Sportfoglalkozás

A minap láttam egy hírt, ami arról szólt, hogy a Denver Broncos irányítója, Peyton Manning még nem akarja abbahagyni a játékot az idény végén. Az amerikaifoci kedvelőinek körében az ilyen témák megvitatása hétköznapi, nincs benne semmi különleges. No de az, hogy a hírt az MTI adta ki, jelzi, hogy a Magyar Távirati Iroda ingerküszöbét is megütötték az NFL aktualitásai.

Mert egy ideje már be szoktak számolni a Super Bowl körüli felhajtásról a magyar médiában, de mostanában jött el az igazi áttörés, amikor mindenféle sajtóorgánumokban jelennek meg napi hírek az amerikaifociról. A nagy portálokon rendszeresen beszámolnak a hétvégi forduló eredményeiről, de már a főiskolai bajnokságról is olvashatunk több helyen.

Ezt az egészet csak azért hoztam fel, hogy elmélkedjek arról, mennyire természetes módon változik a sport világa annak függvényében, mi érdekli az embereket. Az ma már tényként kezelhető, hogy a sport a szórakoztatóipar része, a meccsek a tévésorozatokkal és a mozifilmekkel versenyeznek az emberek figyelméért. Ami jól eladható, annak több esélye van. Folyamatosan változnak több sportágban a szabályok, pont azért, hogy minél több néző számára legyen látványos és érdekes a közvetítés. Van, ahol egészen forradalmi módosításokra is sor kerül, máshol inkább csak óvatosan, lépésről lépésre haladnak. Elsősorban ott próbálnak kétségbeesetten variálni, ahol egyre inkább teret vesztenek a konkurens sportágakkal szemben.

Mi erről azért hallhatunk többet, mert a hagyományos magyar sikersportágak közül több is veszélybe került, legalábbis az olimpiai programot illetően. Az öttusánál például igen komoly változások zajlottak le, egészen máshogy néz ki ma egy verseny, mint Balczóék idejében. Természetesen a lényeg változatlan: változatos sportágakban kell jól szerepelnie annak, aki győzni akar, de a lebonyolítás nagyon más, mint régebben. Olyan, viszonylag fiatalnak számító sportágak hódítanak, mint például a triatlon, amiből az első versenyt 1974-ben rendezték- ma már olimpiai szám, és rengeteg amatőr is űzi mindenfelé. Ki lehet elemezni, miért szerették meg ennyien.

A változások nem feltétlenül az egész világon ugyanúgy zajlanak. Mi most ismerkedünk az NFL atmoszférájával, de a tengerentúlon már jó ideje az a legnépszerűbb csapatsport. Itt is egyre több a rajongó, míg lassacskán háttérbe szorulnak olyan sportok, mint mondjuk a röplabda. Pedig pár évtizede a férfiak és nők között is szép sikereket értek el a magyarok, értékes helyezéseket szereztek olimpiákon és Európa-bajnokságokon, de napjainkban jóval kevesebben követik a történéseket. Meggyengült a tömegbázis, a tévéközvetítések látványossága nem hasonlítható össze a fociéval, amerikaifociéval, így pedig nehéz a röplabda hazai űzőinek. Szomorú látványt nyújtanak az üres nézőterek, és ez nem csak magyar jelenség, miközben máshol még mindig nagyon szeretik...

A vízilabdát a válogatottaink nemzetközi sikeressége tartja felszínen, de a néha szétfújt, nehezen követhető bírói döntések miatt balhés meccsek sokakat bosszantanak. Kevés országban játsszák magas szinten a vízipólót, tehát valamit lépnie kellett a szövetségnek. Legutóbb azt olvastam, változik a pálya és a labda mérete is, dinamikusabb, pörgősebb játékmenetet szeretnének. Kérdés, elérhető-e ez, de van ennél nagyobb kihívás is: bővíteni az élmezőnyt. Különös, de a legsikeresebb országoknak az az érdeke, hogy egyre erősebb legyen a konkurencia! Mert ha minden világverseny Balkán-házibajnokság lesz a néha beleszóló magyarokkal, nehezen lesz eladható a sportág. 

