Sportfoglalkozás

Az MLSZ engedett a népakaratnak, és elküldték Pintér Attilát a válogatott éléről.

Nehéz különösebben örülni ennek a döntésnek. A kilátástalanság ritkán egy ember bűne- most azok váltották le a kapitányt, akik kiválasztották. Ők maradhatnak, nem hibáztak? Azért ezen el lehetne gondolkodni... És az éppen futtatott Dárdai Pál lett az ideiglenes utód, aki attól lett sztár a médiában, hogy keményen beszólt a magyar focinak. Nem nehéz a sajtó kegyeit elnyerni pár kritizáló mondattal, de hogy ez mire elég amikor a kapitányi székben kell bizonyítani, majd kiderül.

Eleve faramuci helyzet, hogy Dárdai csak három meccset vállalt. Nincs mese, azon a három meccsen el fog dőlni, van-e keresnivalónk az Eb-selejtezőkön. Ha vereségek jönnek, egy olyan új kapitányt, esetleg külföldi sztáredzőt kell a kispadra csábítani, aki gyakorlatilag egy számunkra értelmetlen és tét nélküli selejtezősorozatban kell dirigálja a válogatottat az első időszakban. Kizárólag veszíthet, mert ha a továbbjutás már elúszott, képtelenség valódi sikert felmutatni, és ha jön pár kínos vereség, úgyis a fejét követelik majd. A szurkoló nem türelmes, nem is az a dolga.

Ha pedig valami csoda folytán Dárdaival győzünk Bukarestben és a következő két meccsen, leül a helyére valaki, akinek vagy sikerül a folytatás, vagy nem. Amennyiben utóbbi következik be, máris mindenki az MLSZ-vezérkarnak esik, miért engedték el a fiatal magyar sikeredzőt, akivel megvalósulhatott volna a nagy álom? Persze létezik egy olyan szép, ám meglehetősen irreális forgatókönyv, hogy Dárdaival megtáltosodik a csapat, és az ő munkájára építő utód könnyed sikerekkel juttatja ki a csapatot a tornára, de... Hadd legyek picit szkeptikus. 

Még akkor is, ha szimpatizánsként persze bizakodni szeretnék. Én elvi szinten még Pintérnek is megadtam az esélyt, aztán simán megbukott. Jön Dárdai, amíg nincsenek meccsek, addig neki is kijár a bizalom. A románokkal szemben aztán valóban lehet bizonyítani. Ha nem jön össze? Mit mondjak, kisebb meglepetés lenne a bukaresti vereség, mint a győzelem.

Csak azt nem tudom, a sajtó akkor kit fog a pajzsra emelni, mint a magyar foci problémáival őszintén szembenéző, dinamikus szakembert, ha esetleg Dárdaival is elbukunk?...

Sportoló és szurkoló egyaránt összeomolhat egy vereség után, de nagyon nem mindegy, milyen körülmények között bukik el valaki. Óriási különbség van a kudarcok között, és mi, magyarok, pontosan ismerjük, milyen széles a skála.

Van az a fajta vereség, amikor az igazi nagy siker nem jön össze, a csapat vagy a versenyző szinte már kezében érezheti az aranyérmet, végül mégis valaki más örülhet. Nem kell messze menni magyar példáig, a fájó vereség az 1954-es focivébé döntőjében ilyen emlék mindmáig. A csapat jó volt, minden esélye megvolt a győzelemre, menetelt is szépen, ám Bernben jött a szinte megmagyarázhatatlan vereség. Itthon azonnal kitört a botrány, a játékosokat is megviselte ami történt, és focitörténelmünk egyik legszomorúbb napjává vált a döntő.

Ám azóta is voltak ám kudarcok bőven. Minden generációnak jutott valami: Marseille a csehszlovákok ellen, Irapuato 1986-ban, a jugoszlávok elleni 1-12, aztán tavaly a hollandok elleni összeomlás. A különbség ezek és az 1954-es döntő közt az, hogy ott a vereség is azt jelentette, a világelitben vagyunk, míg a fenti felsorolás megalázó kudarcokat összegez. Olyan, letargiába taszító meccsekről beszélünk, aminél nincs mibe kapaszkodni, nem mondhatjuk azt, hogy "de legalább az ezüstérem a mienk!" Semmi más nem jutott nekünk, csak a pofáraesés. Nincsenek jövőbe mutató, bizakodásra okot adó jelek, nincs remény, csak legyintés és letargia.

