Sportfoglalkozás

Kerek számokról beszéltek a hétvégén az NFL sztárjai kapcsán, de ezek a dolgok majd csak a Hall of Fame szavazásokon számítanak valamit, a jelenben semmit nem mondanak az aktuális helyzetről.

Peyton Manning, a Denver Broncos irányítója megdobta ötszázadik touchdown passzát, és jó esélye van rá, hogy egy-két meccsen belül maga mögé utasítsa az 508-at passzoló Brett Favre-t. Ezzel pedig az övé lenne a valószínűleg elég sokáig megdönthetetlen rekord, mert hiába passzorientált manapság az amerikaifoci, azért hosszú, sérülésmentes karrier, tehetség, szerencse és jó elkapók is kellenek ahhoz, hogy valaki több száz passzt osszon ki.

Ám most még ennél is érdekesebb az, hogy hiába győzte le az eddig veretlen Arizona Cardinalst a Denver, sokan fanyalognak. A meccs közben hajlamosak elkényelmesedni Manningék, és többször van olyan érzése az embernek, ha nyomást tudnak gyakorolni az irányítóra, bizony továbbra is zavarba hozhatók. Pedig tavaly is éppen az volt az idény nagy tanulsága, hiába a rekordok, a könnyű meccseken termeltek yardok és touchdownok, ha egy kemény ellenfél begyalulja a földbe a támadóegységet.

Akkor a Seattle Seahawks ezzel az agresszív védekezéssel simán múlta felül a Super Bowlban Manningéket, és ahogy most kinéz a dolog, ugyanilyen keménységre továbbra sincs válasza a denverieknek. Persze lehet erre azt mondani, az 500. passzolt TD meg 41-20-as győzelem után mókás a Broncos hiányosságairól elmélkedni, de én egészen biztos vagyok benne, hogy a csapat háza táján legalább annyit foglalkoznak a hibákkal, mint a jó dolgokkal. A statisztikákat majd a visszavonulás után, a Hall of Fame beiktatás idején jó lesz felidézni, de most csak az érdekes igazán, sikerül-e újból a csúcsra érni Manningnek- vagyis inkább a Denver Broncosnak.

Emlegetik ugyanis, hogy a menedzser, John Elway mit meg nem tesz azért, hogy Manning második alkalommal is nyerhessen egy Super Bowlt, ám szerintem őt elsősorban a csapat, a klub érdekli, nem a már most is legendás játékos boldogsága. Kettejük végső célja azonos, ám nyilvánvaló módon Elway gond nélkül támogatna egy irányítócserét, ha azt látná a csapat elsőszámú érdekének. Ez a kérdés most fel sem merül, ezzel együtt is jó tudni, hogy így működik a sport kőkemény realitása.

A New England Patriots edzője, Bill Belichik az az ember, aki ezt a szemléletet mindig, minden körülmények között kihangsúlyozza, és kétségtelen, az eredmények őt igazolják. Belichik nem egy nyilatkozó-művész, unalmas, semmitmondó sajtótájékoztatóin szinte mindig ugyanazt szajkózza: csak a következő mérkőzésre koncentrálunk, ellenfelünk nagyon jó csapat, mindent azért teszünk hogy sikeres legyen a csapatunk...

Az utóbbi megállapítás pedig a kulcs. Lehetne okoskodni fel-alá, de egyik csapatnak sem az a legfontosabb, hogy konkrétan egy játékos szobrát fényesítgessék, az eredmények rovására. Éppen ezért amikor a Patriots az idény első meccsein hullámzó teljesítményt mutatott, és a múlt héten a Kansas City Chiefs-től tragikus játékkal nagy verést szenvedett el, máris beindult a kórus: Tom Brady ideje lejárt, kiöregedett, akár el is cserélheti a Patriots.

Mindez benne is lehetne a pakliban- legalábbis elméletileg. Ám Belichick számára a csapat az első, és ő nyilván pontosan érezte, hol kell hozzányúlni a dolgokhoz annak érdekében, hogy a Patriots a rangjához méltóan szerepeljen. A játékosállomány nem rossz, és az eddig veretlen, egy hét pihenő után érkező Cincinatti Bengals fölényes legyőzése után az eddig Brady-t temető hangok most újból elkezdik fényezni a háromszoros Super Bowl-győztes irányítót- legalábbis a következő meccsig.