Ha az országon belüli piac elég nagy, akkor persze a kutyát nem érdekli, máshol mennyi a rajongó- persze jó, ha az NFL meccseket Mongóliában is nézik, de amíg a legfontosabb amerikai piacon hasítanak, addig nyugodtak a liga vezetői. Számukra az a kérdés, hogy az amerikai reklámtortából kihasítani szándékozók, például az európai stílusú foci, a "soccer" profiligája jelent-e érdemi konkurenciát hosszú távon.

A hazai sportszövetségeknek érdemes lenne átgondolni hosszú távú stratégiáikat, elemezni kellene az eredményesen működő tengerentúli ligák működését, talán le lehetne vonni tanulságokat. Lehet fölényesen viszonyulni a kizárólag üzleti alapú, szórakoztatóipari jellegű sportok világához, de manapság már mindenhol pénzdíjas versenyek vannak, az összes csapatban fizetett profik játszanak, tehát maximum az összeg nagysága a kérdés, de az nem, hogy a pénz szerepe meghatározó.

Idehaza meg olyan kétségbeeseett próbálkozásokról hallani, mint Del Piero elcsábítása a Honvédba: elképzelem, milyen mezeladási számokról krétálhattak a kiöregedett futballsztárnak, amikor megpróbálták meggyőzni, érdemes Magyarországra igazolnia. Ez az epizód kiválóan jelzi, hol tart manapság nálunk a stratégiai tervezés és a hosszú távú gondolkodás az élvonalbeli sportban.

Lehet szidni az amerikai sportokat, újféle divatnak nevezni a népszerűvé válásukat, de ezek az átrendeződések mindig is jelen voltak, és a jövőben is lesz hasonló. Ám annak mindig megvan az oka, ha egy sportág meccsei harmincezer embert vonzanak, egy másiké meg harmincat. És mindez nem a néző "hibája": ő jó szórakozást keres, és azt választja, amitől ezt megkapja. Az őszinte szembenézés pedig mindig többet segít, mint mások hibáztatása. Áttörést más sportággal is el lehet érni, sőt, teret vesztett sportok is újból kedveltek lehetnek, de soha nem maguktól: együtt kell dolgozni a szövetségeknek a klubokkal, az edzőkkel és a sportolókkal a közös cél érdekében. Mi, sportszerető nézők, mindig itt leszünk, tessék minket visszahódítani! A jóra mindannyian nyitottak vagyunk...

Olvastam a kenyai futónő doppingügyéről (az origón olvashatóak a részletek), és már azt feszegetik, az afrikai atléták is egyre gyakrabban nyúlnak tiltott szerekhez- többek között az európai edzők és orvosok közreműködésével.

Abba nem mennék bele, ki, hol, mikor doppingolt, mennyire furcsa, hogy valaki lebukik doppinggal, valakitől mintaadás elmulasztása miatt vesznek el olimpiai aranyat, mások meg évekig el tudnak lavírozni a vizsgálatok között. Lance Armstrong ügye jó példa rá, miféle maffiák épültek rá a professzionális doppingolásra, és a balhé már messze nem magányos sportolókról szól, benne vannak az edzők, sportvezetők mellett még az ellenőrzésért felelősek is.

A kérdés az, miért is van ez az egész. A válasz pedig pofonegyszerű: a pénz a mozgatórugó. Méghozzá nagyon-nagyon sok pénz. A maratoni versenyzőről szóló cikkben van benne, hogy az összetett győzelemért félmillió dollár járt, azaz több, mint 120 millió forint. Ez piszkosul nagy összeg, egyetlen versenysorozat(!) megnyeréséért. És ott van a többi pénzdíjas verseny, ott vannak a reklámlehetőségek, ott vannak a jó olimpiai szereplésért kapott hivatalos állami jutalmak, a szponzori szerződések... 

