Sportfoglalkozás

Tom Willis karok nélkül született, ám ez őt nem akadályozta meg, hogy teljes életet éljen. Diplomát szerzett, dolgozott, rendszeresen tart motivációs előadásokat. És mivel nagyon szereti a baseballt, többször kapott már rá lehetőséget, hogy komoly meccseken elvégezze a kezdődobást- lábbal! 

Ritka inspiráló azt látni, hogy valaki fittyet hányva arra, milyen hátrányból indul, nem adja fel. Annak is jó üzenete van, természetesen, hogy egy profi sportcsapatnál megadják a lehetőséget a számára, hogy ott lehessen a pályán, mert tisztelik amit elért. Ez a tengerentúlon régi hagyomány, ahol a dollármilliókat kereső sztárok megtapsolják azokat, akik nincsenek reflektorfényben mint ők, noha teljesítményük megérdemelné a figyelmet, az elismerést.

És ami a legszebb: Tom Willis olyan ügyesen dob lábbal, hogy a San Francisco Giants szurkolói is megemelhették a kalapjukat előtte!

Egy sportoló úgy nyert bicikliversenyt, hogy a futam elején leesett a lánc, tehát tekerni nem tudott- ez még downhill szakágban is szép teljesítmény.

Az amerikai Aaron Gwin Ausztriában, Leogangban vett részt egy világkupa-futamon, de az indulás utáni másodpercekben az első nagyobb tekerés után leesett a lánca. Látható is a felvételen, hogy a versenyző maga alá pillant, de nem áll meg, robog tovább. Ugyan a downhill nem feltétlenül a tekerésről szól, de a kevésbé lejtős szakaszokon nyilván rásegített volna a tempóra Gwin- ha tud. Ám annak ellenére, hogy hátrányba került a technikai probléma miatt, olyan ihletett állapotban versenyzett, hogy megnyerte a futamot.

A 27 éves profi bringás nem az a fajta, aki az ilyen apró gondoktól megrettenne. Tavaly amiatt lehetett róla hallani, hogy egy versenyen a pálya első szakaszán kidurrant a gumija. Ám Gwin nem állt meg, nyomta tovább, pedig nem sokkal később az abroncs le is esett, tehát anélkül versenyezte végig a távot. Ugyan győznie akkor nem sikerült, de bizonyára így is sokan kalapot emeltek a teljesítménye előtt.

Ahogy a sportban normálisnak kellene lennie, nem csak a győztesekre illik odafigyelni, hanem azokra is, akik akármilyen balszerencse ellenére becsülettel végigküzdenek egy versenyt. Gwin elszántsága szimpatikus, és lám, végül még az is megtörténik, hogy a sors egy másik fantasztikus győzelemmel kárpótolja a soha fel nem adó sportembert...

Olvastam a hírt, hogy egy 30 éves amerikai hölgy, Sonya Baumstein, aki tervei szerint az első nőként egyedül akarta átevezni a Csendes-óceánt, nyolc napnyi tengeri hánykolódás után feladta a nagy álmát. Japánból akart eljutni Kaliforniába, ám 250 kilométernyi távolságra jutott csak, így leadta a vészjelzést. Egy teherhajó mentette ki, majd a japán parti őrségnek adták át.

Elnézegettem a hölgy fotóit, és bevallom, ezek alapján sose gondoltam volna, hogy ő egy fantasztikus teljesítményekre képes vasember lenne. És eddigi extrém sportos múltja sem olyan döbbenetes: csatlakozott evezős expedícióhoz, illetve elbiciklizett Mexikóból Seattle-be, emellett a Bering-szoroson evezett át. Bizonyára nálam több rutinja van az ilyesmiben, de azért tízezer kilométert lenyomni a haragos Csendes-óceánon elég durva kihívás, más szint.

Noha van neki egyéni szponzora is, és az expedíciót is komoly támogatók tették lehetővé, csapatában pedig mindenféle szakértő (tudományos, meteorológiai, PR...) van, mindez erre a bő hétre volt elegendő. Aztán jött a műholdas telefon, a GPS-ről leolvasott pontos koordináták, és már érkeztek is a megmentők.

