Sportfoglalkozás

A hétvégi elsőosztályú fordulóban szokás szerint szerényen alakultak a nézőszámok, de még ezek közül is megütötte a szemem a pécsi 150 fizető(?) néző. Pedig a többi adat sem sok vidámságra ad okot, Újpesten, Felcsúton, Kecskeméten nagyjából ezer nézőről szólt a beszámoló, Szombathelyen 1600, Diósgyőrben 1800, Székesfehérváron 2000 szurkoló "izgult" a helyszínen (ezeket én optimista számoknak értelmezem). Egyedül a debreceni 8200 néző mondható elfogadhatónak, de a Nagyerdei Stadionban a Fradi volt a vendég, ami mindig felfele tolja a számokat.

Statisztikai szempontból akkor láthatunk tisztább képet, ha a két szélsőértéket kivesszük, és így 1400 fős átlagos nézőszámot kapunk. És ugyebár ebben két olyan városban játszott meccs is benne van, ahol új stadion épül... Ahol már megépült, túlzás lenne diadalmenetről beszélni, a félház után is pezsgőt bontanának mindegyikben az üzemeltetők. A debreceni meccs esetében sem sikerült ezt elérni ezen a hétvégén, de a legutóbbi pár héthez képest nyolcezer ember egyáltalán nem számít kevésnek arrafelé. Az Üllői úti stadionban is gondok van, ráadásul az ultrák ott a klubvezetéssel is hadakoznak. Egyelőre mindenki vesztésre áll.

A kemény maghoz tartozók már közös tüntetést is tető alá hoztak az MLSZ ellen. Néha nehéz ezekkel a csoportokkal azonosulni, de mégis megértem őket valamelyest. Ami történik a fociban, az egyre szürreálisabb. Mennek az önfényezések, dicsérgetik magukat a kiváló szakmai programokért, tervezgetik a stadionokat, az elnök úr mindenfelé szerepel, közben meg pár száz ember unatkozik az alacsony színvonalú meccseken.

Nekem ugyanis ez a realitás, minden más csak zsonglőrködés. Az MLSZ vezetése kiválóan elszórakoztatja magát a több éves projektek elemezgetésével, mert tudják, ha azzal kellene szembenézni, ami a régi is az új stadionokban folyik, abból nehezen jönnének ki jól. Szomorú dolog az, hogy a roppant pozitív üzenetű reklámok ellenére a valóságban olvad lefele a nézőszám. Tudom, hogy majd kicsit kozmetikázzák a számokat, és mindenféle ügyes statisztikákkal bizonyítják, a szövetségnek kell hinnem és nem a szememnek, a valóságban a magyar focit egyre többen követik- de az a gond, hogy ennek sincs semmi jelentősége. Mert ahogy fentebb írtam, a valóság nem Excel-táblákban, nyilatkozatokban és tanulmányokban érhető tetten, hanem a zöld gyepen.

Emiatt borús a hangulatom a 150 nézőről olvasva. Mert ez a bajnokság, kupameccsekre még kevesebben járnak, és amikor a Ligakupa meccsein a vadiúj stadionban lézengő pár tucat embert mutatják a tévében, sírni támad kedvem. Oda már a családtagok és a haverok sem járnak ki ingyenjeggyel- akkor minek van az egész? 

Tudom, keseregtem már eleget a blogon a magyar foci jelen állapota miatt. Ám egyszerűen mindig ide jutok, és nem tudom megállni, hogy ne morogjak egy kicsit. És a legrosszabb az, hogy telnek az évek, és egy dolog teljesen változatlan: semmilyen kiutat nem látok. Bármit mond az MLSZ, egyszerűen semmiféle előremutató változást nem vagyok képes felfedezni. Szebb stadionokban ugyanolyan kevés néző, ugyanolyan színvonalú meccsek, hát ez bizony a sport lényegét, a játékot érintve nem nagy változás.

