Sportfoglalkozás

Sportolni vagy tévézni, ez itt a kérdés.

Az év elejétől kezdve rendszeresen vezetek egy online edzésnaplót. Az endomondo.com lett a nyerő, miután megnéztem több oldalt is. Könnyen kezelhető, alapvető statisztikákat tud szolgáltatni, futásnál a GPS által rögzített útvonalat egyből feltölti- semmi csoda, egyszerűen csak a célnak pont megfelelő.

Én nem csak a csoportos órákat, futásokat jegyzem be, de az intenzívebb sétákat is, vagy a búvártúrákon megejtett merüléseket. Ez így elég vegyes összképet ad a mozgási szokásaimról, ami jól kitűnik a statisztikákból. A legutóbbi jógaóra után csináltam egy gyors összegzést, és kiderült, összesen 113 órányi testmozgást jegyeztem be 2015-ben.

Időtartam alapján jógából volt a legtöbb, ezt követte a búvárkodás (bár ez azért igazságtalan, mert egy nap egy másfél órás intenzív jógaóra vagy egy órányi futás pont elég, merülni viszont olyan helyen egy nap négyszer elmegyek, akár egy  hét minden napján), majd a futás és a szobabicikli. Emellett még volt pár itthoni torna, séta, hasonlók. Mivel a jógát az endomondo lényegesen kisebb kalóriaégetéssel kalkulálja, ezért itt már kiegyensúlyozottabb az összkép, a három leggyakrabban űzött sportom között nincs nagy különbség. Azt is jó látni, hogy eddig 130 kilométernyit futottam ebben az évben- ez nem nagy távolság, de ha figyelembe veszem, korábban hány évig nem tudtam volna felmutatni egy kilométert sem, nem vagyok elégedetlen.

A sportos ismerősökkel megosztjuk az edzéseinket egy Facebook-csoportban, sokan űzünk sokféle testmozgást. A búvárkodás hozott minket össze, tehát merülése mindenkinek van, de mellette jellemző még a futás és a jóga népszerűsége. A kettlebellt is űzik páran, tehát nagyjából látható, mik a mostani fitnesztrendek. 

Mivel nekem is sok bejegyzésem születik, páran megjegyezték, eléggé tolom a sportot. És valóban, 113 órányi testmozgás nem tűnik kevésnek. Ha ez csak futás lett volna, mivel egy óra alatt 9 kilométert általában meg tudok tenni (mostanában már többet is), ez több mint ezer kilométerhez lett volna elég, biciklivel meg mondjuk kétezerre. Szép kerek számok!

De hogy valóban sok-e? A napokban olvastam egy statisztikát: egy magyar átlagember 4 órát és 49 percet nézi a tévét minden egyes nap. Ebben benne van az is, akinek tévéje sincs, meg az is, akit le se lehet vakarni a képernyőről. Közel öt óra, ami azt jelenti, egy hónapban 140-150 órányi tévézés az általános.

Vessük össze az én öt és fél hónap alatt összehozott 113 órányi sportomat és az egy(!) havi 150 óra tévét. No, melyik a sok? Mire érdemes inkább időt szánni? Azt hiszem a számokból látszik, én hogy feleltem a magam részéről erre a kérdésre, és azt gondolom, mindenki egyéni döntése, hogy osztja be az idejét. 

Megkaptam már azt is, hogy nekem könnyű, mert olyan az életmódom, a munkarendem. Ez igaz is jelentős részben, de... Azért én is néztem focimeccset úgy, hogy közben tekertem a szobabiciklin. Utaztam el sok helyre úgy, hogy futócípőt is vittem magammal. Keltem fel tengerparti nyaraláson kicsit korábban azért, hogy jógázhassak. Áldoztam fel már pár órát a hétvégékből, hogy kocogjak, mozogjak. 

Tehát létezik kompromisszum. És kell is, hogy létezzen! A mozgás önmagában is örömet okoz, egy kihívást jelentő óra vagy korrekt tempójú futás után jobban érzem magam. De nem ez a lényeg. Hanem amikor a mindennapokban vagy utazáskor szükség lenne egy kis erőbedobásra, korábban gondot okozó feladatokkal nevetve megbirkózok. Fogytam is, nem is keveset. Nem az a lényeg, hogy a 113 óra sok-e, hanem az, hogy az életem sok-sok egyéb órájában jobban érzem magam a bőrömben. És ezért bőven megérte belevágni a rendszeres testmozgásba.

Az U20-as válogatott szereplése befejeződött a világbajnokságon, és most mérleget vonhatunk, mennyire lehetünk elégedettek a fiatalok teljesítményével, illetve bizakodásra ad-e okot amit láttunk.

