Sportfoglalkozás

Foxborough a New England Patriots amerikaifoci-csapatának az otthona, és a napokban elkezdődött edzőtábort is itt nyitotta a csapat. 

Amerikában bő hónappal az idény kezdete előtt mindenki odafigyel az edzőtábor történéseire. És ez a "mindenki" tényleg nagyon sok embert jelent. A szombati napon "néhány" szurkoló elzarándokolt az egyik edzőpályához, hogy megnézhesse az edzést, ahol Tom Brady és társai gyakoroltak: 13,819 néző volt jelen.

Ízlelgettem magamban ezt a döbbenetesen magas számot. Nem vetem össze semmivel, ezt csak úgy önmagában látni is szép. Érdekes módon az edzőtábor nem csak a csapat felkészüléséről szól, hanem a szurkolókéról is, ilyenkor több ideje van a játékosoknak autogramokat osztogatni, kicsit mókázni.

A Patriots tartalékirányítója, Ryan Mallett például beállt a szurkolók közé, hogy aláírást kérjen a legnagyobb sztártól. Brady persze nem mondhatott nemet egy ilyen kérésre, és vigyorogva írta alá Mallett mezét.

Az edzésen jelen volt egy hat éves kisfiú is. Danny Nickerson is. A gyógyíthatatlan beteg gyereket és családját vendégül látta a klub, és a szülinapján a csapat tagjai közösen énekelték neki a köszöntést. Danny kicsit talán meg is szeppent, amikor több tucat nagydarab férfiember rázendített a dalra, valószínűleg mindenki más jobban meghatódott a jelenettől. Nem először olvasok arról, hogy az amerikaifociban mindenhol kötelességüknek érzik, hogy próbáljanak egy kis örömet csempészni beteg gyerekek életébe, de ehhez hasonlóan kiemelt figyelmet fordítanak a kapcsolattartásra a katonákkal, rendőrökkel is.

Nyilván erősödik a kötődés egy sportcsapat és a közönség között, amikor a milliókat kereső sztárok részt vesznek a közösség életében is. Nem nagy dolog elénekelni egy dalt vagy tenni egy látogatást egy gyerekkórházban, mégis van, akinek ez élete élménye lesz majd. És egy kicsit talán maguk a játékosok is elgondolkodnak arról, ők mennyire szerencsések, amiért nincs más dolguk, mint focizni a nagy pénzért...

És elkezdődött!... Az első osztályú magyar labdarúgó-bajnokság a Debrecen nyíregyházi vendégjátékával indult, a végeredmény 1-1, a meccs nézhető, a legrosszabb teljesítményt talán a legnevesebb magyar bíró, Kassai nyújtotta, aki elég vitatható tizenegyes megítélésével segítette egyenlítéshez a nyírségieket. A bíró már a világbajnokságon megismert magától eltűnő jelzővonalat fújkálja, de ugyanúgy tévedhet, mint korábban. Ez benne van a játékban.

De most nem is annyira a nyitómérkőzésről akarok beszélni, hanem magáról az élményről, amit a magyar foci ad a nézőnek. Én szoktam aztán rendesen szidni a hazai futballt, de ezt két okból is megtehetem: egyrészt mert tényleg alaposan követem a történéseket, másrészt kötődök hozzá, mondhatni szeretetből kritizálok. Igen, én a magyar foci kedvelőinek csökkenő, de azért nem is olyan kicsi táborát erősítem.

Ugyanis a magyar foci azért téma, mert még mindig sok embert érdekel. És pont. Persze, mehet itt a vízilabda EB, de van egy jelentős réteg, és mindig lesz is, akiket ezerszer jobban érdekel a magyar válogatott vasárnapi döntőjénél a Fradi kecskeméti vendégjátéka. Ez van. A sport ebben a tekintetben (sem) igazságos. 

