Sportfoglalkozás

Miközben pár napja úgy festett, a svájci sportvezető mindent túlél, hiszen kétharmados többséggel választották meg ötödjére is a FIFA elnökének, tegnap váratlanul bejelentette lemondását. Örüljünk-e vagy se?

Sepp Blatter kétségkívül meghatározó figurája a nemzetközi futballéletnek, évtizedek óta dolgozik a FIFA kötelékében. Már sok éve vádolják azzal, hogy az egész szervezet korruptságáért ő a felelős, de eddig mindig megúszta a számonkérést. Mindez főleg annak fényében nagy teljesítmény, hogy eközben a FIFA számos vezetőjét vitték el bilincsben, de Blatterig sose értek el a szálak- eddig.

Bizonyára tud valami, ami miatt hirtelen a lemondás mellett döntött. Nyilván van olyan helyzetben, hogy innen-onnan információkat kap a tevékenységét vizsgáló nyomozásokról. És ha nagyon keresgélnek, bizonyára ezt-azt találni is fognak. Most őszintén, pont a szervezet elnöke ne tudna arról, hogy dollármilliós vesztegetési pénzek vándorolnak? Ő ne lenne tisztában azzal, ha mondjuk ilyesmi dönt egy világbajnokság helyszínéről? Pont a nagy kavarógép Blatter lenne az ártatlan, mit sem tudó funkcionárius, aki csak él-hal a fociért, de naivan azt hiszi, mindenkit csak a sport iránti lelkesedés hajt? Ugyan már. Ha korrupt a szervezet, abban ő is nyakig benne van. 

Az egy másik kérdés, hogy a FIFA ügyeit ostorozók azt hajlamosak elfelejteni, Blatter nem csak a mocskos pénzek terén mozog otthonosan, gazdaggá tette a szervezetet a különféle szponzori szerződésekkel. Azt nem állítom, hogy tisztességes úton nem lehetne vezetni a futballvilágot, de attól még tény, Blatter népszerűsége a tagszövetségek körében visszavezethető arra, hogy van pénz, és abból jut sok országba. Hogy aztán azzal ott mit kezdenek, és mi kerül a helyi kisfőnökök zsebébe, ez megintcsak más kérdés. Amíg ők nem kritizálják a főnököt, addig fentről sem vizsgálódnak, nyilván. Ha elindulna egy mindent feltáró vizsgálat, és az lemegy az alsóbb szintekig, ki tudja, mi derülne ki.

Egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek az érdeke a nagy tisztánlátás. Sőt, mostanában sok focivezető aggódhat azért, meddig mennek el a nyomozók. Kellemetlen lenne a gazdagságot felcserélni egy kényelmetlen börtöncellára.

Mert sokan gazdagodtak meg abból, hogy globális üzlet lett a foci. És nyilván sokan azért nyúltak a pénzhez, mert úgy érezték, ők hozták tető alá a nagy szerződéseket, de nekik alig van hasznuk belőle. Miközben a focisták évente dollármilliókat keresnek, azok, akik megteremtik a kereteit ennek a biznisznek, a töredékét. Ismerjük mind az érzést, amikor hajtunk, küzdünk, kikaparjuk a gesztenyét, de igazán más jár jól. A tisztességes ember morog, míg a korrupt lop. És könnyű megszédülni  pár millió dollártól. Az orosz és a katari vébék szervezői bizonyára nem sajnálták a pénzt a "meggyőzésre", és meg is találták azokat az embereket a foci világában, akik legalább fizetésben szerettek volna Messi és Ronaldo mellé felzárkózni.