Közelítsük egyrészt az eredményesség oldaláról! Észak-Korea válogatottját 5-1-re tömték ki a fiúk, ami jó kezdet volt- de ezt követően már kizárólag vereségek jöttek. Négy meccs, egy győzelem, három vereség- ez nem éppen dicsőséges eredménysor. Idézzük fel, hogy már a kijutást is az tette lehetővé, hogy a selejtezőcsoportban az osztrákok és a portugálok legyőzték ugyan a magyar csapatot, de Izraelt sikerült nagy nehezen felülmúlni 2-1 arányban. A korosztály tehát tétmeccseken két szerény játékerőt képviselő ellenfelet tudott felülmúlni. Ez az, ami évtizedek múlva is felidézhető tény lesz.

És az is tény, a három vb-vereséges hadjáratot nem csak a német Bernd Storck, hanem szinte bármelyik magyar edző le tudta volna vezényelni. A 2009-es sikergeneráció, ami az U20-as világbajnokságon bronzérmet szerzett, Egervári Sándor személyében magyar szövetségi kapitánnyal menetelt az elődöntőig. Szóval Storck jött, látott, mindenkit kiosztott, de eredmények szintjén egészen biztosan nem tett csodát. 

Viszont bele lehet menni a részletekbe is. A magyarok a mindig világelitbe tartozó brazilokkal szemben csak szoros meccsen kaptak ki, az erősebbnek gondolt szerbek is csak a 91. percben mentették a nyolcaddöntőt döntetlenre, ahol egy mi szempontunkból peches öngóllal szerezték meg a győzelmet. Tehát a mieinket nem mosták le, a védelem igyekezett tartani magát még akkor is, amikor fölényben volt az ellenfél. Nem vallottak szégyent a fiatalok, nem égtek nagyot, de... erre nem adnak érmet sehol. Becsületesen küzdő, majd a végén szép halált haló csapatból van még pár tucat a világon. 

Bevallom, az a bajom, hogy tele van a padlás olyan magyar kudarcokkal, ahol az utolsó percig megvolt az esély a sikerre, de aztán jött egy váratlan fordulat és a nagy csalódás. Ilyenből rengeteget tudok felidézni, és egyáltalán nem vagyok tőle boldog, hogy most újabb ilyet jegyezhet fel a sporttörténelem. A német edzőt nyilván nem azért hozták ide, hogy külföldi edzővel is fel tudjunk mutatni pár 91. perces bukást. És az is tény, a korosztályos versengések eredményei nem annyira fontosak, a kérdés inkább az, hogy közülük mennyien lesznek majd a nagyválogatottban alapemberekben. Mégis, ha egy csapat eljut egy nagy tornára, a szurkoló sikerre vágyik.

Már csak azért is, mert a másik cél, a jövő megalapozása ritkán túl sikeres. A 2009-es torna bronzérmes ifjú hősei közül nem sokan hallatnak magukról. Németh Krisztiánnak most épp jól megy az Egyesült Államokban, de őt is inkább európai élcsapatba vizionálták páran, és társai közül többen elkallódtak, csapat nélkül sodródtak, vagy visszatértek a magyar bajnokság akolmelegébe. Elég ha Koman Vladimirra gondolunk: a Sampdoriában még csapatkapitány is volt alkalmanként, ehhez képest a Diósgyőr nem nagy előrelépés.

Tehát végleges mérleget erről az U20-as korosztályról ne most vonjunk, hanem 3-4-5 év múlva. Akkor látjuk, hogy a most gólokat szóró Mervó felnőtt szinten is megállja-e a helyét, vagy csak egyetlen kifutott széria volt ez tőle. Egyelőre nincs a csapatban egyetlen olyan játékos se, akiről biztosan állíthatnánk, hogy a magyar futball megváltójaként tekinthetünk rá.

Storck munkájáról viszont nyugodtan lehet véleményt mondani, ha nagyon akarunk. Rettentően magabiztosan nyilatkozgatott a német edző, aki mindenkit keresetlenül kiosztott. Vezetésével van egy győzelmünk tétmeccsen egy harmatgyenge ázsiai csapat ellen, meg pár végigküzdött, de elvesztett összecsapás. Nem túl régóta foglalkozik a magyar utánpótlással, nem akarom a nyakába varrni, hogy ő nevelte rosszul a fiatal focistákat, de világverőket ő sem tudott belőlük csinálni. Lehet, hogy hosszú távon beérik a munkája, lehet, hogy pont rá van szüksége a magyar focinak, de én még nem vagyok meggyőzve. 

