Sportfoglalkozás

Az NFL-ben már javában zajlanak a játékosmozgások, régi harcosokat küldenek el a klubok, másokat pedig hasznosabbnak tartott emberekre cserélnek. Időnként fájdalmas döntések ezek, de a limitált fizetési sapka miatt meg kell ezeket hozni.

Az amerikaifoci egyik fontos fogalma az ún. salary cap, azaz fizetési sapka. A csapatok nem költhetnek többet a játékosokra ennél a keretnél, és ez azért nagyon hasznos, mert nem lehet egy dúsgazdag tulajdonosnak afféle Dream Team-eket összevásárolgatni. Az NFL-ben nincs Real Madrid vagy PSG, pont ezért. A csapatépítés rendkívül fontos összetevője a sakkozás a bérekkel, a menedzser éppen olyan fontos ember, mint a csapat vezetőedzője.

A lejárt szerződésű játékosok, az ún. szabadügynökök (free agent) bárhová eligazolhatnak. Vannak, akiket megtartanának régi csapataik, mások mehetnek amerre látnak, megpróbálhatnak minél zsírosabb szerződést kiharcolni. Természetesen nem csak a pénz dönt, nem egy olyan játékos van, aki kötődik a csapatához, akár olcsóbban is aláír, mert jól érzi magát, míg más kijelentette, mindenben a helyette tárgyaló ügynökre hagyatkozik- azaz kizárólag pénzügyi kérdésként kezeli a dolgot, afféle zsoldos.

Valahol persze minden játékos az, hiszen senki nem egy marék mogyoróért játszik az NFL-ben. Akik viszont sok éve viselik egy csapat színeit, azok elküldése komoly dió. Jó példa erre a friss Super Bowl-győztes New England Patriots veteránja, Vince Wilfork. 11 évet húzott le a csapatnál, újoncként tagja volt a 2004-es bajnokcsapatnak, és úgy fest, most újabb bajnoki címmel a háta mögött búcsúzik. Ő volt Tom Brady mellett az utolsó egykori Super Bowl-győztes a nagy évekből. Ám olyan pénz ütötte volna a markát a napokban, ha a keret tagja marad, amit egy 33 éves, valószínűleg karrierje legjobb éveit már maga mögött tudó defensive tackle esetén nyilvánvaló érdemei ellenére sem tudott felvállalni a Patriots. A 8 millió dollár a fizetési sapkában túl sok volt, erre szükség van a fiatalabb sztárjátékosok megtartásához. Ám az a furcsa helyzet hogy szabadügynökként Wilfork akár régi csapatával is tárgyalhat, és újból aláírhat- jóval kevesebb pénzért. Ki tudja, hogy alakulnak még a dolgok, de gondolatban a legtöbb már elköszötek Big Vince-től...

Andre Johnson a Houston Texans legendás elkapója volt, de az idén ő maga kérte menesztését. Talán szeretne még egy-két jó idényt olyan csapatban eltölteni, ahol reális esélye van egy Super Bowl-győzelemre- lehet, hogy rá fogja költeni a Patriots a spórolt pénz egy részét?

Amennyiben szakítás a vége, az ilyen játékoslegendák esetében általában közös, könnyes sajtótájékoztatóba torkollik a búcsú. Mindenki nagyon sajnálja az elválást, de a játékos ügynöke közben már gőzerővel keresi az új csapatot, míg a csapat csatasorba állítja a fiatalabb utódot. Nem sokan hitték volna, hogy Peyton Manning egyszer mezt cserél, és nem az Indianapolis Coltsból vonul vissza, de még ő is feláldozható volt a fizetési sapka oltárán pár éve. Tulajdonképpen ez mind a két fél számára jól sült el, mert a Colts egy zseniális fiatal irányítót, Andrew Luckot draftolt, míg Manningnek voltak komoly eredményei a Denver Broncos csapatában- igaz, a Super Bowlt elbukták.

Szóval ez a vándorlás az NFL holtszezonjának fontos időszaka. Wilforkon túl is elköszöntek már pár ismert névtől, AJ Hawk-tól megvált a Green Bay Packers, Brian Hartline a Miami Dolphins csapatánál került körön kívülre, de állítólag olyan klasszisok helyzete is ingatag, mint a Kansas City Chiefsnél játszó Dwayne Bowe. Máshol váratlan cserékkel borzolják a kedélyeket: a Philadelphia Eagles népszerű és igen eredményes futója a Buffallo Bills csapatához került, cserébe egy fiatal linebacker, Kiko Alonso érkezett. Most aztán mindenki elemezgeti, ki járt jobban az üzlettel. 