Hamarosan jön a hosszú téli szünet, és attól tartok, egyre kevesebbeknek tűnik fel, hogy átmenetileg nincsenek magyar meccsek a hétvégén. Az érdektelenség pedig maga a halál: nagy baj, amikor már haragot sem képes kiváltani az egykor mindenkit lázba hozó foci. MLSZ-szinten persze lehet neki örülni, hogy kevesebb a kritikus hang, de ez nem azt jelenti, hogy ők jól dolgoznak. Mert dicséretből még kevesebb akad. Ha akad egyáltalán...

Az amerikaifoci mindig is sérülésveszélyes sport volt, és ahogy fejlődött a technika, úgy javítottak a védőfelszereléseken is. Érdekes látni annak az állomásait, hogyan módosultak például a sisakok.

Persze a múltban nem feltétlenül laboratóriumi körülmények között demontsrálták az újdonságok előnyeit. Ez a felvétel 1932-ben készült, ahol a feltaláló saját maga lesz a kísérleti nyúl, amikor egy csapatnyi focista között mutatja be, feje tökéletesen védett, állja a rúgásokat, sőt, azt is, amikor fejjel megy a falnak.

Remélhetően nem attól bátorodott fel annyira, hogy a sok, kísérletezés közben elszenvedett sérüléstől károsodott az agya...

Tegnap a magyar válogatott döntetlent harcolt ki Bukarestben, ami kifejezetten jó eredmény. Még akár szebb is lehetett volna a vége, de azért ismerjük el, nem volt fölényben a magyar válogatott, inkább csak harcos volt. Az egyenlítés is szabadrúgásból jött össze- de mindegy is, a vége számít, az meg némi reményt adhat a folytatásra.

De most valami másról szeretnék pár szót szólni. Olvastam egy kissé cinikusnak tűnő módon megfogalmazott címet, amivel beharangoztak egy videót a Romániába induló szurkolói vonatról. Pontosabban nem a vonat a lényeg, hanem a szurkolók által teremtett hangulat. Először is azt szögezném le, van ereje ennek a videónak, szinte félelmetes az, ami árad belőle- vagy talán nem is ez a jó kifejezés, úgy mondanám, borzongató.

A történet másik fele az, hogy aki nem szurkol, az ezt meg sem értheti. Ez egy életforma, ami magával tudja ragadni a közösség tagjait. És ezek az emberek vonatra szállnak, elkísérik a meglehetősen ellenséges hangulatú stadionba a csapatot, annak ellenére, hogy jól ismerik a válogatott kvalitásait. Nem tartja vissza őket az olyan apróság, hogy a magyar válogatott nem tudott gólt lőni 42 éve Romániában, így elég régen arattunk sikert arrafelé. Mennek tűzön-vízen át, énekelnek, kiabálnak, petárdáznak. Azaz szurkolnak.

Nem kell őket megérteni, ám főképp méltatlan dolog élcelődni rajtuk. Igen, van abban szent őrület, hogy valaki a magyar focit ennyire szereti, de istenem, ez az ő választásuk és kész. Én minden ilyen lelkességet elfogadok, mostanában például több helyen vannak elemezgetések képregényfilmekről, meg magáról a képregény műfajáról, és hadd valljam be, nehéz átérezni a Pókember művészi mélységeit- ám ettől tökéletesen el tudom fogadni, hogy valakinek ez nagyon fontos dolog.

Szóval magunkban azért respektálhatjuk a pénzt és időt nem kímélő magyar szurkolók elhivatottságát, pedig ritkán van részük sikerélményben a válogatottat elkísérve. És bármi történik, ők ott vannak. Ők mindig ott vannak, és mindig ott lesznek. És lehet, hogy időnként csúnyákat kiabálnak, de ők akkor is ott lesznek a sűrűjében, amikor a manapság a VIP-páholyokban ülő focivezetők évek múlva magyarázni fogják, milyen külső okok miatt buktak meg az általuk zseniálisan kiagyalt futballfejlesztési koncepciók. Joguk van véleményt mondani arról, ami történik a magyar foci világában, mert számukra nem átmeneti állapot az, hogy meccsre járnak. Nekik nem jut pozíció és pénz, pedig bizonyára lennének ötleteik, és tényleg szeretik a magyar focit.