Erre meg is lenne az ok, hiszen most ő is, társai is elkapták a fonalat, és az NFL történetében hatodikként Brady is átlépte az 50,000 passzolt yardot. Ám ez csak annak a jele, hogy karrierje összességében milyen sikeres, rájátszást nem adnak erre a statisztikára sem. Így aztán senki nem ünnepel napokig, nem dőlnek hátra a csapatnál: az edzők és a játékosok tudják, sikerült némileg kiküszöbölni a csorbát, de másnaptól már a Buffallo Bills ellen kell készülni. Mit sem érnek a vállveregetések, ha ott nem sikerül győzni...

És hiába unalmasak Belichick sajtótájékoztatói, mégis a valóságról adnak képet: a következő meccs a fontos, és az NFL-ben nincsenek könnyű ellenfelek. Minden arról szól, hogy a csapat győzni tudjon, és erről igen sokat tudhat a Patriots mestere, akinek bőven volt sikerekben része. Csak épp őt nem a múltbeli sikerek izgatják, hanem a jövőbeliek. Szintén az ő gyakran hangoztatott kifejezése az, hogy "it is what it is". Szóval nem valami titkos stratégiát kell keresni, a dolog az, aminek látszik: hétről hétre zajlik a kőkemény csata az NFL-ben, és mindenki végső célja a Super Bowl-győzelem. Ám csak egyetlen csapat nyerheti azt el, és minden bizonnyal annak van erre több esélye, aki ennek a célnak az érdekében cselekszik, csak erre koncentrál győzelmek és vereségek után is.

Vági Márton, az MLSZ főtitkára okoskodott egy sort a napokban. Félelmetes látni, hogy ezeket az embereket valójában mennyire nem érdekli a foci. Magyaráznak, koncepciókat gyártanak, reprezentálnak, és közben minden marad ugyanaz. 

Hogy ki is az a Vági Márton, az megtalálható a volt NFÜ elnök munkásságáról szóló cikkekben. A lényeg: jól beágyazott káder, aki most a futballhoz ért nagyon. A hozzá hasonló figurák gyakran tűnnek fel a sportszövetségekben, amikor épp a karrier megbicsaklik. Nagyon komoly képpel tudnak öltönyben nyilatkozni, ez jó ajánlólevél. Rá is rögvest lecsapott Csányi 2010-ben, amikor átvette az MLSZ vezetését, hiszen egy ilyen fantasztikus szakember tudását kár lenne nem kihasználni.

Azt mondja ez a fickó, hogy az elmúlt 25 évben tönkretették, széthordták a magyar futballt. Ezzel kapcsolatban először az jut eszembe, hogy mennyiben tekinthető újdonságnak ez a kijelentés: hát melyik új MLSZ-vezetés mondhatta el az elmúlt évtizedekben, hogy sikeres elődeik nagyszerű alapjaira építve csak folytatni kell az eredményes munkát? Semmitmondó blöff, értelmetlen visszafele mutogatás, hiszen tudjuk jól mindannyian, a focink mélyponton van, nem kell nekünk ennek a megállapításához szakember!

A második dolog az, hogy Vági Csányival együtt 2010 óta, négy éve ül az MLSZ vezetőségében. Hát ha jól számolom, ez annak a 25 évnek nem kis százaléka, és az eredmények ismertek. Valaki szerint elindult a kilábalás? Ki nevezte ki a villámgyorsan megbukott Pintért? Kinek az elnöksége alatt kaptunk ki 8-1-re a hollandoktól? Klubcsapataink nemzetközi szinten páratlan kudarcsorozatot mutathatnak fel, megalázó pofonokat szenvedtek el, a válogatott sehova nem jutott ki, az utánpótlás eredményeit hagyjuk, az emberek elfordulnak a focitól, lézengenek a nézők a stadionokban. Bár épültek új létesítmények, de hogy mennyi értelme volt ezeknek, az nagy kérdés, és az is tény, az MLSZ-nek nem sok köze volt a megvalósulásukhoz. 

A harmadik tény pedig az, hogy ha Vági Mártont érdekelné, kik és milyen módon verték szét negyedszázad alatt a magyar focit, elég lenne egy MLSZ elnökségi ülésen oldalba böknie a mellette ülő Berzi Sándor alelnököt, és feltennie pár kérdést. Ő ugyanis 1989 óta kis kihagyással állandóan ott van a futballszövetség vezérkarában, első kézből tudna beszámolni erről a korszakról. Ám úgy fest, tapasztalatára és tudására Csányiék is igényt tartanak, ő képviseli az állandóságot: a kudarc, a nihilizmus állandóságát, hiszen regnálása egybeesik azzal az időszakkal, amikor a válogatott sehova nem tudott kijutni.