A magyar fociban az a katasztrófa, hogy egyre több az ilyen égés, ami kifejezetten lélekromboló. Elég régóta vagyok drukker, megéltem klubszinten azt, hogy kedvenc csapatom az utolsó meccsen bukta el a bajnoki címet, és akkor azt a helyszínen nézni nagyon fájt, de mégis maradt bennem hit, hogy jövőre sikerülhet. És sikerült! Hiába csalódtam egy évvel korábban, ugyanúgy szurkoltam, és végül úgy éreztem, kicsit én is a részese vagyok a sikernek. Természetesen a rossz emléket is ugyanúgy fel tudom idézni, az még ma is nagyon bánt, de elfogadom, a sportban az a szép, hogy egyszer vesztünk, egyszer nyerünk.

Ami a mi focinkban most történik, azzal az a baj, hogy elvesztettük a reményt. Egervári vagy Pintér- oly mindegy, ki van ott, kit küldenek a pályára, mindig jönnek a kijózanító pofonok. Eljuthatunk részsikerekig, de akkor a következő körben jön a menetrendszerű kudarc. Hogy örültünk neki, amikor a finnek nevetséges öngóljával eljutottunk a pótselejtezőig! Aztán 1-7 lett a vége, és hol volt onnan még a világbajnoki döntő...

Mi nem azért harcolunk, hogy a végső győzelem a mienk legyen, hanem azért, hogy ne essünk ki már az elején. Az északírek elleni vereség ciki, de nem sokat oszt vagy szoroz: ha valami csoda folytán oda tudnánk érni az Európa Bajnokság legjobb 24 csapata közé, akkor ott lenne a válogatottunk pofozógép mondjuk egy olyan csoportban, ahol Belgium, Spanyolország és Horvátország vár ránk. Nagy öröm lenne!

A magyar fociközeg nagy bűne az, hogy a reményt öli ki az emberekből. Még mindig akadnak, akik kimennek a meccsre, akik hinni akarnak a sikerben, de végül aztán csak legyintenek, mert már fel se tudnak idézni olyan pillanatot, amikor egy vereségben is megtalálhattuk a felemelőt. Amit ma produkálnak a válogatott meccseken vagy a nemzetközi kupákban, abban ilyesminek nyoma sincs. És az ember nem elkeseredettséget érez, hanem letargiába süllyed. Vagyis inkább marad ebben az állapotban, mert igen kevés olyan pillanat adódik, ami ki tudna rángatni ebből a hangulatból. 

Fogalmam nincs, meddig folytatódhat ez így. Az MLSZ-ben azt képtelenek felfogni, hogy koncepciók írogatásával, meg hangzatos tervek felvázolásával soha, semmit nem lehet elérni. Sikerélményt csak a pályán elért eredmény adhat játékosnak is, szurkolónak is. És nekünk ez nem jön össze pár évtizede. Elhiszem, hogy a fejlesztéshez kellenének megalapozott koncepciók, de ezek a szurkolót miért érdekelnék? És miért vár elismerést a focivezetés azért, ami a minimális elvárás velük szemben? Nem jár nekik vállveregetés azért, ha próbálnak kitalálni valamit. Azért majd esetleg, ha a tervekből eredmény lesz, a válogatott odakerül Európa élvonalába- tudom, ez egy "kicsit" nehezebb ügy. De én szurkoló vagyok, ez semmilyen szinten nem hat meg. Abban sem hiszek, hogy jön egy új kapitány, és vele Guzmicsékból ütőképes csapat lesz.

Bár lassan már igazán semmi nem érdekel, ami a magyar fociban történik. Meguntam az egészet, elfordultam a bajnokságtól, válogatott meccsektől, bőven találok másféle, sokkal szórakoztatóbb sportot a tévében. Más csapatoknak kezdek szurkolni, átélek kudarcokat, győzelmeket, és úgy érzem, nem pazarlom az időt és nem leszek folyamatosan depressziós. Számomra a tévében nézett sport kikapcsolódás, örömforrás, szórakozás, és még a vereségek után is tudok erőt meríteni a küzdelemből, az emelt fővel viselt második helyből. És nem vagyok hülye annyira, hogy valamiféle hagyománytiszteletből továbbra is belesüllyedjek a magyar foci letargiájába, pedig tényleg nagyon sokáig kitartottam mellette...