És az igazi focisták értük sokkal inkább küzdenek, mint az öltönyös percemberekért, akik egy kis ideig ott vannak a magyar foci sorsáról döntő testületekben, aztán eltűnnek a süllyesztőben. Mert ezek a szurkolók állnak ki értük, mellettük akkor is, amikor a fejeseknek csak okoskodásra futja. Természetesen tőlük kapják a legkeményebb beszólásokat is- mert a szurkolói lét már csak ilyen, mindenféle szélsőség belefér. Mint ahogy a sport maga sem az unalmas középutakról szól, a lényege pont az érzelem, amit a győzelem vagy a bukás kivált.

Így aztán hiába fog nyilatkozgatni az MLSZ-vezérkar a bukaresti bravúrdöntetlenről, vajmi kevés közük van az eredményhez: nem ők léptek pályára, és nem ők tették bele szívüket-lelküket a szurkolásba. A siker a csapaté, az igazi öröm a szurkolóké. Gyanítom, úton hazafelé jó lesz a hangulat a vonaton, és teljesen mindegy, miket énekelnek, mennyi petárdát durrantanak, eszem ágában nem lenne viccelődni azokkal, akik részt vettek a bukaresti kirándulásban. Lelkesedésüket éppen úgy tisztelem, mint a pályán nagyot harcoló futballistákét, és bevallom, kicsit irigylem is őket érte. 

Eltűnhet a Barcelona a spanyol bajnokságból, ha függetlenné válna Katalónia? Ezúttal a politika szólhat bele a sportba, és nagy kérdés, mi az igazán fontos.

Innen nézve nem láthatunk bele igazán a spanyolországi helyzetbe. Annak idején nem is nagyon tanultunk arról, mekkora különbségek vannak a tartományok között, mennyire nem egységes országról beszélünk. Talán a baszkok elszakadási törekvéseiről hallottunk, elsősorban a terrorizmus kapcsán, de a magamfajta sportrajongónak inkább a Primera Division izgalmai voltak érdekesek, ahol megfért egymás mellett a Real Madrid, a Barcelona, az Athletic Bilbao...

Ám változnak az idők, és ahogy máshol is, úgy Spanyolországban is fontos témává vált a függetlenség. Bár nemrég Skóciában úgy döntöttek a szavazók, hogy országuk ne váljon önállóvá, de ha el is szakadtak volna, skót bajnokság eddig is létezett. A spanyoloknál viszont más a szituáció.

Hirtelen nagyon fontossá válik az, hogy melyik csapat katalán és melyik spanyol. Ha Katalónia független ország lenne, nyilván megkérdőjeleződne, a Barcelona szerepelhetne-e a Primera Divisionban. Jelen szabályok szerint csak Andorra csapatai szerepelhetnek a spanyol ligában a spanyolokon kívül, de nyilván a szabályok átírhatók- feltéve, hogy ragaszkodnak egymás társaságához az érintett csapatok. 

Azt lehet tudni, hogy a Barcelona csapattagjai között is akadnak olyanok, akik a szurkolókkal együtt az elszakadás pártján állnak. Sokan hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a foci néha jóval több annál, mint pár fickó labdakergetése: bizonyos helyeken messze túlnő egy-egy meccs jelentősége a számszerű eredménye. A Barcelona szinte egyet jelent a katalán identitással, annak idején a szurkolás tüntetés volt a függetlenség mellett.

