtathat minket arról, mi is a siker mércéje a sportban.

Az amerikai sportmédia egyik megunhatatlan gumicsontja a G.O.A.T. téma. Ez egy rövidítés: Greatest of All Time azaz, minden idők legjobbját próbálják kiválasztani egy-egy sportág számtalan klasszisa közül. Az NFL-ben főleg imádják ezt az összevetést, pedig nyilvánvaló módon hülyeség. Különböző korokban, különböző posztokon játszó emberek teljesítményét összemérni, ráadásul úgy, hogy a régiekről töredéke áll rendelkezése a felvételeknek- örök vita lesz ebből, ami persze a médiának jó, hiszen mindig elő lehet rángatni egy beszélgetést generáló cikket az uborkaszezonban.

A téma mégsem teljesen értelmetlen olyan szempontból, hogy a sok-sok okoskodó cikkből kiderülhet, ki mit gondol fontosnak egy sportoló karrierjében. Peyton Manning, aki 14 éven át az Indianapolis Colts irányítója volt, jelenleg pedig a Denver Broncosban játszik, statisztikai szempontból kétségkívül az egyik legjobb, ha nem legjobb a posztján. A legfontosabb rekordjai közé tartozik az, hogy nála több touchdown-passzt senki nem osztott ki az NFL-ben (530-nál tart, és jövőre még nőhet ez a szám), övé a legtöbb TD-passz egy szezonban (55), de passzolt yardok tekintetében is a rekordlisták élén áll. 14-szer került be a Pro Bowl keretbe. Emellett mindekinél többször, öt alkalommal lett az alapszakasz legértékesebb játékosa. Szóval ha a statisztikáit nézzük, Peyton nem csak korának, hanem az NFL-történelemnek is az egyik legnagyobbja.

Csak éppen akadnak, akik többször nyernek. Manning igen hosszú és nagyon sikeres pályafutása alatt összesen egy alkalommal nyert Super Bowl-t, akkor is a Rex Grossman által irányított Chicago Bears ellen. De öccse, a tőle a számok tekintetében messze elmaradó Eli Manning két alkalommal jutott el a végső győzelemig, Ben Roethlisberger szintén kétszeres győztes, legnagyobb vetélytársa, Tom Brady pedig már négyszer nyerte el a Super Bowl-t.

Általában a G.O.A.T. viták középpontjában pont Brady és Manning áll. Tavaly, amikor a Denver Broncos kiválóan menetelt egészen a Super Bowl-ig, akkor sokan úgy gondolták, a Seattle Seahawks legyőzése után Manning igazolja, nincs nála jobb. Ám csúnyán lemosták őket. Egy évre rá a nagy rivális, Brady nézhetett szembe a Seahawks kiváló védelmével, és a Patriots Brady vezérletével győzött. Szokták emlegetni azt a statisztikát, hogy Manning pont annyi alkalommal esett ki már a legelső rájátszásmeccsen, mint ahányszor Brady főcsoport-döntőt játszott- kilencszer volt példa mind a kettőre.

Szóval a számok nem hazudnak, csak az a kérdés, melyik statisztikát tartjuk fontosabbnak. A pontosságról, hatékonyságról sokat elárulnak a passzolt yardok és TD-k, de amikor igazi sikerekről beszélünk, számomra az aranygyűrűk (vagy más sportágban aranyérmek) száma a döntő. A győzelemhez gyakran kevés az, hogy valaki a legjobb- valami más is kell, amit nem lehet tanítani. Hány olyan sportember van, aki mindig pont a siker kapujában bukott el, mások pedig képesek voltak vert helyzetből, esélytelenként a nagy versenyen bizonyítani. 

Mivel nem vagyunk Amerikában, én nem mondom egyik NFL-sztárra sem hogy minden idők legjobbja. Ez egy olyan cím, ami nem ér semmit, hiszen bárki kinevezheti egyik vagy másik játékost ennek. Kinek Brady, kinek Otto Graham, kinek Jim Brown... A sportolók többsége nem a különféle címeket és rekordokat akarja begyűjteni, hanem a győzelmeket, és én szurkolóként is a kedvenc csapatom győzelmének örülök igazán, nem annak, hogy pontcsúcsot ér el az alapszakaszban. Azt nem lehet tudni, Manningben benne van-e még egy Super Bowl-győzelem, de ha igen, akkor azzal ezerszer inkább bizonyítja, hogy óriási sportember, mint pár újabb passz- vagy touchdown-rekorddal.