Mivel az egész fociüzletet továbbra is a pénzt fogja mozgatni, ilyen esetek továbbra is lesznek. Nem hiszek abban, hogy jön valaki, és egy csapásra rendet tesz, tisztakezű Grál-lovagok serege ül majd a FIFA vezetőségében és az alsóbb szinteken illetve a nemzeti szövetségekben. Blatter eltűnése egy ideig megnyugtatja a kedélyeket, mint ahogy a velejéig korrupt Havelange-korszak vége után is egy jó darabig senki nem bolygatta a dolgokat. De ahol pénz van, ott mindig lesz olyan ember is, aki rá akarja tenni arra a kezét. Új neveket és új vesztegetési módszereket ismerhetünk meg a jövőben, ám illúzióim nincsenek: azt a vébét 2022-ben Katar fogja rendezni, akárhogy nyerte el a jogot. 

Maximum egy másik öltönyös figura tartja majd a megnyitóbeszédet...

Olvasom, hogy váratlan módon egyetlen hónap alatt duplájára emelkedtek a vizes világbajnokság rendezési költségei: amikor Budapest beugróként elvállalta az úszók és műugrók egyik legrangosabb versenyének megrendezését, még 24,5 milliárd forintos költségről beszéltek, ám a kormányhatározat már 49 milliárdról szól.

A cikk szerint (444.hu) a magyarázkodás paródiába fulladt, mert többen többféle érvet hoztak fel indokként, míg végül a Magyar Nemzeti Vagyonügynökség lezárta a kérdést: a dupla pont ugyanannyi összeget jelent, csak "félreértés" volt a nettó és bruttó értékekkel. Én tudom, hogy Magyarországon elég magas az adókulcs, de száz százalékos ÁFA még nálunk sincs, szóval...

Nekem mindenesetre van egy rossz hírem: a rendezés még ennél is jóval többe fog kerülni a végén. Ahol ilyen ütemben növekednek a költségek, ott ezt a kijelentést nyilván nem kell magyarázni, egyébként is jellemző az alultervezés ránk. Majd Gyárfás Tamás leszögezi, hogy ez akkora lehetőség hazánknak, hogy nem 25, de 250 milliárdot is simán megér amiért mi rendezhetjük, és akinek nem tetszik, az takarodjon. És ha nincsenek kötekedők, akkor minden rendben lesz: a végén senki nem a pénzt fogja számolgatni, csak tapsol a magyar érmeknek. Juhé.

Az egész ügy teljesen szokványosnak mondható az itthoni viszonyok közepette, és én már fel sem akadok ilyen csip-csup 25 milliárdos tévedéseken. Alig jön ki belőle egy Fradi-stadion, hát pénz ez?

Tulajdonképpen még haszna is van ennek a történetnek. A budapesti olimpiát megálmodó brigád ugyanis lelkesen emlegeti, hogy nem is lenne a nagy esemény olyan drága, és becslések születnek a költségekről, amelyek magasak ugyan, de nem vállalhatatlanok. Tudatosan kell tervezni, ésszel kell tető alá hozni a beruházásokat, és megáll a történet pár ezer milliárdból.

Na kérem szépen, akkor azt az összeget, amibe mostani állításuk szerint az olimpia kerül, szorozzuk meg kettővel, vagy inkább hárommal. És akkor látjuk, mekkora is lesz a valós teher az ország számára. Ennek fényében gondolkodjunk el a hogyan továbbról- tulajdonképpen meg is köszönhetjük az úszóknak, hogy életből vett példával bizonyítják, nálunk így mennek a dolgok.

Olvasom a kokainnal lebukott kajakosok fegyelmi ügyéről szóló beszámolót, és egy kicsit eltöprengtem. Tehetséges, fiatal sportolók, elmentek egy elfajult buliba, és ahogy én értelmezem, nem is tagadták a kilengést. Nem versenyen buktak meg, nem jár hát automatikusan súlyos eltiltás.

A szövetség azért kirótt rájuk tíz hónapot, de ahogy most olvasom, ez olyan eltiltás, ami nem is igazi eltiltás. Kajak-kenuban nem névre szólnak az olimpiai kvóták, azt bárki kiharcolhatja, és aztán a részvételről döntő versenyen majd eldől, ki fogja képviselni az országot Rióban. És ezeken a válogatókon már ők is részt vehetnek. Affelől nem lehet kétségünk, hogy a magyar kajakválogatott erejét ismerve a kvóta meglesz- az a könnyebb rész, a válogató a nehezebb.

