Sportfoglalkozás

Valószínűleg még az NBA-rajongók egy részének sem mond sokat Jud Buechler neve. Pedig a már visszavonult kosaras háromszoros bajnoknak mondhatja magát, ami egész jól hangzik. Más kérdés, hogy csapattársai nevére jobban emlékszünk: Jordan, Pippen, Rodman... Igen, a kilencvenes évek nagy Chicago Bullsában volt kiegészítő ember.

És mondjuk Adrian Klemm? Hat évet töltött az NFL-ben, de ebből ötöt abban a Patriotsban, ami Tom Brady vezetésével háromszor is Super Bowlt nyert. Klemm New Englandben összesen 10 meccsen kezdett, de ezzel együtt is van három gyűrűje.

A mostani Super Bowlban láthattuk Brady mellett ugrálni Jimmy Garoppolót, a fiatal tartalékirányítót, aki ránézésre úgy festett, mint aki nem is tudja, hogy kell ünnepelni egy ilyen győzelmet. Most pedig elmondhatja, annyi Super Bowl-győztes csapat tagja volt, mint Peyton Manning. 

De például ha itthon nézünk szét, akkor például ott van Spitzmüller István, aki jelenleg a Békéscsabát erősíti, de négyszeres bajnoknak mondhatja magát, mert pár éven át tagja volt a DVSC bő keretének, pár meccsen pályára is lépett. Csak érdekességként: Albert Flórián is ennyi bajnoki címet szerzett pályafutása során. Kettejüket összehasonlítani nyilván mókás lenne, nincs is jelentősége, mert a dolog másról szól, nem cikizni akarok senkit.

A csapatsporthoz kell a szerencse. Nem csak arra gondolok, hogy a kapufáról befele pattanjon a labda, hanem arra is, hogy a megfelelő időpontban kell a jó helyre igazolni. Egyedül senki nem nyerhet bajnokságot, és nem létezik olyan csapat, amiben 11 Puskás vagy Messi kergeti a labdát.

A nagy sztárok mögötti második vonalnak óriási jelentősége van, és a többi kiegészítő embernek is fontos feladata lehet egy-egy sorsdöntő meccsen. Utólag az ő nevükre talán nem emlékszünk, de akkor és ott a szurkoló pontosan érzékeli, mennyire fontos, hogy egy sérülés után szerepet kapó csereember odateszi-e magát.

Mert egy bajnokság hosszútávfutás, nem pedig sprint. Azon belül is olyan, mint egy váltóverseny. És könnyen előfordulhat, hogy egy korábban csak epizódszerepet játszó emberből lesz a legnagyobb sztár. 1962-ben Pelét a világbajnokság egyik csoportmeccsén rúgták le, ám a brazilok nélküle is bajnokok lettek. Tom Brady egy éven át ücsörgött Drew Bledsoe mögött, amikor a sztárirányító sérülése után neki kellett irányítania a Patriotsot. Most, négy Super Bowl győzelemmel később el lehet mélázni azon, vajon hogy alakult volna a hatodik körben kiválasztott Brady karrierje, ha Bledsoe-ra nem vár hosszú kényszerpihenő.

Egyébként a szerencséért is meg kell dolgozni. A tartalékcsapatig is el kell valahogy jutni, és az ott játszók ugyanolyan keményen edzettek éveken át, mint a sztárok. Meglehet, kevésbé tehetségesek, vagy jók ugyan, de egyszerűen van náluk jobb, az edző elképzeléseibe jobban illő játékos, ettől függetlenül odateszik magukat. Ha nem állnának készen arra, hogy akár csak egy percre beugorjanak, akkor nem tölthettek volna éveket egy sikeres csapat keretében.

Tehát a szerencse mindig csak a történet egyik fele. A sportban az ilyesmit fenntartással kell kezelni, bármennyire gyakran emlegjük a mázlit. Ki kell harcolni azt is, hogy az ember szerencsés flótásként a sztárok mögötti "vízhordóként" részese lehessen legyen a nagy sikereknek. És az igazán nagy sportoló tudja, szükség van rájuk is, edzésen, meccseken egyaránt. Mert ha nincsenek jó kiegészítő emberek mögötte, még a legnagyobb sztároknak sem elég a szerencse...