Jön a tavasz, a szép időben egyre több embert látok kocogni, biciklizni. Érdekes, hogy pár éve a legtöbben melegítőben mozogtak, manapság a szűk gatyák hódítanak.

Tapasztalatból mondhatom, a futáshoz a jó futónadrág nem árt. Persze nem is elengedhetetlen, amatőrként a cucckérdést nem kell túlmisztifikálni. Normális cipő kell, aztán valami elfogadható, sporthoz futónadrág, póló vagy felső, és máris lehet indulni. Ha van elég kitartás, és valaki fogyni akar, akkor pár hónap után úgyis cserélheti a cuccait- kár az első szettre túl sokat költeni.

Ezt megéltem én is annak idején: régen az L póló kicsit szűk volt, most az M már inkább lötyög. És nem ez az egyetlen felszerelés, amiből kifogytam, mint ahogy a hétköznapi viselet ügyében is cselekedni kellett. Elsősorban a régi nadrágjaim váltak hordhatatlanná, de istenem, ezt az áldozatot még felvállalom. Megérte annyit sportolni, futónadrágban róni a kilométereket.

Persze az emberben van bizonytalanság, hogy nem ciki-e testhezálló cuccban kimenni az utcára. A mackónadrág is nyilván azért volt valamilyen szinten szimpatikus, mert az ember úgy érezhette, takar valamit. De ha tisztában vagyunk vele, milyenek vagyunk, és azt is tudjuk, milyenek szeretnénk lenni, akkor az ilyen problémákra könnyen legyintünk: majd áll jobban rajtunk a sportnadrág. Végülis azért van rajtunk edzőcucc, hogy egy idő után minden más jobban álljon, és tapasztalatból mondhatom, ez a pillanat el is jön.

Ahogy a javul idő, nyilván egyre több lesz a kocogó. Sokan már hosszú ideje futnak, de könnyen ki lehet szúrni azt is, aki először próbálkozik ezzel. Sok okosságot írnak a futásról az interneten, az én meglátásom az, hogy az embernek tényleg őszintén kell szembenéznie a korlátaival. Semmi gond nincs vele, ha az elején még keveset bír az ember, itt-ott fáj a láb. Akkor abba kell hagyni, majd fejlődik az ember.

És nem kell sajnálni a pénzt pár használható felszerelésre. Ebben a jó időben egy kényelmes póló, egy futónadrág elég, és persze ott még a futócipő kérdése is. Utóbbira nem érdemes sajnálni a pénzt, az előbbiek esetén viszont kár túlzásba esni- ahogy írtam fentebb, úgyis kifogy belőlük pár hónap után mindenki. Ha nem, akkor meg abbahagyta a mozgást, ez esetben éppen úgy felesleges drága cuccra költeni.

Az mindenesetre feltűnő, mennyire divatos lett a mozgás. Már a nagyáruházak is külön sportcucc-akciókat hirdetnek, olyan helyeken láttam futónadrágot a katalógusban, ahol régen csak mosóport meg sört hirdettek. Tényleg jobban megéri ilyet venni, mint egy mackót, mert még csak nem is drágább, és jóval kényelmesebb. Bár laikusként is észrevehetőek az áruházi sportcuccok közötti különbségek, nem lihegném túl a kérdést. Ami nem tetszik vagy nem válik be, lecserélhető viszonylag kis költséggel.

Ám van egy dolog, amit kiemelnék: a színek. Nem csak divatokból; bár úgy vélem, nagyobb kedvvel bújik az ember olyan cuccba, amit kedvel. Inkább azért tartom ezt hasznosnak, mert néha futás vagy kerékpározás közben is közútra tévedünk, és minél feltűnőbb a ruha, annál könnyebben vesznek észre a közlekedők. 