Egyáltalán nem akarom azon emberek sportteljesítményét lefitymálni, akik egy-egy ilyen vállalkozásba energiát fektetnek. De ez azért már nem az az extrém kaland, mint Scott kapitány idején volt. Annak idején vártak fél évet vagy többet odahaza, és ha nem jött hír, küldtek egy mentőcsapatot- akik vagy megtalálták a szerencsétlenül jártak földi maradványait, vagy nem. Manapság tele vagyunk kalandorokkal, akiket szponzorok és segítőcsapatok támogatnak, vagy hivatásos helyi vezetők rángatnak fel a hegyek csúcsára.

Nekem az még szimpatikus, amikor valaki úgy éli meg az álmait, hogy edz, sportol, gyűjti a pénzét, aztán csatlakozik egy expedícióhoz és saját maga számára bizonyít. Meglehet, nincs kommunikációért felelős alkalmazottja, aki szórja a híreket a médiának, így a nagyközönség mit sem tud a "hőstettről", de ő nem is ezért csinálja. 

A PR-expedíciókat viszont nem nagyon csípem. Tök jó, hogy ügyesen eladják ezeket az embereket még bőven a nagy kaland előtt, hakniznak a tévékben, gyűjtik a rajongókat a közösségi oldalakon, sikeresen szerzik a pénzt a szponzoroktól- épp csak az a bajom, ezek a kalandok igazán nem adnak nekem semmit. Még akkor sem hoznak lázba, ha sikerülnek. Evez valaki pár ezer kilométert, remek, ez neki biztos óriási büszkeség, de én mit kezdjek vele? Tanulunk belőle valami újat? Felfedez valamit? Változtat bármit az életünkön? Esetleg akkor, ha engem ez saját korlátaim leküzdésére inspirál, de bevallom, a próbálkozók egy részének személyisége messze nem olyan, hogy példaképemmé akarnám őket választani. 

Saját kis álmuk, hobbijuk megvalósítását pumpálják fel akkora eseménnyé, hogy Magyarországon hír lesz abból, Baumstein kisasszony 2,5 százalékát tudta megtenni a nagy evezős útnak. Számukra ez a vasemberkedés csak kedvtelés, ha ki tudják talpalni hozzá a pénzt ami még egy csapatot is finanszíroz, akkor hajrá, mehet a buli, hátha sikerül. Ha meg nem, kéznél lesznek a mentőegységek, és addig is sikeresen eltartotta őket a szponzorok támogatása.

Értem én, kaland ez a javából. Csak épp valaki másé, nem az enyém- nem érzem, hogy bármi kötne hozzá. Nem tudom, mikor fogunk majd végképp megcsömörleni attól, hogy minden hétre jut valami ilyen expedíció. Ha minket nem fog érdekelni, a szponzornak sem éri meg melléjük állni, de ezzel mi, hobbikalandorok nem vesztünk semmit. A saját álmaink megvalósításáért eddig is mi dolgoztunk meg, és ez ezután is így lesz. És persze mindig lesznek olyanok is, akik a legdurvább kihívásokkal is szembenéznek- maximum a csapatukban PR-osok helyett valódi vasemberek lesznek.

Egyre jobban áttevődik a fitneszvilág a közösségi oldalakra, videomegosztókra. Az Instagramon sok olyan hölgy tölt fel magáról képeket, akik megjelenése, edzettsége sokakat irigységgel tölthet el, de ezzel együtt inspiráló is lehet: munkával, kitartással, odafigyeléssel igenis mindenki lehet csinosabb. Körkép olimpikonoktól balerinákon át Bódi Sylvi rúdtáncos produkciójáig.

Lindsey Vonn sportolóként is igazi sztár, síelő olimpikon, és népszerűségét kihasználva a közösségi oldalakon is rajongótábort épített ki. Itt osztja meg képeit edzéseiről is.