A fociszurkoló egyszerűen a magyar focihoz kötődik. Erre vitték el kézenfogva gyerekkorában, nem úszást vagy ritmikus gimnasztikát nézni. Kinn a játszótéren focilabda került elő, nem kézilabda. És gyerekként futballsztároknak képzeltük magunkat, nem kajakos olimpiai bajnoknak. Mást is lehet nézni, másnak is lehet szurkolni, lehet rajongani a magyar sport nemzetközi szinten is jegyzett sztárjaiért, de azok csak akkor érdekesek, amikor valami nagyobb torna van.

A foci viszont mindig velünk, szurkolókkal van. Az Újpest-Fradi mindig téma lesz. És míg a többi sport kudarcai felett csak maroknyi ember bánkódik, addig egy kínos vereség a fociban felháborítja az egész országot. Úgy érzi bárki, túlzok? Hányan emlékeznek rá, ki ellen és milyen körülmények között esett ki a női vízilabda válogatott alig két napja az Európa bajnokságon? És hányan beszéltek arról napokig, hogy az U19-es fociválogatott hat gólt szedett be a portugáloktól? És utóbbi még mennyi ideig lesz téma!... Mert az ilyen vereség fáj mindazoknak, akik még ezt a vacak magyar focit sem tudják megunni.

Az ember morog, szidalmaz és gúnyol, de... Mégis reménykedünk. A drukker belekapaszkodik a magyar foci apró részsikereibe, ha véletlenül van egy-két jó meccse a válogatottnak, a következőre megtelik a Puskás Stadion, miközben sokkal sikeresebb sportágak a Pancho Arénát se tudnák megtölteni.

Így aztán amikor elkezdődik az új idény, a sok csalódás ellenére izgatottak lesznek az igazi drukkerek. Én sem vagyok kivétel. Igen, meccseket fogok nézni, minden forduló után megnézem, hogy áll a kedvenc csapatom, bosszankodok a vereség miatt, és örülök a győzelemnek, akkor is, ha csapnivaló volt a teljesítmény. Fel tudom idézni első sportos emlékeimet, amik gyerekkorban látott meccsekhez kötődnek, gombfocihoz, sötétedésig rúgott labdákhoz, és nem nehéz érezni a folytonosságot a mostani szurkolóságomig. Teltek az évtizedek, voltak sikerek és bukások, de valahogy mindig odafigyeltem a magyar focira. Néha kicsit jobban, néha kevésbé, természetesen, de alapvetően mindig tisztában voltam a történésekkel. Szurkolóként felnőtté váltam, többet elemzek mint ugrálok, de néha ugyanúgy el tudnak ragadni az érzelmek, ha focit látok.

És hiába vitézkednek a vízilabdások, számomra a hétvége meccsét most sem medencében rendezik, hanem a zöld gyepen... Tudom, hogy ezt nehéz megérteni, de jó hír, hogy nem is kell. Valaki vagy így érez, vagy nem, nincs itt semmi gond.

De csak elfogult vagyok és nem bolond. Pontosan látom, mennyire csapnivaló a játék, és ezért a fociba öntött milliárdokról úgy gondolom, lenne jobb helyük, mint az aranylábú fiúk támogatása. A jó szurkoló minden elfogultsága ellenére legyen azért ilyen téren egy picit realista is, mert bármennyire sokat számít neki a csapata, azért tudja, ez csak egy sport, tehát a helyén kezeli a dolgokat. És a magyar focinak az tud nagyon sokat ártani, ha olyan helyzetbe emelik ki, amit nem érdemel meg- ilyenkor teljesen jogos mindenki felháborodása. Ha van jövője nálunk ennek a sportnak, akkor ahhoz a pályán, az edzéseken át vezet az út, a beleöntött pénz másodlagos, mert még százmilliárd forint sem lő egy gólt se.

Szóval ha megkérdik, szeretem-e a magyar focit, én őszintén mondhatom, igen. Nekem ez nem csak vicc-téma, tényleg kötődök hozzá. De a hülyeségem kizárólag addig terjed, hogy megnézek pár meccset, odáig nem, hogy támogatnám a közpénz szórását...