Messze még a játékosmozgás vége, tuti hogy lesz még bőven kedélyeket borzoló igazolás. Hiába hideg fejjel meghozott üzleti döntések ezek, akkor is van egy érzelmi oldal. A szurkolók nem szívesen fogadják el, hogy pár dolláron múlik az egyik kedvencük sorsa, nem nagyon szeretnék egy rivális mezében látni azt, aki annyit tett a csapatukért. Az eszük azt súgja, nem nagyon lehet másként, mégis nehéz ezt elfogadni.

Ám az NFL legalább annyira üzlet, mint amennyire sport. Meg kell jegyezni, a profi sport mind ilyen, az európai fociban pont ugyanúgy sakkoznak a pénzekkel. A tengerentúlon azért más, mert legalább tiszták a viszonyok, mindenkire ugyanolyan keret vonatkozik, és pontosan lehet tudni, mekkora összegekről beszélünk. Látszatra úgy tűnhet, az NFL anyagiasabb, pedig csak egyszerűen átláthatóan megy minden. Ettől még nem forog több pénz- csak ami forog, az látható.

Sokan pont ezért is kedvelik jobban az amerikaifocit, hiszen tisztábbak a viszonyok. Színvonal van itt is, ott is, izgalom dettó, viszont a körítés is számít, hiszen manapság nem csak a meccsekről tudósítanak, hanem minden másról is egy-egy sportág háza táján. Hiába csak hónapok múlva indul be az NFL következő szezonja, a mostani időszaknak is megvan a maga izgalma...

Tovább tart az ötletbörze: most épp télen megrendezett és rövidebb focivébét javasolnak a katariak az Origo cikke szerint.

A 2022-es torna folyamatosan napirenden van, ami azért meglepő, mert addig még 7(hét!) év van hátra, és előtte 2018-ban Oroszországban lesz a futball világbajnokság, tehát bőven ráérnénk vele foglalkozni. Ám a szervezés jogának odaítélése körüli visszásságok, a katari nyomulás, a nagy hőség miatti pánik, a tervezett időpont helyének megtalálása a versenynaptárban mind-mind borzolják a kedélyeket.

Az én jóslatom: egyrészt Katar fogja rendezni a focivébét minden ágálás és botrány ellenére, másrészt simán lehet, hogy tényleg télen rendeznek. Azt gondolom, ez jóval kevésbé izgatja a drukkereket, mint a nemzeti bajnokságokat, ahol a szponzori pénzeket féltő nagycsapatok nem akarnak idény közepén egy hónapra leállni. 

Ám tuti, hogy lesz megoldás. Mindig is volt. Épp most néztem rá, 1966-ban a BEK-győztes Real Madrid 9 meccset játszott a döntővel együtt, tavaly a Real 13 meccset vívott amíg eljutott a győzelemig. Akkor 16 csapat volt a La Ligában, 30 fordulós volt az idény, most 20 csapat van, tehát 38 meccset játszanak. Most vannak EB- és vb-selejtezők, van klubvilágbajnokság, ott van a nemzeti kupa, szóval egy Real-szintű játékos éppenséggel nem unatkozik. És mindegyik meccsnek találtak helyet a versenynaptárban- ha pénzről van szó, nincs akadály.

Mert az tuti, hogy most is a pénz mozgatja majd a szálakat. A katariaké, a FIFA lóvéja, a klubok, a játékosok, meg mittudomén még ki érdekelt. A drukker másodlagos, ő örüljön annak, ami van: színvonalas, jó foci, dráma és boldogság. Ha nyáron, nyáron, ha télen, télen.