Azért nem említek magyar sportolókat, mert ugyan a mi színeinket képviselők közül is buktak meg páran, de hiszek benne, túlnyomó többségében tiszta eszközökkel érik el a sikereiket. Nem lenne jó, ha nevük egy mondatban szerepelne a doppinggal, de mind tudjuk, őket sem csak a büszkeség motiválja, meglepő sportágakban is nagyon komoly pénzek mozogni. Az senkit nem lep meg, hogy egy közepes focista jól keres, de rengeteg pénzdíjas verseny van más sportágban is, az olimpiai érmesek jutalmat és életjáradékot kapnak és így tovább. És ha ezeket az összegeket odatesszük a magyar átlagfizetés mellé, nem nehéz megérteni, komoly hajtóerő a pénz is.

Szegényebb országokban még nagyobb a különbség, egy afrikai atléta nyilván egész családja életét megváltoztatja a pár százezer dollárral. A gazdag országokban pedig a csúcssportágakban egyenesen dollármilliók forognak, amik sok mindenre ráveszik a csalástól nem megriadó sportolókat. A kellemetlen az, hogy a nemzetközi sportszövetségek is kimagasló versenyzőket akarnak a kirakatba tolni, hiszen számukra is létkérdés, mennyire eladható a sportáguk. Így aztán a nagy duma ellenére bizonyára sok lebukást elsikáltak, mert szükség van a sztárokra, a modern kori gladiátorokra.

A pénz mindenkit megszédít. Azt hisszük, a nemzetközi sportvezetők minimálbért keresnek? Ugyan már. A szponzorokat pedig baromira nem érdekli, melyik sportoló doppingolt, őket az izgatja, hogy a termékük reklámozója olyan csillag legyen, akiért milliók rajonganak. Amikor jönnek a nagy lebukások, akkor persze rettentően felháborodik mindenki, de őszintén, a szponzor csak jól jöhet ki a dologból. Ő elmondhatja, jóhiszemű volt, talán még a támogatás egy részét is vissza tudja perelni, és a sportoló nevével eladott termék bevételét tőlük senki nem kéri vissza. Majd találnak más reklámarcot...

Globális összefonódás ez, amiben a lebukásig senki nem akar feszegetni semmit. A botrányok pedig elcsitulnak, hiszen mi, nézők csúcsokra vágyunk. Papíron mi hozzuk meg a végső döntést, de a valóságban azért minket irányítanak és manipulálnak. Mivel ez manapság legalább annyira szórakoztatóipar mint sport, számomra ez nem tragédia: választok, hogy sorozatot nézek vagy meccset, de nagyjából ugyanúgy kikapcsolódás. Az egész doppingosdi fárasztó, értelmetlen. Úgyis a pénz érdekel mindenkit ebben a körben, nem lenne egyszerűbb sokkal lazábbra venni a szabályokat? A versenyek ugyanúgy jók lennének, a pénzdíjakat megnyernék a dobogósok, a szövetségek és a szponzorok megkapnák az eladható sztárokat, és nem kellene utólag, évekre visszamenőleg átírni az eredményeket.

Mert azért ember legyen a talpán, aki megmondja, most akkor nyert-e bármilyen versenyt Lance Armstrong?... És ha nem, akkor ki nyert valójában? Elárulom, a wikipedia oldala szerint az 1998 utáni eredményeit mind eltörölték. Na, erre varrjon gombot az egyszeri sportrajongó! Mert ezeket a listákat utólag átírogatni az egész sporteszme megcsúfolása. Pláne, amikor van egy pályán elért eredmény, aztán egy átvariált, aztán egy visszaperelt érem, aztán végül senki nem tud semmit.

Ennél még azt is jobban el tudnám fogadni, ha mindenki azt használna, amit akar. Tökéletes esélyegyenlőség eddig se létezett, és az pedig úgyis a sportoló saját döntése, árt-e az egészségének doppinggal. Így is rengetegen megteszik, pedig pontosan tudják mivel jár. Ami viszont most van, az nem csak nekik árt, hanem mindannyiunknak...