Vajon mennyire egyeztethető össze a jóga szellemiségével az, hogy katonák kezdik űzni ezt az ősi mozgásformát? Úgy fest nem csak a trendkövető nagyvárosiak szerettek bele, más közösségekben is teret hódít.

Az amerikai hadsereg pár éve már kísérletezik azzal, hogy a rendszeres jógázást bevezesse. A veteránok, sebesült katonák esetében még talán nem is lenne igazán vita: a harcokból hazatérők közül sokan küzdenek súlyos mentális problémákkal, gyakori a körükben az öngyilkosság.

A jóga egészen más, újféle szemléletet hozhat be a katonák életébe, akik így nem csak a rég igazolt élettani hatások miatt űzhetik ezt a mozgásformát, a relaxáció és meditáció is javukra válhat. Szükség lehet erre, amikor megpróbálnak újból visszailleszkedni a normál életbe, és persze amikor fel kell dolgozniuk a harctéren átélteket. A komolyan sérült emberek számára pedig maga a jóga mozgás, aminek sokféle formája van, segíthet a rehabilitációban.

Az viszont már sokak szemében problémás, hogy a békét hirdető, az erőszakot elutasító jóga a kiképzési programba is bekerült. Pár éve derült ki, hogy az elit kommandósok is jógázni kezdtek. Számukra nem annyira a fizikai felkészültség javítása miatt fontos, bár nyilván hasznát látják a nyújtásoknak és lazításoknak, hanem úgy vélik, bevetéseken jön jól a nyugalom és a kontrollált légzés.

Ez már nem nagyon tetszik a jóga híveinek, ami érthető is. Nem csoda, hogy nem tapsikolnak, amikor olyan "jógik" is akadnak, akik a fegyverforgatásra készülnek fel így. Az egyenruhás jógázók látványa sokakat taszít, bár ki tudja, ha a szemléletből is átszivárog valami az órákon, akkor talán maguk a katonák is békésebbek lesznek.

Csodálkozni viszont nem kell, hogy a jóga mindenfelé teret hódít. Ez egy több ezer éves alapokon nyugvó filozófia, mozgásforma, mindenki próbálkozhat azzal, hogy valami újat hoz ki belőle. A jóga nincs levédve, nem kell licencdíjat fizetni, ha valaki megalkotja a harci jógát- ám ha a saját speciális változatának jogaival rendelkezik, máris üzletet lehet csinálni belőle.

Mert ez bizony rettentően nagy üzlet. Szaporodnak a jógatermek az egész világon, és a mozgásforma eléggé szabad prédának számít ahhoz, hogy sokan lássanak benne fantáziát. Nincs központilag szabályozott oktatóképzés, így aztán akadnak bőven, akik magukat nevezik ki gurunak. Azzal nincs baj, hogy egy korrekt teremben, korrekt órákon lehet jógázni a fizetős vendégeknek, de amikor az egészet át fogja hatni a pénz, akkor lehet lesznek akik hátat fordítanak az üzletiesebb irányzatoknak.

Az ugyanis csakis a vendégeken múlik, hogy vevők lesznek-e a harci jógára, ahol két ászana között mondjuk a késforgatás alapjaival is megismertetik őket. Aki pont erre vágyik, előbb-utóbb meg is fogja találni a megfelelő oktatót, de remélhetően a többség mást szeretne a jógától. Ennél még az is jobb, ha valaki számára ez kizárólag "csak egy torna"- ami persze itt nyugaton teljesen elfogadható szemlélet is, hiszen más kultúrában nőttünk fel és élünk. Aztán hogy hosszú távon valami mást is megpendít-e bennünk, már más kérdés. De ha jól csináljuk, akkor az erőszakos énünket aligha hozza elő...