Szemmel láthatóan ezek az alakok remekül eldolgoznak egymás oldalán az MLSZ-ben, pedig egyik részük új emberként azt a korszakot szidja, amiben döntéshozó volt olyasvalaki, aki ma is alelnök. Szóval egy bevállalós újságírónak elég lenne azt a kérdést feltennie egy Vági Mártonnak, hogy ha minden rossz volt annak idején, akkor miért volt szükség arra, aki a régi, rossz szövetségben volt főtitkár? Nem vette észre, nem tudott róla, a körülmények áldozata volt? Ugyan! Kellett a nemzetközi kapcsolatrendszere? Szóval nekünk arra van szükségünk, hogy olyan ember képviselje külföldön a magyar focit, aki ennek a sportnak a legeredménytelenebb korszakában volt vezető? Nem kellene új arcokat találni, hiteles személyiségeket felépíteni inkább?

Születnek a realitásokkal szembemenő koncepciók, meg a szocializmust idéző ötéves tervek, amiben még az is le van fektetve, évről évre hány százalékkal kéne növekednie a nézőszámnak. Anyám borogass! Legyen foci és lesz néző, drágán a rossz meccs keveseket érdekel- beülhetek az MLSZ elnökségbe, hogy elmondjam ezt? "Szigorú szabály" lesz, hogy játszania kell egy 18 éves focistának? Verekedje be magát a csapatba, és rendszeresen pályára léphet, ennyi. Messit nem a futballszövetség követelésére tették be a csapatba... Hamarosan az idősebb focisták védelme érdekében előírják, hogy játszania kell egy 35 éven felülinek, aztán jön az esélyegyenlőség, és minden csapatba kell majd egy női focista is. Sőt, több is, és ne viseljenek mezt, egyből nagyobb lesz az érdeklődés!

Szerintem a mai magyar foci valóságát nem az ilyen ötletelések elemezgetésével lehet a legjobban bemutatni. Pár napja volt az Újpest-Fradi, ez a leginkább parázs hangulatú meccs a magyar labdarúgásban. Mindegy milyen a színvonal, ez szinte mindenkit érdekel. Ehhez képest a csapatuk mellett minden körülmények közt kitartó fradisták jelentős része nem ment el a meccsre, tiltakozásul máshol találkoztak egy frenetikus hangulatú közös szurkolásra. Az új stadiont, komoly állami segítséget kapó FTC szurkolói nem hajlandóak asszisztálni ahhoz, ami ma a magyar fociban van, a maguk módján fejezik ki nemtetszésüket- ez képezi le az igazi válságot, nem az, hogy kevés 20 év alatti lép pályára a felcsúti "akadémista" csapatban.

De erről az elnökségben ülők nem fognak sokat beszélni. Hiszen ők a maguk részéről leírták a koncepcióban, hogy kell emelkedni a nézőszámnak, tartsa ehhez magát mindenki! Ha úgy vesszük, a sasszobor előtt szurkoló fradistákat is bele lehet számolni a hétvégi nézők közé. Meg azt is, aki a stadionok környékén lakik. Meg a meccsre járók családtagjait és barátait. Be lehet hunyni a szemünket és be lehet fogni a fülünket, és akkor nem tűnik fel, hogy üresek a lelátók, és csak pár bekiabálás van hangos szurkolás helyett.

Aztán az évek peregnek, jönnek a szokásos kudarcok és bukások, és választanak majd egy újabb MLSZ-vezetőséget, ami mutogathat az elődökre. Akkor majd az ilyen Vági-félék lesznek azok, akiket hibáztathatnak az eredménytelenségért. De őket ez éppen úgy nem fogja zavarni, mint ahogy az elmúlt évtizedek egyetlen megbukott vezetője sem tette fel a kezét, hogy "elhibáztam, ostoba voltam, bocsánatot kérek minden szurkolótól, nem így kellett volna csinálni!"

Mert az ő minden korszakon átívelő hibátlanságuk örök. Pont a saját csalhatatlanságukba vetett hit, és a kudarcok okának kizárólag másban való keresése az, ami az összes MLSZ-vezetésben közös. Ehhez egy sajátos embertípus kell, és ezért tűnhet úgy, mintha mindig ugyanazok ülnének az elnökségben. És tulajdonképpen ez is van: a nevek, az arcok lehetnek mások, mégis mindig minden marad a régiben.