Azt írják, szorul a hurok a FIFA körül. Bizonyára retteg a nagy túlélő Blatter meg a többi hasonszőrű cimborája, hogy esetleg eltávolítják őket a szervezet éléről, ők szépen visszavonulnak a dollármillióikkal, és önigazolásként bármikor megnézhetik a magukról készítettetett dicsőítő filmet, A közös szenvedélyt. A veterán sportvezető megállapíthatja, ahhoz képest egész jóképű Tim Rothként, aztán kiül a villája teraszára egy kubai szivarral és röhög a markába.

Legyünk annyira felnőttek, hogy nem vesszük túl komolyan ezeket a botrányokat és felháborodásokat. Persze, magam előtt látom, amiért a korrupció miatt visszalépnek az európai válogatottak a világbajnokságtól- miért is? Mikor nem a pénz szava volt a döntő? Mikor nem voltak háttéralkuk és egyezkedések? Európai szinten is megvoltak a különös szavazások, és azoknak sem lett semmi következménye.

A ma futballja (mint ahogy számos más sportág is) a pénzről szól. És el kell ismerni, elég jól működnek a dollárszivattyúk, óriási szponzori pénzek forognak, a csillagos egekbe ugrottak a közvetítési díjak, meggazdagodtak klubok, játékosok, edzők és sportvezetők egyaránt. Utóbbiak pedig nyilván úgy vélik, mi hoztuk tető alá a zsíros szerződéseket, elsősorban nekünk kellene jól keresni vele- és ha lehetőségük adódik kaszálni, meg is teszik.

És még akár azt is mondhatják, a lelkiismeretük tiszta, hiszen az eredmények alakulásába nem szólnak bele. Hát nem mindegy a németeknek vagy a braziloknak, hogy melyik ország ultramodern stadionjaiban kell játszani a vb-címért? Dehogynem! A sportvezetők hagyják, hogy minden a pályán dőljön el- csak abban trükköznek, hol legyenek azok a pályák. A nagy tornák elég gyakran úgyis veszteségesek, ők csak segítenek benne, hogy azok az országok rendezzenek, ahol van szórnivaló pénz.

Szóvan a szemükben roppant hálátlannak tűnnek a szurkolók, ha ilyesmiket firtatnak. A firkászok is csak a balhé miatt szaglásznak, ahelyett, hogy arról írnának, a bevételekből hány pálya épült az elmaradott országok fiatal focistái számára. Mit értenek ők hozzá, hogy dőlnek el a nagy dolgok? Legyen nekik elég, hogy a meccsek sportszerű keretek közt zajlanak, és a végén győz a legjobb, a többit hagyják a maroknyi kiválasztottra.

Felteszem, ilyesmik járhatnak a FIFA vezetőinek fejében, amikor sértődötten reagálnak a különféle jelentésekre, a jelentések körüli maszatolásról készült jelentésekre, a témában születő cikkekre. Hiszen ha borulna a bili, akkor nem csak a 2018-as és 2022-es vb-ről derülne ki minden, ha az azokat megelőző nagy tornákról is. Aztán esetleg kapkodhatná a fejét mindenki, ha kiderülne, a most harcosan korrupcióellenes angolok és németek talán pont hasonló módon nyertek el rendezési jogokat.

Ahogy a mondás szól: csak az a korrupció, amiből kihagynak. Ott ültek éveken, évtizedeken át ugyanazok az arcok a nagy nemzeti szövetségek, az UEFA, a FIFA vezetőségében, jó volt busás napidíjakkal karib-tengeri szigeteken "konferenciázni", jó volt innen-onnan ajándékot elfogadni, a gyereket drága külföldi egyetemre küldeni, most meg jön az álszent felháborodás. Tényleg, Katarba vagy az oroszokhoz azért kerülhetett világbajnokság, mert kenőpénzek mozogtak? Hát mik nem vannak! Pedig nyilván azt hitték, a fejlett katari focikultúra miatt kapták ők a lehetőséget... Tényleg, van ott egyáltalán bajnokság? Nincs?... Na majd vesznek azt is...