Én egy régimódi, konzervatív drukker vagyok: a győzelmek érdekelnek, nem a nagy duma. Noha Storck kiválóan igazodik a mostani magyar helyzethez, mert utóbbiban lényegesen erősebb, de ez nekem kevés... Lehet, hogy bárhol máshol az ember türelmesebb lenne, és jobban odafigyelne a pozitív dolgokat kiemelő nyilatkozatokra, de ebben a magyar közegben már rég súlytalan az ilyesmi. Bárki bármit okoskodik, a valóság az, hogy épp csak a fajsúlyos sikerek maradtak el, és ez jelen pillanatban beárazza az U20-as válogatottat.

Igazán vonzó hölgyek kergetik a labdát a legmagasabb szinten is.

Ha a foci kerül szóba, mostanság a legtöbbet a FIFA botrányait, korrupt vezetőit emlegetik, pedig zajlik az élet a pályákon is. Kanadában például éppen a hölgyek világbajnokságának meccsein feszülnek egymásnak a legjobb válogatottak.

Némelyik focistalány pedig nem csak ügyes, de kifejezetten csinos is. A tornán szereplő válogatottak néhány játékosát bemutatva szeretném felvillantani a sportnak ezt az oldalát is.

A 23 éves Julie Johnston védő, és az Egyesült Államok válogatottját erősíti. A 170 centi magas szőkeség pályára is lépett az első csoportkörben. Fejjel a kapura is veszélyes szokott lenni.

Lena Goessling német, 29 esztendős. több, mint hetvenszeres válogatott és világbajnoki aranyat illetve Bajnokok Ligája-győzelmeket tudhat maga mögött.

A holland Anouk Hoogendijk már száznál is több alkalommal lépett pályára a nemzeti csapatban. pedig még csak most töltötte be a harmincat a csinos védő. Posztja ellenére 9 válogattban szerzett góllal is büszkélkedhet.

A még csak 22 éves Adriana Leon a kanadai válogatott egyik csatára, a Kína elleni győztes meccsen csereként küldték pályára- ez volt a 35. válogatott meccse a filigrán, 160 centis lánynak.

Ha valaki az alapján választana sportot a gyereknek, hogy hol kaszálhat majd a legtöbbet, akkor a kosárlabda mellett döntő szülők számára van jó hírem: az NBA a nyerő.

A sok-sok sportos statisztika közül az egyik fontos az, hogy mennyi egy játékos fizetése. Elsőre úgy tűnhet, ennek igazán a sporthoz nem sok köze van, de manapság ez is része a történetnek. Pénz mozgatja a bajnokságokat, a ligákat, és az eredményeket befolyásolja, ki mennyit tud belőle megmozgatni.

A fenti statisztika ugyanis a csapatsportok világára koncentrál, tehát nem a leggazdagabb sztárokról szól, hanem az átlagos fizetésekről. Ebben benne vannak a csúcskeresetű csillagok és az utolsó tartalékok is, tehát nagy különbségekről van szó egyes emberekre lebontva. De ha a bevezetőben említett kissé komolytalan felvetésre gondolunk, nos, nem mindegy, hogy átlagos játékosként hol mennyire számíthat valaki.

A csapatsportok szépsége, hogy egy magányos ember kevés a győzelemhez. Mindig vannak előtérbe tolt sztárok, akik az esetek többségében a hátukon viszik a csapatot, de Messi is csak úgy nyerhet Bajnokok Ligáját, ha a kapus mögötte nem enged be 3-4 potyagólt. Így akadnak olyan focisták, kosarasok, kézisek, akik tele vannak trófeával, pedig alig ismerjük a nevüket- egyszerűen csak jó időszakban voltak egy jó csapatnál. A vagyonukban viszont van különbség a sztárokéhoz képest...

A hosszú rávezetés után lássuk, hol dől a lé! Az amerikai profi kosárliga, az NBA vezeti jelenleg az átlagos fizetési listát a Sporting Intelligence adatai szerint: egy játékos 4,58 millió dollárra számíthat. Talán elsőre meglepő, hogy kosarasnak áll a világ a tengerentúlon, de ne feledjük, jóval kisebb létszámú egy NBA-csapat kerete, mint egy NFL-esé, nem csoda hát, hogy a hasonló nagyságrendű költségekből több jut egy emberre.