Persze, én is prüszköltem már a téli világbajnokság ötletén, de közben meg azt is tudom, egészen simán beleférne az idénybe, ha mondjuk 1-2 klubvilágbajnokság kimarad (érdekel az valakit?), ha mondjuk 1-2 topligában csökken a csapatok létszáma, és ha mondjuk nem 32, hanem 24 csapat lehet csak ott Katarban. Utóbbi már csak azért is racionális lenne, mert a tavalyi vébén volt néhány csapnivalóan unalmas, érdektelen csoportmeccs, ami nélkül semmit nem veszítettünk volna. Az UEFA új agyréme a döbbenetesen felduzzasztott EB-mezőnyről így is kiverte a biztosítékot, nem kellene továbbvinni ezt a hülye ötletet. Van, amikor a visszalépés az előremutató döntés...

Szóval pont elég lenne, ha az ötletbörzét zárt ajtó mögött folytatnák. A Barca, a Bayern és a többi nagycsapat "meggyőzhető" lesz egy kis pénzmaggal, a játékosoknak szinte mindegy, mikor játszanak, hiszen egész évben folyamatosan rúgják labdát, minimális szünettel, ráadásul ez a munkájuk. A drukker pedig vállat von, és nem nem esik kétségbe, ha június helyett novemberben néz focit a tévében. Élőben úgyis csak a kisebb részük szurkol, és aki megtehette, hogy nyáron Brazíliába utazott, az megteheti azt is, hogy télen Katar felé veszi az irányt. Még jobban is jár, hiszen elkerüli a pokoli hőséget.

Szóval nincs itt semmi látnivaló, foci volt, foci lesz, egész évben- ahogy eddig is. Maximum kicsit átrendezett menetrenddel... Nincs kétségem felőle, hogy a győztesek novemberben is pont olyan boldogok lesznek, mint azok, akik júliusban emelhették a magasba a kupát.

Eltelt pár nap a döntő óta, megemészthettük Katar válogatottjának világraszóló sikerét a kézilabda világbajnokságon, kibosszankodhattuk magunkat az összevásárolt csapat ezüstérmén, és akár tovább is léphetnénk.

Van viszont itt egy dolog, ami később jutott eszembe. Mégpedig az, hogy nem is olyan kis dolog egy innen-onnan összeverbuvált zsoldosokkal egy ilyen szintű esemény döntőjébe jutni! Tisztában vagyok vele, hogy komoly pénz állt mögöttük, de dollármilliók sem nyernek meccset, maximum akkor, ha felhalmozzák a lóvét a kapu előtt- mivel ez szabálytalan, azt kell mondjam, a sportteljesítmény előtt meg kell emelni a kalapot. Mind a szakvezetés, mind a játékos erősen odatették magukat.

Megdolgoztak a pénzükért? Nyilván, bár annak egy részét így is, úgy is, megkeresték már, feltételezem nem hobbiból vették fel az állampolgárságot. Az volt az elvárás velük szemben, hogy a királyi fizetésért cserébe szerezzenek dicsőséget az országnak, és bármit is morog az ember a nagy általános sporterkölcs nevében, végülis ezt a célt elérték. Én komolyan nagyra értékelem azt, hogy egy ilyen teljesen vegyes hátterű gárda képes volt együtt, egymásért harcolni és érmet szerezni egy világbajnokságon, nem akármilyen riválisokkal szemben.

Mert az is nagy önbecsapás lenne ám, ha nem ismernénk el, szép nagy pénzek forognak más országok kézilabda-sportjában is. Senki nem hiheti, hogy egy vállveregetésért, egy meleg kézfogásért hajtanak a németek vagy a franciák a világbajnokságon. Tuti, hogy ott is komoly jutalmakat dobnak fel egy-egy éremért, és innentől kezdve töprenghetünk éppen rajta, hogy a katari színekben játszó francia kézis a "zsoldosabb", mert fontos számára a dicsőség mellett a lóvé is, vagy a francia válogatottat erősítő régi csapattársa?

Komoly álszentség lenne azt mondani, hogy a magyar sportcsillagok életében ne lenne fontos a pénz. Nyugodtan lehetne tucatnyi cikket előrángatni, ami arról szól, hogy panaszkodnak élvonalbeli sportolók arra, késik a fizetés, az ösztöndíj, olvashatunk arról, milyen támogatásokon vesznek össze a szövetségek, és hogy milyen jutalmak járnak egy-egy komoly teljesítményért. Hazugság lenne azt mondani, hogy a mi kis hazánk a béke szigete, ahol csak a sportérték számít, és mindenki kacagva legyint a pénzre. Nálunk szobrot emelnek Puskás Ferencnek, akinek a nevét stadion és klub is viseli, és ugyebár az egyik legismertebb neki tulajdonított mondás a "kis pénz, kis foci"... (És jegyezzük meg: a spanyol válogatott színeiben is pályára lépett.)