Hogy miért pont az NFL sztár running backjei kerülnek mostanában bajba, arra nyilván nincs jó magyarázat, de tény, a nőverő Ray Rice komoly és a 20 cent borravalós LeSean McCoy ügye után itt van a folytatás: Adrian Peterson balhéja.

Peterson kétségkívül nagyszerű játékos, aki a hátán viszi a Minnesota Vikings csapatát, 2012-ben az alapszakasz után megkapta a liga legértékesebb játékosa (MVP) címet is. A tavalyi szezont egy súlyos családi tragédia árnyékolta be, előző kapcsolatából született 2 éves fia elhunyt, miután anyja új élettársa bántalmazta.

Az idei szezonban is azt várták tőle, hogy a megújult támadóegységű Vikingset a rájátszásba jutásba segíti, ám a héten komoly vád merült fel ellene: Texasban eljárás folyik ellene, mert a hírek szerint saját gyermekét bántalmazta. Ezek után csapata úgy döntött, már a hétvégén sem léphet pályára, ami sokkolta a szurkolókat, talán egyedül az ellenfél New England Patriots stábja könnyebbült meg. Ők ugyanis az első fordulóban tragikus teljesítményt nyújtottak a Dolphins futóival szemben, és a klasszis Peterson legalább akkora falat lett volna számukra.

Ám hogy így esik ki egy komoly játékos a rivális csapatból, semmiképpen nem jelenthet örömet. Nehéz is hova tenni az ügyet, hiszen egyik fia pont bántalmazás után hunyt el. Peterson nem tagadja, hogy megütötte négyéves fiát, azzal védekezik, hogy őt is így nevelték amikor kisfiú volt Texasban. Ám a liga egyre szigorúbban lép fel a családon belüli erőszakot elkövető játékosokkal szemben, és ez nem sok jót ígér Petersonnak.

És valljuk be: az NFL rajongói ugyanúgy bánkódhatnak, amikor egy ilyen sztár karrierje kerül veszélybe. Ám ez nem indok, nem érv, ha a súlyos vádak megállnak. Egy amerikaifocista hozzászokik a kemény ütközésekhez, de ez nem jelenti azt, hogy otthon is durvának kell lennie.

A folytatásról majd a liga, a csapat illetve a bíróság dönt. Szomorú ügy ez, de egyszer ezt is tisztázni kell. Az NFL-ben mostanában sok olyan dolog van, amit fel kell tárni, említhetjük például a sérülésekkel pályára küldött emberek ügyét, vagy a kártérítéseket a korábbi játékosoknak. És mostantól azzal is szembe kell nézni, hogy a sztárok sem érinthetetlenek, nem nézhetőek el nekik a bűnycselekmények, mert a pályán 150-200 yardot futnak: a hatóságokat többé nem rázhajták le úgy, mint a védőket...

Az NFL-sztárok akkor is a figyelem középpontjába kerülnek, ha épp nem a pontokért harcolnak.

A Ray Rice-ügyről valószínűleg már minden amerikaifoci-kedvelő hallott. A nőt bántalmazó futót csak két meccsre tiltották el, és ő mindenféle magyarázatot talált ki arra, mi is történt a liftben. Ám nyilvánosságra hozták a lift biztonsági kamerájának felvételeit, amiből kiderült, nincs itt semmi félreértés, a focista ütött, méghozzá keményen.

Ez pedig egyértelművé tette a helyzetet, csapata, a Baltimore Ravens egyből kirúgta, így aztán teljesen mindegy, mennyi időre tiltotta el az NFL, csapat nélkül amúgy sem játszhatna. A liga vezetői mentegetőznek, Roger Goodell azt nyilatkozta, ők a felvételt nem látták, ezért született ilyen enyhe ítélet. A családon belüli erőszakot egyre kevésbé tolerálják a profiligák és csapatok- nyilván társadalmi nyomásra, de ez majdnem mindegy is, a lényeg a trend.