No, bántsuk egy kicsit a magyar focicsapatokat ma is? Naná! Azt azért tegyük hozzá, hogy Dave Demeshek NFL-szakíró Shame Reportjának (kb. szégyenfal) mottója itt is idézhető: a focisták és az edzők ne a kritikusokra haragudjanak, mert nem ők szégyenítik meg őket, hanem ők saját magukat.

A Debrecen emberelőnyben, meglehetősen kínlódós meccsen brusztolta ki a győzelmet gyenge északír ellenfelével szemben. A meccs annyiban jobb volt, mint a kinti odavágó, hogy a Cliftonville nem nagyon tudott helyzetet teremteni, míg a DVSC fél tucatnyi ziccert elpuskázott, tehát lehetett volna könnyebb, fölényesebb a győzelme. A fehérorosz BATE Boriszov ellen viszont többet kellene mutatni, és addig még egy keleti rangadó is jön a Nyíregyházával szemben. Nincs idő unatkozni... Viszont a Bajnokok Ligájának lebonyolítási szabályai miatt a debreceniek a mostani továbbjutással még legalább két kört játszanak, mert ha a BL-ből ki is pottyannak, az Európa Liga utolsó selejtezőkörében még kapnának egy esélyt.

A másik sikerrel járt gárda a Diósgyőr volt. Bulgáriában 2-0 arányban győztek, majd itthon is megszerezték a vezetést. Ám a végén felpörgött a Liteksz Lovecs, két gólt is lőttek, és bizony ha a végén még egy találatot begyötörnek, a miskolciak búcsúzhattak volna a nemzetközi színtértől. A következő körben egy kemény orosz csapat vár rájuk, az FK Krasznodar. Nem tennék nagy pénzt a diósgyőri továbbjutásra, de ez a két eddigi teljesített forduló sem olyan rossz tőlük.

A Győr a múlt héten idehaza szenvedett sima 3-0 arányú vereséget a Göteborgtól. Így aztán nem túl vérmes reményekkel utazhattak Svédországba. Ott viszont meglepő módon emberhátrányban is tudtak 1-0-ra győzni, de ez a siker összességében így is csak a kudarc megszépítésére volt jó. Most persze lehet keseregni azon, miért kellett annyira elbénázni a győri meccset, mert alakulhatott volna az másként, de már teljesen mindegy.

A legkilátástalanabb teljesítményt nyújtó csapat viszont a simán kipottyanó Ferencváros volt. Ez a kétes dicsőség aligha méltó a klub hagyományaihoz, és ezt az ultrák tüntetéssel jelezték. Elég nagy marhaságnak tartom, hogy a leghűségesebb szurkolóival hadakozik egy nagy múltú sportegyesület, de majd rendezik a gondjaikat, ahogy tudják. Idő lesz rá, mert a nemzetközi színtéren még az augusztust sem érték meg, a szép új stadionban az idén maximum gálameccsen lehet ellenfél egy külföldi csapat. A Rijeka egyébként semmi különöset nem mutatott, de ha egy csapat az oda- és a visszavágón is legyőzi ellenfelét, akkor nem kell magyarázkodniuk.

A Fradinál bezzeg van mit előadni a vereség kapcsán. Lehet beszélni csapatépítésről, több év alatt megvalósítandó nagy tervekről, csodálatos jövőről, de... A jelenlegi klubvezetés évek óta regnál, hoztak már külföldi edzőket és külföldi játékosokat, de valódi, komoly eredményt a csapat nem tud felmutatni. A szurkolók legalábbis maximum ideig-óráig örülnek egy bajnoki bronzéremnek, a Fradinál ennél sokkal magasabban van a léc.

Az idei szezon pedig egy kínlódós továbbjutással indult egy gyengécske máltai csapat ellen, majd folytatódott a mostani kieséssel. Ott vannak a balhék az új stadion beléptetési rendszerével, a csapat keretéből elmentek a legjobbak, és hiába jön a Chelsea, egy gálameccs nem lesz elég ahhoz, hogy béke legyen a klub háza táján. Nem az a nagy kérdés, mit játszik az FTC az angolokkal, az lesz a döntő, mire mennek a Kecskeméttel...