Attól még fantasztikus futballista, igazi legenda, a magyar sport örök büszkesége marad, hogy tisztában volt játéka forintra váltható értékével is. Nem Katarban találták fel, hogy komoly pénzek üssék a legjobb sportolók markát! És ha elfogadjuk azt, hogy a profi sport sztárjai a válogatott mez viseléséért is komoly összegeket kapnak, akkor túllépve a katari kézisek furcsa összeverbuválásán, a pályán nyújtott teljesítményükért nekik is kijár a gratuláció.

Alapvetően nem értek egyet a sportolók összevásárlásával, ami klubszinten ma már teljesen eluralt mindent, érdemes megnézni, mennyire "spanyol" csapat egy Real Madrid. Sajnos elég gyakori, hogy még a klubokban levő, adott országban született játékosok jelentős része is máshol nevelkedett, és amikor mondjuk egy München leigazol egy jó focistát Dortmundból, akkor bizony zsoldost szerződtet, nagy pénzért. A válogatottakban eddig elvétve volt ilyen, de szerintem a katari példa ragadós lesz.

Képzeljük el, hogy az olimpiarendezésre készülő arab országok közül valamelyik elkezd komoly sportháttért felépíteni, és például az utóbbi években több más ország színeiben sportolni kezdő magyar kajakosok katari vagy bahreini válogatottak lesznek. Vádolhatja őket bárki azért, amiért itt mondjuk körön kívül vannak, ott viszont roppant sok pénzért, fantasztikus körülmények közt, csak a sportra koncentrálva dolgozva új karriert építenek? Igen, szép dolog Magyarországnak érmet nyerni, de a sportoló azért elsősorban a saját dicsőségével foglalkozik. Kell is a győzelemhez az, hogy az ember megszakadjon a nagy cél érdekében, ez a fajta sikeréhség nyilván minden eredményes sportoló sajátja.

Ki tudja, a most katari színekben játszók közül otthon mikor juthatott volna olyan helyzetbe, hogy válogatott lesz, sok pénzt keres és még világbajnoki érmet is szerez? Katarban lehetőséget kaptak a bizonyításra, éltek vele. Nekik ott lesz örök emlékként egy bravúrezüst, amire sportolóként igenis büszkék lehetnek, a szurkolóknak és a sportújságíróknak pedig megmarad az etikán merengés. Tegyük a szívünket a kezünkre: ha nekünk vagy gyerekünknek adnának egy ilyen esélyt, mit választanánk? Attól kevesebbet érne az érem, hogy egy gazdag ország színeiben nyernénk? Attól még nem kellene keményen készülni, edzeni, mert remek háttért biztosítanak? Izgalmas kérdések ezek, és nyilván nem mindenki ugyanúgy válaszolna rá.

Pár év múlva meglátjuk, a sportolók maguk hogy döntenek ilyen helyzetben, mert biztos, hogy megindul a "népvándorlás". Üzletté válik a honosítás, ne lepődjünk meg, ha menedzserek szakosodnak majd arra, hogy ügyes fiatal vívókat, úszókat, sportlövőket, kajakozókat ajánljanak be a Közel-Keletre, és összehozzák a keresletet a kínálattal. És gyanítom, előbb-utóbb mi, nézők is alkalmazkodunk, bármennyire berzenkedünk most.

Az egyik focisuli vezetője indulatosan mesélt arról, hogy milyen módon trükköznek az utánpótlás-nevelésre szánt társasági adóból származó pénzekkel. (A részletek például ebben a cikkben megtalálhatók.)

Azóta eltelt pár nap, és nagy-nagy csend veszi körül a témát. Egyrészt a szövetség bízvást gondolhatja azt, már fel sem tűnik az, ha valaki korrupciót kiált, és villámgyorsan elfelejtik az ügyet. Ha meg mégis reagálni kell, akkor jön egy elnökségi nyilatkozat, hogy a pénzek elosztását igenis gondosan felügyelik, amennyiben visszaélést tapasztal valaki, vádaskodás helyett tegyen feljelentést, és egyébként is nézzük meg, milyen döbbenetes mértékű a fejlődés, hiszen épülnek a pályák, egyre többek gyerek rúgja a labdát, a finneket pedig legyőzte a válogatott. Nincs itt semmi látnivaló, lehet továbbhaladni.