Jen Selter az Instagram fenék-királynőjének számít, igen gyakran posztol a hátsó felét kihangsúlyozó képet- nem véletlenül. Több, mint hat millió követője kíváncsi arra, hogy sikerült neki ilyen alakra szert tenni.

Az ausztrál Amanda Bisk egykoron atléta volt, mostanra viszont átnyergelt a jógára. Képein látványos pózokban látható.

Misty Copeland balerina, hivatásos táncos, de képeit elnézve elmondható, a csodásan kidolgozott testű hölgy megállná a helyét a fitneszmodellek közt is.

Jógában utazik Rachel Brathen, aki arra is ügyel, stílusos környezetben mutassa be az ászanákat. Közel másfél millió követője van, akik számára meggyőző a jógával elért csinos alak.

A pilates világának ismert arca Cassey Ho, aki nem csak a képmegosztókon sikeres, könyveit, videóit is sokan szeretik.

A basebodybabes néven nyomuló testvérpár tagjai személyi edzőként dolgoznak, de sokan odafigyelnek rájuk a közösségi oldalakon is. Így ünnepelték a félmilliomodik követőjüket.

A magyar hírességek közül az egyik legfittebbnek Bódi Sylvi számít, aki a szörf és a rúdtánc szerelmese. Instagramon mind a két szenvedélyét lelkesen dokumentálja. Sylvi sikeresen pozicionálta át imázsát, mostanra ő a vagány, bevállalós szörfös csaj, aki az álmainak él- ez jelzi, hogy nem csak csinos, de ügyes és okos is. Amit pedig a rúdon bemutat, az előtt szintén le a kalappal!

A válogatott sorsdöntő finnországi összecsapás előtt egy kis vidám múltidéző: 1997-ben ezzel a röhejes öngóllal egyenlítettek a mieink Helsinkiben a 91.(!) percben, kiharcolva így a pótselejtezőt.

Bevallom, én is együtt rikoltoztam a riporterrel, annyira hihetetlen volt ez az egész. Elsőre talán nem is látszik, mi történt egészen pontosan a pályán: a szöglet után jó helyre kerül a labda, de a magyar játékos igencsak szerencsétlenül nyúl hozzá, nem tud kapura lőni. A lecsorgó játékszer egy finn focistához kerül, aki felszabadítana, csapattársa az elő kerülő labdába csak belekapni tud- és egyenesen a finn kapusra bombázza azt, akiről bepattog a kapuba.

Csak többszöri ismétlés után látta át az ember, mi is történt. Valljuk be, sokan éreztük úgy akkoriban, ez a pillanat akár fordulópont is lehet: annyiszor buktunk el meccsek végén, hogy ez a kivételes mázli legalábbis kiérdemelt elégtételnek tűnt.

Szóval akkor még nagyon szép volt a világ, de a következő meccs története figyelmeztet arra, hogy a magyar fociban ritkán kifizetődő hurráoptimistának lenni. A világbajnokságra kijutás előtti utolsó akadály egy pótselejtező volt, ahol a jugoszlávokat kaptuk. Milliók izgultak a tévék előtt, bizakodtunk, hátha van keresnivalónk- nos, ez volt a híres 1-7-es mérkőzés, amit egy belgrádi 5-0-s alázás követett. Összesítésben 1-12-vel rombolták szét a vb-álmainkat déli szomszédaink. 

Egy egész generáció számára fájó emlék ez, videót be sem teszek róla. Nekem, nekünk örök figyelmeztetést jelent, hogy a nagy lelkesedés közben mindig jusson eszünkbe, jön majd egy következő, majd egy újabb mérkőzés, ahol bizonyítani kell. A mai finnországi találkozó kétségkívül fontos, de hátradőlni, mellünket döngetni akkor sem lehet, ha egy szép lövéssel vagy egy ehhez hasonlóan röhejes öngóllal mienk lesz a siker. Reméljük, a mostani válogatott képes bizonyítani, hogy nem csak pár meccsig tart a tudása- no meg a szerencséje.