Szóval nincsenek illúzióim. És közben azt is tudom, tényleg igaz, hogy a nagy dolgok a pályán dőlnek majd el, és nekünk, akik csak tévén nézzük a mérkőzéseket, tényleg mindegy, honnan közvetítenek. Szomorú, de ebben a korruptaknak van igaza, és még szomorúbb, hogy ahol ennyi pénz forog, onnan a csalást soha nem lehet kiirtani. Ezt a meccset soha nem nyerheti meg senki... De messze még van a következő nagy torna, hogy a játék legyen a téma!

Olvastam, hogy az egyik pénzügyi visszaélésekkel, gyakorlatilag pilótajátékkal gyanúsított cég tulajdonosa több alkalommal is felbukkant sportklubok és sportági szövetségek körül, néha még pénzt is adott. Aki pedig pénzt hoz, vagy pedig ígér, azt mindenütt szívesen látják.

És nem, a sportklubok soha nem tanulnak mások pofáraeséseiből, amikor jöttek a handabandázó befektetők és szponzorok, aztán meg bottal üthették a nyomukat. Még az se lenne tragédia, ha leülnének ezekkel az emberekkel, meghallgatnák őket, és aztán ha biztosítékot nem tudnának felmutatni vagy nem teljesítik a vállalásaikat, akkor különösebb veszteség nélkül ki lehetne őket tenni.

A baj az, hogy nálunk nem így működik. Jön a pénzt lobogtató, vagyis pontosabban csak azt nem lobogtató "üzletember", hasraesnek előtte, és a némi ködös ígéretre alapozva mindenkit nagy pénzzel csalogatva máris sztárokat igazolnak, és eszükbe nem jut megvárni azt, amikor tényleg a számlán van a szponzori támogatás. Ebből sülnek ki aztán azok a kabaréba illő történetek, amikor összeáll az új csapat, az első egy-két meccsen fut is a szekér, majd hirtelen kiderül, nincs se szponzor, se pénz, és szétszéled mindenki. Visszaléptetett csapatok, csődbe ment klubok- van ilyenből bőven a magyar sporttörténetben.

Az esztelen ga(rá)zdálkodás áldozata pedig a sport maga, mert rászoktat mindenkit ebben a körben, hogy amint ki lehet venni egy icipici pénzt, azonnal lecsapjon a lóvéra. Senki nem akar türelmesen építkezni, hosszú távra tervezni, mert tudják, nálunk egy nap a világ. És az állandó bizonytalanságban élő játékosok is könnyebben belemennek egy bundába, ha úgy érzik, a gyors, biztos lóvéra le kell csapni még akkor is, ha baj lehet belőle lebukás esetén. Nyilván mind úgy érzik, sáros itt mindenki más...

A folyamat gerjeszti önmagát, és ha jön a szponzor vagy a befektető, egyből kapkod mindenki, csak el ne menjen a pénzember. Az új góré azonnal teljhatalmat kap, hiába nem tud felmutatni semmit. Megalázó helyzetek alakulnak ki, amikor megjelennek az új gazdák, egyik napról a másikra kirúgnak edzőt és focistát, bemutatnak néhány "sztárigazolást", aztán meg jönnek a megszégyenült klubvezetők a beismeréssel, hogy olyan ember döntött pár napig minden kérdésről, aki kevesebbet tett a csapatba, mint a meccsjegyet vásárló átlagszurkoló. Ciki!