Mondjuk ki, ez az egész egy olyan rendszer, amibe kódolva van a lenyúlás. Ajándékpénz, hogy a sok másra elkölthető adóbevétel egy részéről az állam lemond, így komoly támogatást ad, de a pénz felhasználásáról nem a kormányzat dönt, hanem a cégek. Pontosabban részben a kormány is, hiszen a kiválasztott sportok támogatásába "csatornázza be" ezeket az összegeket. És itt bizony milliókról, milliárdokról van szó. 

Nem nehéz tehát elcsábulni: nem vádolok senkit visszaélésekkel, de mind tudjuk, ha valaki nagyon akar, ebben az országban simán lepapíroz pár milliót, és máris csoroghatnának vissza a pénzek. A nevelőegyesület vezetőjénél is landolhatna egy kevés, tulajdonképpen a gyerekekre is költenek valamicskét, hát hol itt a hiba? Ismétlem, erre nekem semmi bizonyítékom nincs, de kétségtelen, valaki már felemelte a szavát a rendszer ellen, olyan ember, aki belülről ismeri ezt a világot. Nehéz elképzelni, hogy csak viccelni akart- csak éppen az állításokat bizonyítani kell.

Az viszont kétségtelen, hogy a pénzek irányítottan áramlanak bizonyos helyekre, mert pár akadémia óriási pénzekkel gazdálkodhat, míg másoknak fillérek jutnak ahhoz képest. És a szakmai munka az MLSZ öntömjénezése ellenére annyit ér, amennyit: még nem látszanak jelei annak, hogy az utánpótláscsapataink lemosnák a nemzetközi riválisokat. Az ellenkezője inkább előfordul. 

És a lehangoló eredmények azt jelzik, ha van pénz, azt nem megfelelően költik el- vagy egy jelentős része nem is a focira megy. Vajon kinek lenne az érdeke, hogy feltárják az összes pénzmozgást? Ha van olyan, aki visszakért és visszakapott egy bizonyos százalékot, az magát aligha mártja be, mint ahogy a vele együttműködő focisuli se fogja feltenni a kezét. Az MLSZ-nek nem hiszem, hogy lenne kapacitása a teljes feltárásra, ráadásul a rendszer bukása az ő bukásukat is hozná, hiszen kiderülne, légvárakra épülnek a fantasztikus tervek. És nyilván kormányzati szinten is óriási presztízsveszteség lenne, ha a sporttámogatás egyik emblematikus formájáról kiderülne, ügyeskedők nyernek vele, nem az utánpótlás.

Pedig volna itt mit megkapargatni. Személyesen hallottam egy pletykát, miszerint nehogy elhiggyem már azokat az óriási számokat, amiket a programokba bevont gyerekekről mondanak. Állítólag el lehet menni vidékre vagy Budapestre, ahol a papíron mondjuk 200 egy korosztályba tartozó, a focisuliban képzett fiatalból a fele vagy a negyede jár rendszeresen edzésre- ha nem kevesebb. A többi volt egyszer, beírták a nevét, megvan a statisztika. Miért nincs épp aznap ott? Biztos tanul, fontos iskolai kötelezettségei vannak, netán beteg- állandóan... 

No, ha ez igaz, azt megintcsak nem fogja senki feltárni és bevallani. Képzeljük el, amikor a maguk munkájára új büszke MLSZ-vezetők bejelentik, nem százezer gyerek focizik a hazai utánpótlásban, hanem a töredéke. De egyébként minden rendben van, ez csak játék a számokkal, és nyilván arra a kevesebb emberre költötték el az irdatlan pénzeket, tehát ez tulajdonképpen pont hogy nem rossz, hanem örömteli. Aki csak idétlenkedett edzésen, az ne rontsa ott a levegőt... Na ezt már nem venné be senki. Bár a korábbi kijelentéseiken is csak mosolyog a közvélemény, mert az eredmények beszéltek helyettük.