A győri kézis lányok elbukása a Final Four kapujában fájó, és valljuk be, kicsit váratlan eredmény volt. Az elmúlt két év sikerei után valahogy a minimumnak látszott legalább a döntő. Remek az anyagi háttér, erős a csapat- és a rossz előjelek ellenére is úgy voltak vele sokan, ha mindenki 110 százalékot nyújt, ez a gárda is odaérhet a legjobb négy közé.

Aztán nem így alakult. Olyan hülyeséget le nem írok, miért kellene ennek örülni, de az valahol rendben van, ha egy sportágban erős a konkurencia, és a szűk élmezőnyben nincsenek borítékolható eredmények. Tudomásul kell venni, mindenki győzni akar, és páraknak megvan ehhez a megfelelő anyagi és szakmai háttere. A BL-győzelem sem akkora öröm, ha gyakorlatilag ellenfél nélkül menetel végig egy csapat évről évre a csúcsligában.

Erre jó példa maga a magyar kézilabda-bajnokság. Hölgyeknél, uraknál egyaránt évek óta bebetonozott a győztes személye, idehaza szinte verhetetlennek számít a Veszprém és a Győr is. Naná, hogy a meccsek jelentős része elveszítette a vonzerejét, hiszen a bajnokság előtt is tudjuk, kié lesz a végén az arany.

A Bajnokok Ligája is unalmasabb lenne, ha a riválisok játékereje egy magyar középcsapatéval vetekedne csak. Épp ezért paradox módon magának a Győrnek is fontos, hogy minden meccs kiélezett legyen- ez pedig azt eredményezi, néha elbukik a csapat. De ettől van értéke a korábbi győzelmeknek, sikereknek! Emiatt érzi azt az ember, mekkora teljesítmény volt egy döntőbe jutás!

Aki nem éli meg tragédiaként a kudarcokat, azt nem emeli égbe a győzelem sem. Szurkolóként mélypontokat és csúcspontokat is átélünk, és ha a kedvenc csapatom egy évben rosszabbul is szerepel, akkor is kitartok mellette, mert a remény dolgozik bennem. Nagy győzelmeket, aranyérmeket várok, és annál jobb nem is lehet, amikor hosszú évek bosszúságai után egyszer végre összejön a nagy eredmény. Azok a fanyalgó divatdrukkerek, akik egy vereség után máris új kedvencet keresnek, nem fognak hiányozni.

Az igazi szurkolók még szomorúan gondolnak vissza a döntetlenre, amivel kiesett a kedvenc csapatuk. De vigasztalóként bele lehet nézni a korábbi győztes BL-döntőkbe. Persze az a múlt, már csak pótlék, de üzenete mégis az, lesz még Bajnokok Ligája jövőre is, lesz csapat is- és lesznek szurkolók is! Hogy siker lesz-e? Az már az ellenfelektől is függ, de az biztos, hogy a győzelem még édesebb lesz, ha összejön...

Az NFL oldalán megszavaztatták az amerikaifoci szerelmeseit, hogy melyiket tartják minden idők legjobb meccsének. A legendás összecsapásokat párokba rendezve kieséses rendszerben zajlott le a szavazás, végül az NFL eddigi történetének legutolsó meccse lett a kiválasztott: az idei, 49. Super Bowl.

A New England Patriots tényleg páratlan izgalmak közepette győzte le a Seattle Seahawks csapatát. Volt minden: szép passzok, remek futások, hihetetlen elkapások, óriási védőmunka, és feszültség az első másodperctől az utolsóig. Az előző évi Super Bowl egyoldalúsága miatt nagyon ki volt éhezve mindenki egy klasszikus, nagy meccsre, és meg is kaptuk a javából. (A rövid összefoglalót itt lehet megnézni, érdemes.)