Töprengtem már rajta, mi lehet az oka annak, hogy ilyen könnyen lépre lehet csalni a magyar sportvezetőket. Nos, egyrészt lehet benne hiúság: úgy érzik, az új ember nagy pénzével elérhető a vágyott dicsőség. Másrészt lehet benne egyszerű naivitás, a klubok üzleti alapokon való vezetésére alkalmatlan emberek azt se nagyon tudják, hogy kellene leinformálni egy vadidegen embert, milyen biztosítékot lehetne kérni. Harmadrészt pedig lehet sima kapzsiság is a háttérben, amennyiben az első, csaliként beérkező pénzeket a klubvezető a saját jutalmazásaként felveszi, aztán utána az özönvíz.

Ha valaki nem ostoba vagy tisztességtelen, akkor olyan egyszerű lenne a szerencselovagokat távol tartani a sporttól. A csalók ugyanis rögvest lebuknak, amikor azt kérik tőlük, ne csak ígérgessenek, fizessenek is. Aki ettől a kéréstől megsértődik, az viheti a "pénzét" bátran máshova, és garantálom, meg is találja a megfelelő partnert, aki benyalja a dumáját. Vannak ilyen alakok, akik több klubnál és szövetségnél is megfordultak, és eleinte mindenütt tárt karokkal fogadták őket.

Persze felmerülhetne a kérdés az is, tulajdonképpen mit érhet el egy ilyen csaló ezzel a trükkel. Néha van olyan érzésem, az egész csak egy hülye vicc, mondjuk olasz buszsofőrök rendeznek maguknak brutál átverős show-t. Máskor a csalásra alapozó üzleti vállalkozás imázsát akarják erősíteni névszponzorálással- hiszen az emberek elhiszik, csakis sikeres üzletember vehet magának kosárlabdacsapatot vagy támogathat olimpikonokat.

A trükkök trükkje pedig az, amikor az üres zsebbel, de nagy szájjal érkező befektető nem hogy pénzt hoz, de pénzt tud kivenni! Ehhez nem kell más, csak pár, kellően könnyen átverhető klubvezető, akik egy értéktelen ígérvény ellenében átadják a legértékesebb jogokat. Tegyük fel, az új tulajdonos rögvest azzal a kijelentéssel kezdi, hogy megújítja a csapatot, hoz majd néhány sztárjátékost, de először el kell adnia a feleslegessé vált embereket. Tulajdonosként övé a pénz, ami offshore cégekbe vándorol, utána még egy darabig ígérget, majd eltűnik. És esetleg kiderül, olyan szerződést íratott alá, ami után egy vasat nem lehet rajta behajtani. A klub legnagyobb értékeit elvesztette, pénzügyileg padlóra került, az ehhez asszisztáló klubvezetőktől pedig aligha lehet azt várni, hogy váratlanul okosabbak lesznek és ügyesen, megfontoltan biztos gazdasági alapokat teremtenek.

Ezek a történetek azért elkeserítőek, mert ha igazán volna szándék a tiszta viszonyok teremtésére, akkor a sport környékén ügyeskedő embereket roppant egyszerű volna távol tartani. Ám nagyon úgy fest, igazán nem fontos ez valamiért, folyamatosan jönnek és mennek megkérdőjelezhető tevékenységű klubvezetők, befektetők, szponzorok, menedzserek. A szurkoló szempontjából szinte mindegy, ki ostoba és ki tisztességtelen, a végeredmény általában így is, úgy is a pofáraesés. De igazán rosszul a sportot önzetlenül szerető emberek járnak, amikor összeomlik az egész építmény. 

Szóval a végén mindig maga a sport a legnagyobb vesztes. És amíg ezek az állapotok fennmaradnak nálunk, tőlem aztán mesélhetnek megújulásról a fejesek...

Az Ázsia-bajnokságon áll a bál, mert a gazdag arab országok honosítási politikájának köszönhetően a sportban szinte semmilyen múlttal nem rendelkező nemzetek gyűjtik be az aranyakat. Ez pedig érthetően kiveri a biztosítékot a vetélytársaknál: például ha egy bahreini vagy katari színekben versenyző, de eredetileg kenyai vagy marokkói születésű atléta győzi le az ázsiaiakat, akik szinte esélytelenek ellenük.