De ha valaki, valahol igazolni tudná, hogy semmi nem úgy van, mint ahogy eddig állították, a végén még esetleg teljesen elzárnák a pénzcsapokat: boldoguljon mindenki lelkesedésből ahogy tud, feneketlen zsákba nem tömünk pénzt. Sokak megélhetése kerülne veszélybe... A viszonyokról a leginkább érdemben talán pont a gyerekek tudnának nyilatkozni, de gyanítom, őket nem érdekli a TAO-pénzek elfolyása, vagy hogy mennyire nem stimmelnek a statisztikák. Leginkább játszani szeretnének jó esetben, hajtani a labdát. És nem is az ő dolguk rendet tenni, hanem a labdarúgásban dolgozó vezetőké. De ha a kicsik belenőnek egy eleve korrupt rendszerbe, többé menthetetlenek lesznek- éppen úgy, mint a magyar foci. Most kéne tisztán látni, minden rendben van-e, vagy csak egy sértett ember vagdalkozása volt a nyilatkozat!

Ám azt hiszem, annak az esélye, hogy mindent őszintén feltárnak, minden ténnyel szembenéznek, és a közvéleményt részletesen tájékoztatják, nagyjából akkora, mint hogy a magyar válogatott VB-döntőt játszik...

Megtörtént az elképzelhetetlen: a rendező Katar válogatottja döntőt játszhat a férfiak kézilabda-világbajnokságán. Mivel a csapatban egyetlen katari születési játékos sincs, az edző pedig spanyol, eljött a pillanat, amikor dollárkötegek nyernek el érmeket rangos sportversenyeken.

Vagy ez igazságtalan túlzás lenne? Nem könnyű ügy, és nem volt az sose, ugyanis honosítás elég régóta létezik már- kézilabdában már hosszú hagyományokra tekint ez vissza. Az osztrákok női válogatottját sokan fel tudják idézni, ami tele volt innen-onnan összeszedett játékosokkal. De jutott országváltó tehetség más csapatokba is, magyarok is mentek külföldre, hozzánk is jöttek máshonnan. És ha egyet lehet honosítani, miért ne lehetne kettőt? Vagy egy egész válogatottat? Van egy határ, egy limit? Jogilag nincs, erkölcsileg pedig- na ne vicceljünk, a mai profi alapokon nyugvó élsportban az elvek éppen úgy megvehetők, mint a sztárok. A nemzetközi szövetség már bizonyította, mi a fontosabb: az egyenesen úton ki nem jutó német válogatottat adminisztratív módszerekkel sorolták be a mezőnybe, mert féltek egy ekkora piac elvesztésétől. Rég átlépték már a Rubicont...

Szóval Katar nem csak csodálatos stadionokkal, hanem csodálatos válogatottal is büszkélkedhet a jövőben. Aztán jön a focivébé, és állítólag már olimpiát is szeretnének rendezni. Gondolom, nyárit és télit egyszerre... Ha sikerül ügyesen csapatot "építeni", a végén lépni sem tudunk a menő katari focistáktól, súlyemelőktől és sífutóktól.

Mondok viszont én valamit! Akinek az nem tetszik, az a maga részéről tehet arról, hogy ez a fajta sportpolitika ne legyen követendő út a dúsgazdag diktatúrák számára. Mégpedig úgy, hogy a tévékapcsolóval szavazunk: ha nem a pályán dőlnek el a dolgok, hanem a pénz diktál rendezésről, csapatépítésről, nagy tornákra való kijutásról vagy bíráskodásról, akkor egyszerűen nem nézzük adott eseményt. Én például bele se nézek a kézivébé meccseibe, mert már az előzmények sem tetszettek, ami most megy, az pedig nem szórakoztató vagy érdekes a számomra. Egy elemzést megér, de hogy erre szánjak órákat az életemből? Inkább figyelek olyasmire, ahol szintén a pénz az úr, de tiszta, mindenki számára lefektetett szabályok igyekeznek egyenlő esélyeket teremteni a csapatoknak.

Így aztán tudomásul veszem a katariak sikerét, és nem bosszankodok miatta. Ügyesen megoldották, gratula nekik, de egyszerűen nincs kedvem ilyesmit nézni. Fogalmam sincs, a nálam lelkesebb kézirajongók hogy élik meg ezt a helyzetet; gyanítom, sokan döntenek úgy, hogy erre már nem kíváncsiak. És aztán az egész sztori vége az, hogy Katar nyer, a sport viszont veszít...