Egy amerikai kölyökcsapat a győzelmet szerette volna úgy ünnepelni, mint a nagyok, egy nagy szalag rohanós átszakításával. Pechjükre a rögzítő tépőzár túl jó volt, így aztán az egész gárda fenékre vagy orra esett...

1972-ben jutott el utoljára a magyar válogatott a foci Európa-bajnokság záró szakaszába. Akkor azért ez igencsak nagy szó volt, mert összesen négy válogatott jutott el a döntőbe. Ez még 1964-ben sikerült a mieinknek, a hatvanas-hetvenes évek jó korszaka volt a magyar focinak, persze a szokásos balszerencsékkel együtt.

Most pedig ismét lesz közünk az Eb-hez, mert pár meccset Budapest rendezhet, érdemes tehát egy kis múltidézéssel hangolódni- könnyen lehet, hogy a magyar válogatott a hazai pálya ellenére sem játszhat, hiszen gyatrán kezdtük a selejtezőket, szóval becsüljük meg a régi sikereket. És úgy vagyunk bajban, hogy most nem 4, hanem 24 csapat lehet ott a végső szakaszban...

Jó kvízkérdésnek számít, hogy melyik az a négyes döntőben szereplő válogatott, aminek pályára lépő tagjait egyetlen város csapataiból verbuválták- igen, a magyarok azok, mert nálunk kizárólag az Újpest, a Fradi, a Vasas és a Honvéd játékosai játszottak az elődöntőben és a bronzmeccsen.

Bronzmeccs? Nos igen, az elődöntőt elbuktuk. A szovjetekkel szemben most sem sikerült, ráadásul úgy, hogy öt perccel a meccs vége előtt, egy gólos hátrányban Zámbó büntetőt hibázott. Tipikus "magyaros" meccs, de ez még semmi...

Ugyanis amíg meg nem találtam ezt az összefoglalót, nem esett le, milyen orbitális potyagól volt a belgák egyik találata a bronzmeccsen. Na, ilyen a magyarok szerencséje, ezek annyira mi vagyunk.

Hogy mi lesz a mostani selejtezőkben? A csapatot látjuk, az eddig eredmények ismertek, az MLSZ meg bizakodik, sőt, biztosra veszi a sikert. Ennek érdekében még a kapitányt is kirúgta egyetlen meccs után.

Szóval részemről inkább nem tippelnék...

A rajongóvá válás egyik biztos jele, amikor az ember egy újonnan megszeretett sportágnak minden aspektusára kíváncsivá válik: az edzésekre, a pályán kívüli történésekre, a bulváros sztorikra, vagy akár a múltra. Én így vagyok például az amerikaifocival, egyre jobban képben vagyok a sport történelmével is, és szívesen szedek fel magamra tudást ebben a témában.

Egyik kedvencem a British Pathé videocsatornája, ahol egyszerűen fantasztikus archív anyagokat tudok találni. Érdekes nézni, mit jelent a "régi idők focija" a tengerentúlon, és persze az is mókás, hogy a britek mennyire furcsállva vették tudomásul, az amerikaiak is futballnak hívják a maguk játékát.

És milyen gyöngyszemek kerülnek elő, köszönhetően az archívum gondos gazdáinak! Alig kevesbb, mint száz éves felvételek egy Harvard-Yale meccsről...

Egy kis összeállítás az 1926-os Princeton-Harvard meccsről, aminek érdekessége az, hogy remek kis lassításokat láthatunk a hőskorszakból.

1931-ben készült ez a beszámoló, ami a bejegyzésem címét is adta: They call it football! Lendületes lehetett ez a meccs, és érdekes nézni, változott-e a tízes évek amerikaifocijához képest a stílus.

Ez az 1932-es anyag igazán mókás, hiszen az amerikafocival próbálkozó hölgyek szaladgálása azért nem vehető igazán komolyan. Legyünk őszinték: ebben a sportágban a nők nem igazán jutottak sokra mindmáig, bár ez szerintem pont nem akkora gond.

Jöjjön egy 1940-es anyag, amikor már-már modernnek tűnik az amerikaifoci. A legszebb az, hogy a beszámolóban van egy egyetemi és egy profiligás meccsről is összefoglaló. Chicago Bears és New York Giants? Ezek a csapatnevek ma is jól csengenek...

Végül az 1959-es NFL döntő, amikor a Baltimore Colts és a New York Giants találkozott. Azt kell mondjam, a felszerelések, a hosszú passzok már a mai csapatokat idézik, az izgalom, a feszültség pedig pont ugyanakkora volt, mint napjainkban. Pedig több, mint fél évszázados távlatból nézzük ezeket a képeket!