Manapság már nem lehet erővel egyben tartani az országot, más idők járnak. A függetlenséget békés, jogilag rendezett úton is el lehet érni, még ha a spanyolok próbálják is gáncsolni a folyamatot. Én azt gondolom, ha a katalánok többsége az elszakadásra szavaz, akkor előbb-utóbb el is érik azt. És ennek jelentősége mégiscsak nagyobb a fociénál, ezért támogatják a Barcelona sztárjai is. Ha kimaradnak a spanyol bajnokságból, az sem számít annyit, mint az önállóság.

És az elemzők elfeledkeznek arról, hogy minden bizonnyal nem csak a katalánok érdeke lenne a rendszeres rangadók megrendezése, hanem a spanyoloké is. Most még lehet keménykedni, sporttörvényre hivatkozni, aztán ha netán megtörténne a szétválás, villámgyorsan találnak jogi utat a jelen helyzet fenntartására. Ugyanis az lehet, hogy a Barcelona sok pénzt veszítene, amennyiben egy gyengécske katalán bajnokságban játszana hétről hétre, de a Primera Division közvetítési jogai is kevesebbet érnének a Barca-Real rangadók nélkül. Ráadásul az igazi nagy pénz a Bajnokok ligájában van, és megtippelhető, hány alkalommal fordulhatna elő, hogy a katalán ligát ne a Barcelona képviselje ez európai mezőnyben... Nekik gyakorlatilag teljesen garantálttá válhatna a részvételük a legjobbak közt. Meglehet, születik egy új európai ország, de a Barcelona biztosan nem fog eltűnni az európai foci élvonalából, ezt garantálom. Lesz megoldás a problémára, így ezt nem befolyásolja majd egy esetleges népszavazás eredménye.

A Barcelona mindenesetre már voksolt, amióta az egyik mezgarnitúrájukon a katalán színeket viselik. Szóval hiába vész a múlt ködébe a Franco-diktatúra időszaka, a foci ma is több, mint sport. És a hatás kölcsönös: néha a politika szól bele a sportéletbe, néha viszont a focisták lesznek egy-egy változás élharcosai, és népszerűségük miatt sokak véleményét befolyásolják. Izgalmas dolgok előtt állunk, a pályán és a pályán kívül is...

Jönnek az Eb-selejtezők, a kispadon új szövetségi kapitány- lássuk, mik a legjobb és a legrosszabb forgatókönyvek a Dárdai Pál irányította fociválogatott számára!

Sem a görögök, sem a románok ellen nem biztos a győzelem hazai pályán, idegenben a görögök biztosan esélyesebbnek számítanak már most is, míg Helsinkiben nyilván nem várhatnánk csodákat, ha a finnektől kétszer is kikapnánk egy év alatt idehaza. A görögöknek amúgy is nagyon kellene a pont, hiszen otthon szenvedtek vereséget a románoktól, a finnek győzelemmel tudták le a feröeri kirándulást- a lépéshátrány már most is megvan, hiszen mi elbuktunk az északírek ellen. Mivel az utolsó meccsünk igen kemény, Görögországba kell utazni, ezért már korábban jó helyzetbe kéne verekedni a csapatnak magát ahhoz, hogy egy bravúrdöntetlennel elérje célját. Ennek fényében 2014 végéig eldől, mi keresnivalónk lehet.

Kezdjük az egyszerűvel, a legrosszabb forgatókönyvvel. Vereség Romániától, döntetlen a Feröer-szigetek ellen (vereségre itt még gondolni sem merek, de egyébként nincs semmi jelentősége, hogy 1 vagy 0 pontot szereznénk), végül egy ugyanolyan hazai vereség a finnektől, mint márciusban. Négy mecs, a lehetséges 12 pontból 1- ezzel nehéz lenne merész álmokat szőni. Olyan csodasorozatnak kellene társulni az új, ma még nem is ismert szövetségi kapitány keze alatt megtáltosodó válogatott diadalaihoz, ami azért eléggé valószínűtlen.