Szóval a kokainnal bukott sportolók edzhetnek, és ugyan a pénzbeli támogatást meg is vonták, a szövetségben máris azt fontolgatják, hogyan tudják támogatni őket úgy, hogy ne lehetetlenüljön el a helyzetük. Lefordítva: úgy büntették őket, hogy igazán semmi valódi hátránnyal nem jár ez, egyfajta dorgálás lett belőle, és az is talán csak azért, mert nyilvánosságra került az ügy.

Van azért ennek az engedékenységnek egy rossz üzenete, úgy vélem. Persze, nem kell a fejét venni senkinek egy ballépésért, de hol lesz a határ egy következő esetnél? Az embernek olyan érzése van, hogy nem az élvonalba tartoznának ők ketten, akkor kevésbé lettek volna elnézőek. A jó olimpiai szereplés érdekében viszont a szövetség is beáldoz ezt-azt. 

Ezek a fiatalok ugyanis kizárólag a sportból élnek, mindent a sportra tettek fel. Ha valóban elmeszelik őket, akkor bizony megpróbálnának más kiutat keresni, és egyáltalán nem biztos, hogy a ma még talán nem is létező katari vagy bahreini kajakszövetség nem csapna le pár éremesélyes fiatalra, akik az ő színeikben szerepelve szereznének dicsőséget új hazájuknak. Ugyanis amennyiben itt elzárnák a pénzcsapot, ott a magyar fizetés többszörösével kínálhatnák meg őket könnyedén. 

Tudom, hogy teljesen elméleti ez a forgatókönyv, és én nem is akarom mondani, konkrétan ez a két sportoló ennyire anyagias. De manapság mindenre fel kell készülni, ez van, szembe kell nézni a tényekkel. Pár gazdag ország gyakorlatilag kilóra megveszi a bajnokokat, akik pontosan tudják, a győzelem nem csak a dicsőségről szól, hanem a zsíros prémiumokról is. Tudják, pénzben nagyon is kifejezhető a siker értéke.

A mostani eset nem szörnyen súlyos, azt gondolom, bár egy élvonalbeli sportolónak tudnia kellene, hogy egy buliban sem lehet felelőtlennek lenni. De más, nagyobb horderejű eseteknél már egy hasonló  elnézőség nagyon rossz példát mutatna, mert azt jelezné, ha valaki elég tehetséges, bármit megtehet, más szabályok vonatkoznak rá. Amerikában, ahol a profi sportban mindent a pénz ural, már láthatóak ennek a jelei, egyre-másra kerülnek elő a komoly bűncselekmények, a családon belüli erőszak, a zaklatás és a többi. És ott igyekeznek is elkendőzni, amit lehet, sok áldozat hallgatását peren kívüli megegyezéssel veszik meg- akinek lóvéja van, mindent megúszhat.

No ez a szemlélet az, amit nem kellene áthozni az öreg kontinensre. És át kellene gondolni mindenkinek, hol a határ, ahol pár érem reményében inkább elnéznek egy ballépést, és mi az, ami már elfogadhatatlan.

Az elsőosztályú futballbajnokság legnagyobb kérdése eldőlt, és illenék előre tekinteni, készülni a következő idényre. Már zajlik a licenckérelmek elbírálása, és kezd nagyon úgy festeni, hogy nehéz lesz összeverbuválni 16 valóban versenyképes, valóban biztos alapokon nyugvó fociklubot. Azt pedzegetik, értelmesebb lenne a középszerű másodosztályú csapatokkal való felduzzasztás helyett kevesebb csapattal megrendezni a bajnokságot, ami talán így izgalmasabb lenne.