Természetesen a szavazás igazságtalan több szempontból is. Egyrészt az élmény nagyon friss, nagyon él még mindenkibe a dráma, ez nagy helyzeti előny. Másrészt nyilván több a fiatal szavazó, akik az 1973-as NFC döntőt nem láthatták, talán még összefoglaló szintjén sem. És az egyébként sem sok: minden meccsen lehet találni pár nagy pillanatot, na de olyat, ami végig izgalmas, már kevesebb akad. 

Aztán az is szerepet játszik, hogy nem mindegy, milyen téttel bír adott meccs. Egy Super Bowl minden bizonnyal emlékezesebbé válik az idény bármelyik meccsénél, hiszen ez dönt a végső győztesről. Az idén az alapszakaszban is voltak parázs összecsapások, a rájátszásban is akadt 2-3 olyan, ami után elégedetten csettinthettünk, de a nagydöntő mégiscsak más volt. A drámai lezárás, a draftolatlan újonc Malcom Butler labdaszerzése akkor, amikor pár másodperccel a lefújás előtt a Seahawks 1 (egy!) yardról próbálkozhatott, hihetetlen érzelmeket váltott ki. A pályán rögzített hangokkal nézni az utolsó perceket tényleg átélhetővé teszik a hangulatot. (Ez az összefoglaló is fenn van a YouTube-on.)

Szóval az NFL-nél elég biztosra mehettek a szavazás kiírásakor. Hiába volt számtalan óriási mérkőzés a liga történetében, már az elejétől sejteni lehetett, ennek a meccsnek bérelt helye van a legnagyobbak között. Az NFL tehát ezzel a szavazással jelenlegi állapotát ünnepelhette, azt hirdetve, amerikafociban nincs értelme a "régen minden jobb volt" nosztalgiázásnak, éppen elég frankó az most is.

Persze a szavazás és az ezt követő észosztás is csak gumicsont, amin elrágódhatnak a szurkolók- az alapszakaszig még fél év van vissza. Már meghirdették az előszezon meccseit, pár pikánsnak tűnő összecsapással, de azokról azért tudja mindenki, nem sok tétjük van, a sztárok csak pár percet játszanak. Ilyenkor jó visszanézni az előző év legizgalmasabb meccseit, de ez csak pótlék, amivel megpróbáljuk kihúzni a hátralevő hónapokat. Aztán végre jöhetnek a tétmeccsek, köztük néhánnyal, amiből néhány megint esélyes lesz a "minden idők legjobbja" címre...

Az Egyesült Államokban a gyerekek jelentős része küzd túlsúllyal. Az egészségtelen ételek és a mozgásszegény életmód felelős érte, hogy az igen gyakran jómódban élő fiatalok teljesen eltunyulnak és elhíznak. 

Az elnök felesége, Michelle Obama 2010-ben állt a Let's Move! kampány élére, aminek a célja értelemszerűen az, hogy felvegye a harcot ezzel a komoly problémával. A gond ugyanis nem az, hogy nehezebb nagy méretű ruhákat szerezni- a túlsúlyos gyerekekből sokkal nagyobb eséllyel lesz egészségügyi problémákkal küzdő felnőtt. A baj mértékét jelzi, hogy a felmérések szerint az Egyesült Államokban minden harmadik gyerek túlsúlyosnak számít.

A kampány egyszerre célozza a kicsiket és a szüleiket. Az lenne a jó, ha a gyerekek maguk is megértenék, miért kellene életmódot váltaniuk, otthon a családban pedig megkapnák ehhez a támogatást, mind étkezésben, mind a mozgást tekintve. A rendszeres mozgás ugyanis kulcsfontosságú minden szempontból, a gyerekeknek nem csak az egészségére van ez jó hatással, de ügyesebbek, magabiztosabbak lesznek, sikerélményeket gyűjthetnek.

A program ötödik születésnapján maga a First Lady is megmutatta, hogy nem idegen tőle egy kis mozgás: néhány fiatal táncossal együtt állt színpadra, és egy közös koreográfiát mutattak be. Kétségtelen, Michelle Obama igazán lendületesen ropta, hiteles képviselője hát a programnak, és talán az ő példája sokakra lesz hatással.