Az igazi hitetlenkedést valószínűleg a lista második helyezettje okozza: az IPL-ben 4,33 millió dollár jut egy embernek. És hogy mit takar ez a rövidítés? Az indiai profi krikettbajnokságot! Nagy ország, nagy népszerűség, nagy pénz... Ezt követi az amerikai baseball-liga (MLB), majd jön az első futballbajnokság, az angol Premier League. Utána jönnek a hokisok (NHL), a foci Bundesliga, és csak ezek után az amerikai foci pénzgyára. Az NFL-ben ugyanis be kell érni rongyos 2,11 millió dollárral egy átlagos játékosnak.

Azért annyira ne sajnáljuk őket, a legjobbak ott is évente 15-20 millió dolláros szerződéseket írnak alá. Viszont a hatalmasra duzzasztott, előidényben 90(!) fős játékoskeretekben mindig tucatnyi minimális fizetést kapó ember küzd a kerettagságért, akik lehúzzák az átlagot. 

A listára felfért még az európai fociligák mögé pár olyan bajnokság is, mint a japán baseball-liga, a kínai focibajnokság, az ausztrálfocisták, sőt, még a kanadai tojáslabdás futball is, ám ott már csak 0,11 millió dolláros fizetés számít átlagosnak. Kézilabdabajnokságot nem találtam az összevetésben, pedig egy menő német kéziklubnál valószínűleg komoly pénzek mozognak. Nincs olyan statisztika, ami mindenre kiterjedne, tehát nem biztos, más ligák nem férnének be a top 25-be. 

A lényeg végülis nem is ez, az élmezőny valószínűleg akkor sem változna, ha a világ minden bajnokságáról megbízható adatok lennének. Az így is látszik, megéri a profi sportra feltenni mindent, mert a második vonalba tartozó játékosok is derekas summát vihetnek haza. 

Van viszont még egy elgondolkodtató dolog. Ugyan nemzetközi szinten a magyar focibajnokság fizetései nevetségesen alacsonyak, hazai viszonyok között egyáltalán nem olyan pici pénznek a játékosok keresete. És ellentétben az óriási bevételeket generáló, nagy üzletnek számító profiligákkal, se színvonal, se eredményesség, se valós nyereség nincs a magyar fociban, és ha így nézzük, még mindig elmondható, hogy kevésért többet nem nagyon adnak sehol mint az NB1-ben...

Egyre izgalmasabb nyári sporttáborokat hirdetnek meg a gyerekek számára, és mindig van új a nap alatt: Kanadában azokat várják, akik szeretnének sellőkké válni.

A legalább hét éves jelentkezők persze nem hercegcsábítási alapismereteket sajátíthatnak el. Aki nem születik sellőnek (és valljuk be, inkább ez a jellemző), annak meglehetősen kemény edzésmunka kell ahhoz, hogy hasonlóvá váljon a mesebeli lényekhez. Biztos úszástudás mellett kell némi szabadtüdős búvárkodási felkészítés, hogy minél tovább bírják egy levegővel a víz alatt, aztán jöhet egy kis műúszás is.

Mindezt persze úgy, hogy a különleges sellőuszony használatának módját is el kell sajátítani. A búvárversenyzők világában nem ismeretlen az ún. monofin, amikor a két lábbal egyetlen nagyobb uszonyt hajtanak, de az átlagember ilyet ritkán próbálhat. Pláne nem olyat, ami valódi halak uszonyát formázza, és a test alsó részéhez egyfajta latex szoknyával csatlakozik.

Szóval az illúzió már-már tökéletes lehet. Miközben a gyerekek sokat mozognak, javul a vízbiztonságuk, nagyobb kedvvel mennek úszni, ha kedves mesehőseik bőrébe bújhatnak. A programból a fiúk sincsenek kizárva, de azért én úgy tippelem, jóval több kislányt fog érdekelni ez az edzésforma.

Sőt, felnőttek körében is tért hódít a sellőúszás mint mozgás. Aki ennek a rajongója, az különféle speciális uszonyok között válogathat- van, ami inkább csak dekoráció, de kifejezetten hatékony, úszásra való modellek is akadnak. 

És bármennyire hihetetlen, akár még karriert is lehet csinálni sellőként. Persze nem úgy, hogy az ember lánya a szőke herceg karjába ugrik a habokból- aki rendszeresen részt vesz sellőedzéseken, profin mozog a víz alatt az uszonnyal, különféle vízi showműsorokban vállalhat szerepet. Az ilyen sellős előadások leghíresebbike a floridai Weeki Wachee, de máshol is akad ilyesmi. Szóval ma még csak vidám edzés, de holnap akár megélhetés is lehet belőle- végülis egy jó mozgásforma nem csak fejleszt, az életre is felkészíthet...