Van azért egy kis probléma. A valóságban nem az a szituáció, hogy van 10 valóban jól működő klub, ami megáll a lábán, hanem ezek száma közelít a nullához. A Győr és a Pápa esete bizonyítja, hogy a "tőkeerős tulajdonosok" egy része is inkább szerencselovag, mint szakember, és ha buknak, Dugovics Tituszként rántják magukkal a klubot is. Az ilyen csapatok tényleg egyik pillanatról a másikra zuhanhatnak össze, ha a tulajdonosról kiderül, csak dumája van, pénze nincs, vagy ha a támogató egyszerűen beleun a fociba meg az egy-kétezer összeverődő nézőtől kapott szidalmakba.

És a többiek, a "gazdag" klubok? Megint lehetne példát említeni, hogy milyen politikai összefonódások vannak bizonyos támogatói kör felbukkanása mögött- meglehet, egy országgyűlési választás azonnali csődöt hozna el a "vagyonos" csapatoknál, amik az ilyen-olyan szponzorok által betolt lóvé nélkül brutálisan veszteségesek lennének. Életképtelenek lennének egy tisztán gazdasági versenyben. Olyanra gondolok, amikor a csapatnak van szurkolótábora és ebből származó bevétele, amikor a meccsek közvetítési joga valós értéken kel el, amikor a kinevelt tehetséges játékosok eladásából jönnek az euromilliók, amikor egy reklámozó azért hirdet, mert a csapat neve jól cseng, megéri neki a mezen szerepelni, amikor a sikeres nemzetközi szereplés biztos anyagi bevételt jelent.

Ha egy-kettő hiányozna a fentiek közül, azt lehetne mondani, dolgozni kell, és meglesz a hiányzó pillér is. Ám tegyük a szívünket a kezünkre: létezik egyetlen olyan klub, ahol mindez működik? A Fradinak még csak-csak van nézője (bár teltházas meccseket ritkán játszanak a vadonatúj stadionban), de elég ritkán visznek tőlük játékost sztárcsapatba, a presztízst pedig hagyjuk, ami miatt megérné velük reklámozni bármit. Az összes csapatra jellemző, hogy önerőből nem tudnának fejleszteni, stadiont építeni, az új arénákat mind közpénzből húzzák fel.

Szóval ezeknek a csapatoknak a háttere éppen olyan bizonytalan, mint a kicsiké. Az egész licenceljárás önmaga paródiája, mert ha a számokat, a klubok működését lecsupaszítva látnánk, akkor bizony mindenütt repkednének a mínuszok. Nem érdemelne itt egyetlen klub se helyet az élvonalban, na de ha csak másodosztályúak lennének a legjobbak is, akkor az lenne legmagasabb szint, nem? Dehogynem! Akkor miért ne neveznénk NB1-nek?...

Nyomát se látom annak a sok pozitív változásnak, amiről úgy szeretnek beszélni az MLSZ-ben. Azt el kell ismerni, bravúrosan értenek a tények kozmetikázásához: a szurkolói kártyával most már olcsóbban lehet tankolni bizonyos benzinkutakon. Megéri tehát kiváltani ezt a kártyát annak is, aki nem tudja, a Fradit eszik-e vagy isszák, de szívesen spórolna egy kicsit. És év végén jöhet a diadalmas bejelentés, hány százalékkal emelkedett a szurkolói kártyával rendelkezők száma! Az, hogy ezek közül töredék jár meccsekre, eddig sem zavarta a szövetségben ülőket. A tévéközvetítések oly megbízhatatlanok, hát ki tudná összeadogatni hirtelen, hány üres szék van a szép új stadionokban? Nekik higgyünk, ne a szemünknek: minden a legnagyobb rendben van, a fejlődés megállíthatatlan. 

Annyiban igazuk lehet, hogy én is látok bizonyos feltartóztathatatlan változásokat. Nem pont olyan tendenciákra gondolok persze, mint ők... A zsonglőrködés a bajnokság feltöltésével ismét választ adhat pár olyan kérdésre, ami érdekelheti a magyar foci kedvelőit: vajon mennyire veszi komolyan a saját szabályait a szövetség? Vajon ki lesz a következő elbukó a sorban, ahol egyik pillanatról a másikra összedől a kártyavár? Lehet 10, 16, 20 klub a bajnokságban, ez alapvetően nem számít. Pontosabban szólva elsősorban nem ez számít.