Bátran lehet rikító, vidám színű pólót, nadrágot, kiegészítőt választani. Lehet, hogy valaki úgy érzi, mindenki őt fogja bámulni, ha nem egyenfeketében kocog, de a valóságban ez nem egészen így működik. Aki komolyan veszi a mozgást, elsősorban magára figyel és magára koncentrál. Másrészt ebben a jó időben olyan sokan fognak futni, hogy aligha tűnik fel egy-egy bizonyos kocogó. Egyébként is ez inkább egy közösség, az ember biztatja a másikat, nem pedig gúnyolja. Én is voltam teljesen kezdő, nekem is jólesett egy barátságos intés.

Szóval csak bátran a válaszásnál! Lehet, hogy pont az fog kedvet csinálni hosszú távon, ha minden szempontból jól érzi az ember, nem csak a sportot élvezi, de szívesen bújik a sportruhába is. Nyugodtan el lehet felejteni a mackót- de az sem tragédia, ha valaki azt választja. Nem a ruha teszi a kocogót...

Az egyik legkeményebb amerikafoci-játékost gyászolja az NFL: Chuck Bednarik 89 évesen hunyt el.

A szlovák származású játékos sorsa egyáltalán nem vezetett egyenes úton a profiligába. A nagy világválság idején megtapasztalta a szegénységet, majd az iskola befejezésekor jelentkezett a légierőbe: fedélzeti lövészként szolgált bombázókon, és 30 harci bevetést teljesített. Ezután egyetemen tanult, és természetesen az ottani focicsapatnak is tagja volt.

1949-ben választotta ki a Philadelphia Eagles, és itt töltötte egész profikarrierjét: 1949-ben és 1960-ban bajnoki címet is nyert a csapattal. Bednarik arról volt legendás, hogy az utolsó "60 perces játékos" volt ezen a szinten, tehát mind a támadásoknál, mint védekezéskor a pályán volt. Ez ma már elképzelhetetlen a teljesen specializált posztok korában, de akkor sem volt már jellemző. Ő viszont klasszisjátékos volt linebacker és center poszton egyaránt.

Sokan azt hitték, a Concrete Charlie becenevét is betonkeménysége miatt kapta az elnyűhetetlen, nagy munkabírású Bednarik, de a valóságban másról volt szó: a holtszezonban építőanyagok eladásával kereste kenyerét. Más világot éltek, mint manapság- a jó játékosok annyi ezer dollárt kerestek egy szezonban, mint a mai sztárok millióban. Ez volt az a korszak, amikor az NFL még nem számított a legnépszerűbb sportágnak az Egyesült Államokban, a robbanásszerű fejlődés a hatvanas-hetvenes években jött el. 

Bednarik így is a liga egyik leghíresebb játékosa lett, sőt, talán hírhedtnek is mondhatnánk. Az egyik legismertebb szerelése az volt, amikor a New York Giants futóját, Frank Giffordot úgy terítette le, hogy az másfél évre abbahagyta a játékot. A szerelés után készült híres fotó a kor egyik leghíresebb sportfelvétele.

Ám Bednarik nem alattomos volt, hanem inkább kemény. Az amerikaifoci világában ez erénynek számít, így nem véletlen, hogy a különböző rangsorokban az NFL-történelem legjobbjai közé sorolják őt. Az Eagles is megbecsülte az 1962-ben visszavonult kiválóságot, az általa viselt 60-as mezsszámot is visszavonultatták. Bednarik maga leplezhette le a róla készült szobrot is.

A régi idők amerikaifociját képviselő játékos nem volt túl jó véleménnyel a maiakról, puhánynak tartotta őket, hiszen már egyikük sem vállalta fel, hogy a meccsen az első perctől az utolsóig a pályán legyenek. Valószínűleg nem is lesz már hozzá hasonlóan nagy munkabírású focista az NFL-ben, épp ezért becsülik meg annyira a teljesítményét.

Még hogy a magyar fociban nincsenek fantasztikus gólok! A második vonalban rangadót rendeztek, a Gyirmót fogadta a Békéscsabát, és a vendégek második gólját a 16-oson kívülről sarokkal emelte be Birtalan Botond, hihetetlen mozdulattal. Kár, hogy nem látunk ilyenből többet...

Különös helyzet állt elő azzal, hogy ebben az évben nem lesz Forma1-es futam Németországban, pedig ez az ország számít a versenysorozat egyik legerősebb bázisának.