Egyre nagyobb a vándorlás a sportvilágban, ilyen-olyan okból gyakran cserélnek mezt még a világsztárok is. Abszolút nem arról van szó, hogy kizárólag az olajból meggazdagodott országok akarnak így sikereket aratni. Nem akarok messzire menni, nem kevés esetben érintettek vagyunk mi, magyarok is, akik igazán büszkék vagyunk a sporttörténelmünkre.

Van olyan eset, amikor határon túl élő, de magyar származású sportoló vált országot, de lettek magyarok olyanokból is, akik valóban más nemzetiségűek. Ezek közt most nem téve különbséget, egyszerűen csak felsorolásképpen néhány kiválóság, aki országváltás után szerzett dicsőséget magyar színekben: Janics Natasa, Radulovics Bojana, Perez Carlos, Gergely István, és a sor folytatható. És persze voltak, akik ilyen-olyan okokból más országban folytatták: Puskás Ferenc, Szabó Melinda, Hunyady Emese- csak néhány név a sok közül.

Szóval ez a fajta sportoló-vándorlás évtizedek óta megszokott jelenség, minden nemzetnél előfordul. Teljesen változó, mi motiválta az országváltásokat, lehetett az indok a politika, a sértődöttség, a pénz... Ami az olajsejkek által összevásárolt válogatottakat illeti, ott azért zavaróbb ez az egész, mert kizárólag pénzzel összeverbuvált zsoldoscsapatról van szó. Nincs semmiféle valódi kötődés az új hazához, egyszerűen csak jó megélhetési lehetőség a mezcsere.

Mivel a sportban nem sokat mutató országokról van szó, a sportolók áramlása szinte kizárólag egyirányú, nehéz elképzelni az európai országok színeiben versenyző katari, dubaji nevelésű csillagokat. A magyarországi honosítások esetén nem kétséges, hogy bármennyire jó is a hozzánk kerülő sportoló, nem légüres térbe érkezik, hanem sportszakmai téren is van vonzerő. Így aztán sokakat nem a könnyű pénz motivál az országváltásra.

Ami Ázsiában történik, az viszont aláássa a hosszú távú, tudatos munka és a tehetséggondozás értékét. És persze mivel manapság a pénz nagy úr, a dobogóról lecsúszó, így jóval kevesebb jutalomban részesülő sportolók idegesek lesznek, amikor az eredetileg kenyai születésű futók könnyedén legyőzik őket. Mondhatni, nem csak a vereség bántja őket, és talán a juniorkorúak is inkább abbahagyják, hiszen látják, esélytelenek...

És máshol is van ám pénz, nem csak az arab országokban. Könnyen kedvet kaphat az sikerreceptet elleső nemzetek közül más is ahhoz, hogy honosítással kerüljön fel a sportvilág térképére: szétkapkodhatják az afrikai országok szegény atlétáit, hogy indonéz vagy tajvani színekben versenyezzenek. Esetleg közbeszólhat Venezuela, Kanada, Új-Zéland, Norvégia vagy ki tudja, melyik másik ország...

Az olimpiarendezés problémái, a mindenről döntő pénz így is sokakat fordítanak el az élsporttól, de ha a mindenféle kontinensbeli országokat képviselő, ám valójában egy helyről származó sportolók versenyén kellene izgulni, akkor szerintem a nézők jelentős része inkább más szórakozás után néz. Nem is tudom, mennyire lehet örülni egy ilyen módon összehozott csapat sikerének, hiszen amennyire ők sem érzik maguknak az új hazájukat, vélhetően rájuk sem úgy tekintenek, mint a nemzet igazi képviselőjére.

Aztán az is lehet, csak én vagyok régimódi, és már rövid távon is könnyen alkalmazkodunk ehhez az új világhoz, lelkesen tapsolunk a magunkhoz édesgetett sportolóknak, akik piros-fehér-zöldben versenyezve diadalmaskodnak. Megtörténhet- de most valahogy nem tudok ennek a gondolatnak túlságosan örülni.