Mert a Győr hiába kapott tavaly licencet, a klub mögött álló vállalkozásban a gazdasági folyamatok semmivel nem voltak jobbak az ideinél. Pont ugyanúgy veszteséget termeltek akkor is mint most. Csak épp a tulajdonos azt ígérte, majd betolja a hiányzó lóvét. És kész. Aztán ha mégsem, nem egyszerűen megrendül a csapat, hanem ki tudja hanyadik osztályig zuhan. 

Tudom jól, nem csak Magyarországon vannak nagy fejreállások, más, rangosabb bajnokságokban is mennek csődbe nagymúltú csapatok. De nálunk gyakorlatilag az egész profi foci légvárakra épül. És amíg mindig reménykedhetnek valami mentőövben, igazán nem is éri meg felelősen gondolkodni, felelősen tervezni. Ezért tartunk ott, ahol, és amíg ezt a szőnyeg alá söpörjük, és a benzinvásárlásra jó szurkolói kártyát lobogtatjuk az őszinte tényfeltárás helyett, nem is fogunk innen elmozdulni.

Nemrég láttam egy felmérést, ami azt összegzi, mi a legnépszerűbb sport az Egyesült Államokban. Jelenleg az amerikaifoci az uralkodó, a profiliga (NFL) a válaszadók 32 százalékának a kedvence, de még az egyetemi bajnokság 10 százaléka is elég volt a harmadik helyhez. A második legnépszerűbb a baseball volt 16 százalékkal. 

Az évről évre elkészített statisztikák érdekes mozgásokat mutatnak be. A nyolcvanas évek közepén az amerikaifoci és a baseball még fej-fej mellett állt, de azóta elég szélesre nyílt az olló. Az NFL a múlt században elég sokáig háttérbe szorult más profi sportokhoz képest, de az ügyes menedzselés és marketingmunka a csúcsra juttatta a ligát. Annak ellenére alakult ki ilyen óriási rajongótábora, hogy közben egyre több sportággal próbálnak betörni a tengerentúli piacra, és az NFL meccsek közvetítéseiből pedig egyre több időt tesznek ki a reklámok. Ám a nézők ezt elfogadják, így is rengetegen nézik a mérkőzéseket, a liga pedig óriási pénztermelő gépezetté vált.

Az öreg kontinensről nézve az is hihetetlen, hogy az egyetemi bajnokságok, az amerikaifoci és a kosárlabda mennyi embert érdekel. Mondani sem kell, hogy ha egy akkora piacon hasít ki magának egy sportág 5-10 százalékos részesedést, akkor bizony komoly pénzek forognak benne. Ehhez képest tényleg elképesztő, hogy csak maguk a sportolók nem részesülnek ebből, mert az egyetemi csapatokban játszó diákoknak tilos akár egy fillért is elfogadni. Kissé álszentségnek tűnik ez, miközben valaki mások degeszre keresik magukat. Nehéz elképzelni, hogy ez hosszú távon fenntartható lenne.

Szintén megfigyelhető a trendekből az is, hogy bizonyos meghatározó sztárok, meghatározó korszakok a hátukon vihetnek egy egész sportágat. A kilencvenes évek végén a profi kosárlabdát kétszer annyian tartották a kedvencüknek, mint manapság- igen, ez a Michael Jordan-korszak, amikor még a baseball-t is megszorították. Hasonlóan érzékelhető, hogy a golfot is egy ember adta el egy időben: Tiger Woods karrierje csúcsán nagyon sokan nézték ezt a sportot.