Pontosítsunk: a német piac a legtöbb sportág számára az egyik legfontosabb. Jó példa volt erre, hogy a kézilabdában akár még a selejtezők eredményébe is belenyúlt a szövetség, hogy a német válogatott ott lehessen a világbajnokságon. A németek szeretik a sportot, és jó vásárlóerejű közönségnek számítanak a reklámozók szemében is, ráadásul elég sokan vannak. Botorság veszni hagyni egy ilyen piacot- hiszen, lássuk be, a sport komoly üzlet.

Az autósport legendás német versenyautókkal és kiváló germán versenyzőkkel egyaránt büszkélkedhet, így aztán abban semmi meglepő nincs, hogy sokan szeretik a Forma1-et is. De valami elmozdulás, átrendeződés történhetett, mert meglepő módon az utóbbi években a németországi futamokra jegyet váltók száma visszaesett. Azt nem hiszem, hogy ne tudnák megfizetni a nézők a belépőt, a gond sokkal inkább az, hogy nem akarják. Mert előbbit orvosolni lehet akár egy akcióval, az érdektelenség viszont már más tészta.

Aki szereti a sportot, az bőven talál magának más néznivalót, és teljesen természetes, hogy a szurkolók vándorolnak más, divatosabb sportágak felé. Az egész világon megfigyelhető ez a mozgás, és mi magunk is átgondolhatjuk, vajon pont ugyanazért kapcsoljuk-e be a tévét, mint 15 éve. Akkor szerintem még szinte minden F1 futamot néztem magam is, mellette a magyar focimeccseket és a Bajnokok Ligáját igen gyakran követtem. Belefért a képbe a kézilabda is. Manapság európai fociból kevesebbet nézek, az éjszakai NFL-meccsekből sokat láttam a tavalyi szezonban, de hogy olyan eseményekre kapcsolok, mint a darts, az nagyon nem volt benne a levegőben. Pedig gondolom nézett ez is, nem véletlenül adják sokat.

Forma1-et például már ritkán nézek. Az utóbbi években volt pár dögunalmas szezon, az előzés, küzdelem nélkül a verseny nem nagyon tud lekötni. Valljuk be, Ecclestone úrnak is volt pár szerencsétlen nyilatkozata, ami azt sugallta, nem igazán akar foglalkozni azzal, hogy mitől lesz népszerű és divatos egy sportág. Ha nem pont ő járt volna élen abban, hogy gigaüzletet csináljon a száguldó cirkuszból, még érteném is, de így...

Az persze nem nagy érvágás, ha én nem nézek meg egy versenyt. Az se, ha egy kisebb piacon van visszaesés. De a németekkel már foglalkozni kellene. Ha egy olyan országban, ahonnan Schumacher és Vettel jött, nem akarnak a szurkolók versenyre menni, akkor ideje lenne leülni és átgondolni a jövőt. Most állítólag a Magyar Nagydíj szervezői is örülnek, mert a német verseny kiesésével talán több néző pótolja az F1-hiányt nálunk. De régen tőlük függetlenül is sokan voltak. 

A futamrendezés nem olcsó, és éppen ezért mindig van egy pont, amikor eldöntheti a szervező, megéri-e ez az egész hajcihő. Az FIA nyilván a hagyományos piacok megrendülése miatt próbál nyitni új irányba, van verseny Malajziában, Kínában, Oroszországban, Bahreinben, Abu Dzabiban- bőven van piac Európán kívül is. Kérdés, hogy a támogatók számára is egyenértékűek-e a nézők. És persze kérdés az is, az arab országokban valódi piac van-e, vagy csak presztízskérdést csinálnak abból is, hogy legyen versenyük, mint ahogy focivébét akartak.

Ahogy az idei szezon indult, óriási Mercedes-fölénnyel, az nem sejtet túl sok jót. Ha ilyenek lesznek a versenyek, nem tragédia, ha az ember kihagy pár futamot. És mindenhol gond: fogynak az európai nézők, de mibe szeressenek bele az ázsiaiak, amerikaiak? Két órányi hangos körözésbe?

A német rendezők visszalépése tehát csak egy jel, de annak igen fontos. A Forma1 a világ egy részén még ma is a nagybetűs Autóverseny, de manapság minden mulandó. Aki ezt nem érti, bukásra van ítélve- furcsa lenne, ha pont a sebességről ismert sportág mellett száguldanának el a riválisok...