Az új kapitánynak akkortól kezdve lenne esélye a célkitűzés elérésére, ha Bukarestben összejön a bravúrdöntetlen, Feröerben meglesz a győzelem, a finnektől pedig semmiképpen nem kapunk ki. Lehetetlen? Elvi szinten biztosan nem az, de azért a mieink már rég nem nyerni járnak a románokhoz, és ha a finnek a következő két hazai meccsükön (Görörország, Románia) nyerni tudnak, biztos vérszemet kapnak. Egy budapesti győzelem után ugyanis karosszékből nézhetnék, ahol a mögöttük kullogó válogatottak egymástól próbálják elvenni a pontokat. Önmagában a feröeri győzelem semmire nem elég, hiszen őket valószínűleg minden erősebb válogatott oda-vissza veri majd.

Akkor lehetne Dárdai-csodáról beszélni, ha minden várakozást túlteljesítve rögvest győzelemmel kezdi a kapitányi ténykedését a románok ellen. Őszinte leszek, ez engem nagyon-nagyon meglepne. Láthattuk az új keretet, az is kiderült, elég erős az átfedés a Pintér-féle játékoskerettel, sőt, az először kihagyott játékosokból is behívott párat utólag az új kapitány, így az itthon világhírű Nikolics is együtt készül a többiekkel. Szalai Ádámmal bizonyára erősödtünk, de hogy mennyit, az kétséges, hiszen volt ő már tagja a magyar válogatottnak, és nem volt minden meccsünk diadalmenet vele együtt sem. Feröer legyőzése mindenesetre továbbra is elvárás lenne, és ha a harmadik meccsen a finneket is legyőznék Dárdaiék, akkor lehetne reménykedni egy szép sikerben. Onnantól jórészt az új kapitányon múlna, mire mehetünk, mert ledolgoztuk volna lépéshátrányunkat.

Végül pedig ott van esélyként az, ami a mai fociban bármikor előfordulhat: teljesen kiszámíthatatlanul alakuló eredmények, és ennek megfelelően megjósolhatatlan csoportvégeredmény. Például a mieink győznek Bukarestben, ikszelnek Feröerben, míg a finnek a két soron következő hazai csoportrangadó egyikét sem nyerik meg, de Budapesten győzni tudnak- ebből aztán bármi kisülhet a végére.

Azt gondolom, Dárdai helyzete azért is nehéz, mert a románok ellene kell kezdenie. Bukarestben belefuthatunk a késbe, és teljesen mindegy, hány góllal vernénk utána Feröert, az már senkit nem érdekelne. A szűk vereség Romániában fájó lenne, mégis jobban el tudná fogadni a közvélemény, ha látható lesz a csapaton a küzdőszellem, és aztán Feröerben győz a csapat. Nem Bukarestben kell ugyanis kiharcolni a továbbjutást, de az arcpirító eredmény a románok ellen fájna igazán, sokkal jobban megviselné a szurkolókat, mint bármi más.

Az egész éves teljesítmény megítélésének szempontjából az utolsó, budapesti meccs lesz a kulcs, mert ha a finnek ellen győzünk, azzal biztos marad némi reményünk, Dárdai diadalmasan távozhat, az új kapitány is nagyobb kedvvel kezdhet munkához, míg a közönség sem pártol el. Egy hazai vereség viszont egy bukaresti bravúrikszet is elértéktelenít. Szóval a némi valószínűséggel rendelkező forgatókönyvek közül szerintem általában a magyar foci szempontjából a románok elleni tisztes helytállás, a feröeri kötelező győzelem, végül a finnek elleni hazai siker lenne a legszerencsésebb.

Három győzelemben én személy szerint nem hiszek, de hát cáfoljanak rám a fiúk, mutassák meg, ők jobban fociznak, mint ahogyan én tippelek. Ígérem, megkövetem őket...