Az mindenesetre egyértelmű, a sport ma ugyanolyan üzletág, mint bármi más. Tenni kell azért, hogy megmaradjon a népszerűsége, mert a régi dicsőség gyorsan megkopik. Egyértelműen látható például a trendekből, hogy esik vissza olyan nagy hagyományú sportágak kedveltsége, mint a férfi tenisz. És ne legyenek illúzióink, a profi sportban minden ilyen változásra érzékenyen reagálnak, hiszen csak addig van pénz a buliban, amíg van néző és van reklámérték. Ma még próbálják mindenhol felfele srófolni a pénzdíjakat, de egyszer eljöhet a pont, amikor kezdenek eltünedezni a versenyek, csak a legfontosabbak maradnak a versenynaptárban, és a fiatal sportolók is inkább más, többet ígérő sportágak felé fordulnak.

Igazságtalannak tűnhet, hogy csak egy Egyesült Államokra vonatkozó statisztikát tettem be. Tudom jól, az egész világot tekintve az európai stílusú foci sokkal népszerűbb, és olyan, a tengerentúlon gyakorlatilag nem is létező sportokat is milliók néznek, mint a krikett. Ettől függetlenül tudja mindenki, hiába vannak kevesebben az USA-ban mint Indiában, az előbbiek vásárlóereje többszörös, tehát a komoly pénzek elsősorban ott forognak, aztán Európában. Ám ahogy mozognak a sportban a trendek, úgy nőhet a vásárlóerő is a ma még szegényebb országokban, tehát az amerikai ligák is igyekeznek terjeszkedni Ázsiában, versengve az európai focicsapatokkal. 

Sőt, a semmiből fel tudnak törni olyan sportok, amik jóval rövidebb múltra tekintenek vissza. A triatlon ma mind az olimpiákon, mind az amatőrök körében megkérdőjelezhetetlen népszerűségű, pedig alig négy évtizede rendezték az első modern triatlon versenyt. Közben meg lassan kikopnak olyan régi kedvencek, mint az öttusa, a vívás, a birkózás. Hogy ez természetes folyamat, vagy a sportvezetők kényelmesedtek el és nem hitték, hogy változtatni kell- mind a kettő közrejátszhat ebben. Ne feledjük, sokan képtelenek voltak reagálni arra, hogy a néző kedvében kell járni, akár úgy, hogy bevonják őket az amatőr versenyekbe, akár úgy, hogy jól közvetíthetővé alakítják adott sportot. Ültek a babérokon, hiszen nagy múltú olimpiai sportág vezetői voltak, miközben a világ elszaladt mellettük, és bizony manapság a profi sportban a régi dicsőség és az üzleti lehetőség közül az utóbbi a fontosabb.

A sportágak tehát egymással is versenyeznek. És pont ezért értelmezhetetlen, amikor például egy Ecclestone úgy tesz, mintha mit sem számítana némi népszerűségvesztés. Ma egy százalék, holnap tíz- utóbbi már fájni fog. Érdekes lesz látni, hogy az a trend, ami lassan a helyi szurkolókat hagyja ki a versenyekből, hova vezet. Még az is lehet, hogy tényleg csak tévén keresztül fogyasztunk sportot, és mondjuk senkinek nem fog fájni a francia vagy német nagydíj elmaradása a Forma-1-ben, hiszen a képernyőn láthatjuk a futamot Bahreinből. Ez ma a sportüzlet egyik nyitott kérdése. Nem zárom ki, hogy a Forma-1 stratégiája beválik hosszú távon, majd elválik.

Bár tudom, hogy a pénz az úr, én azért szeretnék hinni benne, egy kicsit a szurkolók szórakozása is érdekel valakit, nem csak a bukszájuk. Nem vagyok naiv, tudom, hogy "a részvétel a fontos" a poros, öreg könyvekbe tartozó elvnek számít a profi sportban. Mégis hiszek abban, hogy továbbra is különleges pillanatokkal tudnak megajándékozni kedvenc sportjaim, és hiszek benne, akadnak sportolók, akiknek néha nem a pénzdíj a legfontosabb. Nekem ennek az egésznek csak így van értelme- ha csak a profit érdekelne, izgulva várnám az Apple meg a Samsung tőzsdei jelentéseit, meccsnézés helyett.