Divat a sztárok körében az edzés, az imázsuknak nyilván része is- de a rajongókat inspirálják-e?

A sport szép dolog, és nyilván a celebek közül jópáran fontosnak gondolják azt, hogy aktív életmódot élő embernek tűnjenek. Felbukkannak a fitneszmagazinokban, és beszélnek arról, milyen sűrűn és milyen gyakran edzenek, a teremből sportcuccból lépnek ki, ahol lesifotósok lőhetnek róluk pár fotót, netán elindulnak valami amatőr versenyen. Mindre van példa; aztán ha akarjuk, el is hihetjük, hogy Jennifer Lopez komolyan veszi a triatlonozást. Igaz kicsit túlságosan feszül rajta a neoprénruha, de istenem, végülis nem élsportoló.

A rossznyelvek szerint úszás közben majdnem belefulladt a tengerbe- ha nincs mellette a kísérő, lett volna miről írni a szenzációra éhes bulvárlapoknak. Akár még ez is lehet, de nyilván valamiféle jó célt szolgált a részvétele, és az oly mindegy, hogy teljesítette a távot. Minden amatőr megküzd a saját korlátaival, és a sportban ő sem profi- nem is azzal keresi a kenyerét.

Persze meg kell jegyezni, azok a sztárok, akiknek adni kell külsejére, akik számára fontos, hogy jelennek meg, azok nem nagyon hanyagolhatják el a mozgást. Mondhatni, ez munkaköri kötelességük. Kondi nélkül egy énekesnő nem pöröghet két órán át a színpadon, persze számára a rendszeres táncpróbák is felérnek egy jó edzéssel. Lehet, hogy JLo triatlonban nem ász, de ha nekünk kéne végigugrálni a show-ját, akkor mi simán kipurcannánk tőle- és persze többségünk triatlonban sem jobb nála.

Szóval visszatérve a külsőre, bármennyire felszínes dolog is, vannak, akiknek karrierje jelentős részben köszönhető a sportos testalkatnak. Ez még bőven kevés ahhoz, hogy valaki tartósan sikeres legyen, de beugróként fontos. Idehaza is vannak hírességek, akik rendszeresen posztolnak edzésekről, például Horváth Éva vagy Bódi Sylvi, és amikor látom a róluk készült képeket, el is hiszem, hogy van ebben rendesen munka. Még a laikus is meg tudja különböztetni azokat a fotókat, amik igazi edzés közben készültek, amikor a külsejükre nem túlságosan adva, leizzadva láthatóak a sztárok, vagy amikor gondosan beállítva, belőtt frizurával pózolnak. (A képeken Jennifer Aniston van így is, meg úgy is.)

A trendkövető sztárok természetesen divatos mozgásformákat választanak, az ilyesminek örülnek például a manapság jóga- vagy pilatesórákat tartó szakemberek. Ez is része a celebbiznisznek, nyilvánvaló módon. Végülis a cikkekben mondani kell valamit a kedvenc edzéseikről, hát akkor miért ne mondhatnák ezeket? Amikor majd a súlyzózás lesz a trendi, azt fogják emlegetni.

Szóval a hírességek is gyúrnak, futnak és tornáznak. Eddig minden oké, de vajon hány ember van, akik a jó példa láttán kezdenek el maguk is mozogni? Ha Hugh Jackman arról beszél, mennyi izmot pakolt magára a teremben, lesznek, akik vesznek egy súlyzókészletet? Miután olvas valaki arról, hogy Miley Cyrus a pilates rajongója, keres egy oktatót Budapesten? Ha Paris Hilton kocogós képet tölt fel, a rajongói is szereznek egy futócipőt?

