Angliában szabályokat módosítanának azért, hogy mind több hazai játékos kapján lehetőséget a csapatokban. A szándék valahol érthető, hiszen a válogatott már rég nem ért el kiugró sikert, és mostanában a klubcsapatok se nagyon jutnak oda nemzetközi színtéren a döntőbe, ám kérdéses, mennyire lesz egyszerű ezt kivitelezni.

Amikor ezt a hírt olvastam, pár nappal voltunk az egész világon sokak által nézett spanyol rangadó, a Barcelona-Real Madrid meccs után. A két gigász összecsapása most is meglehetősen izgalmas volt- ez a parázs rivalizálásá mindig garantálja a tuti szórakozást a focirajongóknak.

Végigfutja az ember az összeállításokat, és az látható, hogy az argentin Messi, a brazil Neymar és az urugayi Suarez rohamozta a Madrid kapuját, a másik oldalon pedig három szintén válogatott támadó, Ronaldo (Portugália), Benzema (Franciaország) és Bale (Wales) a legnagyobb sztár. Mind a két csapat tele van idegenlégiósokkal, ám pont ezek miatt a csillagok miatt ülnek le olyan sokan a tévék elé. Ezt akartuk, nem? Arról álmodtunk, hogy világválogatottak találkozzanak minden héten. És meg is kaptuk!

Vagy nem pontosan ez lett volna a cél? Mindegy, egyelőre semmi jele nem látszik annak, hogy igazán sokakat zavarna ez a tendencia. A világ minden más országában élő szurkolókat alapvetően miért is érdekelné, hogy Barca mezben milyen nemzet képviselői lépnek pályára, míg a katalán drukkereket elsősorban az motiválja, hogy győzzenek, főleg a Real Madrid ellen- nem lennének boldogok Messi meg a többi külföldi nélkül a nyolcadik helyért csatázva. És Európában mindenhol jellemző ez, így az angol csapatok is szórják a pénzt idegenlégiósokra. Ha fut a szekér, sok a reklámbevétel és sok Manchester-mezt lehet eladni Kínában, ahol vélhetően keveset foglalkoznak az angol futballszövetség aggodalmaival.

Persze van egy nagy kivétel még az európai élmezőnyben is: az Athletic Bilbao. A csak baszkokra alapozó gárda úgy tudott sikeres lenni a spanyol bajnokságban is és időnként nemzetközi színtéren is, hogy elveikhez ragaszkodva még mindig a Baszkföldhöz kötődő játékosokat szerződtet. A másik baszk élcsapat, a Real Sociedad nem ennyire merev ebben a tekintetben, noha sokáig hasonlóan igazoltak. A két csapat találkozója mindmáig egyfajta tüntetés is, a baszk nemzeti színek mindig előkerülnek.

Bilbaóban vélhetően politikai okokból még az eredményeknél is fontosabb a hűség a régi szemlélethez, és azt hiszem, a szurkolók egy "tisztán", az igazán sajátjukénak érzett csapattal kiharcolt negyedik helynek úgy örülnek, mint máshol egy BL-győzelemnek.

A Bilbao példáját viszont egészen biztosan nem lehet átültetni már a nemzetközi csúcsfociba. Ám valami átmenet megteremthető az ő modelljük és a kizárólag légiósokra alapozó klubok között. Az angol szövetség aggodalma érthető, mert ha legjobbjaikat kiszorítják az EU-n belülről és kívülről érkező, időnként középszerű légiósok, egyre több fiatalnak megy el a kedve a focitól. A tartalékcsapatokban vagy a másodosztályba kölcsönadva pedig nem lehet úgy fejlődni, mint a Premier League-ben. Ez pedig érezteti aztán a hatását minden szinten.

Közben a klubfociban mindenről a pénz dönt. Nyilván aki világverő csapatot épít, nem lesz attól boldog, hogy szélnek kell eressze pár jó légiósát, hogy angolokat igazoljon a helyükre. Más kérdés, hogy akinek pénze van, az könnyebben alkalmazkodik az új helyzethez is: majd a legjobb hazai játékosokat csábítják el a nagy klubok a zsíros fizetéssel. Szóval a bajnokságban az erőviszonyok aligha változnak nagyot.

Nemzetközi szinten pedig azért nehéz csodát tenni, mert nem csak az számít, hogy valaki a keretben van-e, hanem az is, mennyi szerepet kap a csapatban. A kispadon ücsörögve senkiből nem lesz világsztár, és ha az edző a légiósnak szavaz bizalmat, hát akkor így járt. Eredménykényszer van, nem pedig jófejkedés: egy klub és annak alkalmazottai elsősorban a klub érdekeit tartják szem előtt, a válogatottak dolgai senkit nem érdekelnek.

Ezt az érdekösszeütközést már épp elég alkalommal megtapasztalhattuk. Pedig egy sportágról, közös sztárokról van szó, akik néha klub-, néha nemzeti színekben lépnek pályára. Biztosan meg lehetne találni a közös nevezőt, de ehhez talán nem az kellene, hogy pénzügyi szempontok ütközzenek adminisztratív előírásokkal, hanem valódi, a játékot magát szem előtt tartó párbeszéd kezdődjön.