Kicsit kételkedem benne, bevallom. A saját példámon tudom, hogy nem a sportos képeket posztoló celebek inspiráltak, hanem sokkal inkább a hírességnek nem nevezhető barátaim, akik valamit elértek a mozgásnak köszönhetően. Persze én nem is vagyok igazi keményvonalas rajongója senkinek, de ettől még látom az ilyen fotókat és cikkeket, némelyikbe bele is olvasok. Elvileg hathattak volna rám, de ilyesmire nem emlékszem. Maximum annyi van manapság, hogy nyugtázom, amikor egy híresség valami olyan mozgásformát űz, mint én, netán arra fut és biciklizik, ahol én is szoktam. Mondhatni, nem is annyira sztárként gondolok rájuk, hanem inkább sporttársként.

A rajongókat valószínűleg egyszerűen az érdekli, hogy megnézhetik kedvenceiket latexnadrágban, esetleg a férfi sztárokat félmeztelenül, gyúrás közben. Végülis nincs ezzel baj, de akár azt is meg lehetne látni ebben, hogy sportolni egész jó. Pár alkalom után pedig még celebek sem kellenek hozzá, hogy meggyőzzenek erről, mert tudni fogjuk magunktól is.

Azért se "focizok" ma is, pedig lenne miről okoskodni. De minek? 1-6, ennyi.

Egészen más téma jutott eszembe, mégpedig a nyolcvanas évek színpompás, fényes aerobic-ruhái. Kétségtelenül nagyobb sportértéket tulajdonítok a korabeli fitnesz-videóknak mint a magyar ifiválogatott teljesítményének, így aztán ezt a témát járom körbe egy picit. Ki vádolhatna, amiért aerobicos csajokkal foglalkozok az aranylábúak helyett?...

De tényleg csak röviden, mert a képek többet mondanak ezer szónál ez esetben. Tulajdonképpen a nyolcvanas évek neonszín-trendjéből nem lógnak ki ezek a dresszek, hiszen ekkoriban az utcai és sportruhák tömkelegén tűnt fel az almazöld, a pink, a sárga. Hogy ki és miért gondolta, hogy ezekből a feszes cuccokból trendet lehet csinálni, fogalmam nincs, de valamihez kétségkívül nagyon értett, mert első blikkre nem tűnnek túl praktikusnak, viszont az előállítási költségük filléres tétel lehetett. Igazi műszál-orgia a latex-lycra kezeslábas, de az kétségtelen, ahol feltűnik, egyből beazonosítható a kor.

Pontosabban ez nem teljesen igaz, hiszen manapság a retró-láz egyik fura vadhajtásaként ismét előkerültek ezek a szuper aerobic-ruhák. Persze nem annyira az edzőteremben, mint inkább jelmezbálokon és bulikon... Nyilván kicsit leesne az állam, ha egy teremben vagy a futás közben is felbukkannának ilyesmiben a hölgyek, de tőlem aztán tényleg mindenki abban sportol amiben akar- nem ez a lényeg.

Igazság szerint főleg azért nem értem a feszes dresszek korabeli divatját, mert ezekkel van egy nagy bökkenő: a videókban felbukkanó csinos edzők, a sportmagazinok fotóin látható vékony modellek jól festenek bennük (sőt, nagyon is), de aki egy kicsi felesleggel is küzd, nevetség tárgyává lehet egy ilyenben. Gyanítom, hogy a sok eladott pink és lila overáll egy-két alkalommal volt csak viselve, utána a szekrény mélyén kötöttek ki, mert a tulajdonosuk maga érezte őket cikinek. Ezért tűnhetett el aztán szinte nyom nélkül még az aerobic-órákról is ez a sok színpompás lycra csoda pár év alatt.

A mostani elasztikus jóganadrág-divat valamelyest talán újraéleszti ezt a trendet, de ez mégis másnak tűnik. Talán annyira, mint amennyire a jóga vagy a pilates is másféle, mint a Jane Fonda-féle aerobic. Az alábbi képekből talán érezhető, mire gondolok...