Ma már egy sztár nem teheti meg, hogy keményen nekimegy az ellenfélnek a pályán, aztán ugyanezt a keménységet demonstrálja otthon is. Régebben talán többet elnéztek nekik, és ez egyébként nem csak a tengerentúlon volt jellemző, hanem Európában is: sok sztorit lehetne ásni balhés, kilengésekről híres magyar sportolókról akár. Sőt, az állandóan reflektorfényben lévő profiknak talán pont, hogy nagyobb szigorral kellene szembenézni, mert egyfajta példaképekről van szó. Amikor egy nagydarab, csupaizom, edzésben levő férfi kezet emel egy nőre, az valóban szégyenteljes dolog, és teljesen jogos, hogy az NFL most már egyre nagyobb szigorral sújt le ilyen esetekben.

De pár ember ügye már nem is az NFL hatáskörébe tartozik. Ilyen a volt Patriots tight end Aaron Hernandez gyilkossági tárgyalása, vagy a korábban irányítóként játszó Ryan Leaf újabb súlyos balhéja. Utóbbi játékos az NFL történetének egyik legnagyobb draft-mellényúlásának számít: a másodikként választott játékos totális csődöt mondott a profiligában. Aztán szépen lassan jött a lecsúszás, az ital és a drogok, és legutóbb már egy lakásba tört be, hogy gyógyszerekhez jusson. A napokban Texasban kapott öt éves börtönbüntetést, ám ezt nem kell leülnie, mert Montanában már született hasonló ítélet.

Az ő sorsa is példa arra, hogy valamit kellene kezdeni a kisiklott karrierű, és így gyakran tönkrement életű sportolókkal, akik nem tudnak beilleszkedni a hétköznapi életbe. Az NFL-ben játszók mellett ugyanis több százan reménykednek a nagy kiugrásban, és akinek nem jön össze, az gyakran képtelen ezen túllépni. Le kell mondani a pénzről, sikerről, csillogásról, és bizonyára nagyon rossz érzés lehet látni régi egyetemi csapattársakat, akik a tojáslabda dobálásával vagy elkapásával évente dollármilliókat keresnek.

Máskor viszont szó sincs dollármilliókról, sőt, pont az ellenkezője kever botrányt. Viharnak tűnik egy pohár vízben a Philadelphia Eagles futójának, LeSean McCoy-nak borravaló-űgye, de hát az Egyesült Államokról beszélünk, ahol az ilyen sztorik gyorsan megtalálják az utat a bulvármédiába. A történet röviden annyi, hogy McCoy barátaival beült hamburgerezni, és a 60 dolláros számla mellé csak 20 cent borravalót adott.

Ám az étterem vezetője felháborodott azon, hogy a milliókat kereső sztárfutballista milyen sóher, és képes volt a Facebook-oldalukra feltölteni a számlát. Elképzelésem nincs, mire számított, de a reakció enyhén szólva sem volt támogató, a legtöbben nekiestek, miféle pitiáner bosszú ez a focistával szemben. McCoy egyébként egyáltalán nem foglalkozott az üggyel, állítólag egyszerűen nem volt elégedett a kiszolgálással. Azon viszont az étterem vezetője is elgondolkodhat, milyen gyűlöletáradatot zúdított magára az igazságkeresésével- és ebben az a durva, hogy a focista nem tört-zúzott, nem balhézott, csak kevés jattot adott. Ami egyébként szíve joga, nem ütközik törvénybe.

De magára vessen az, aki a hírességekbe kapaszkodva akar elérni valamit: pár percnyi médiafigyelmet, kártérítést, pénzt... Ezek a dolgok ugyanis manapság már könnyen vissza is üthetnek. Mert ha azt mondjuk, a sztárnak sincsenek előjogai, ha nőt ver, ugyanúgy megbüntetik mint bárki mást, a sztár is mondhatja, nekem sem kell sokkal többet elviselni, mint egy átlagembernek. Szóval ha az adott borravalóba köt bele egy vendéglátós, de az éttermet hurcolják meg, hát akkor így járt. Nekik elsősorban a színvonalas ételekkel kellene törődniük, nem a médiakampányokkal, mert a vendégeket megtartani előbbivel lehet.

McCoy-t pedig továbbra sem annak alapján fogják megítélni, mennyit jattol, hanem hogy mennyit yardol: ha a tavalyihoz hasonlóan jól megy neki a futás a meccseken, a szurkolók ugyanúgy imádni fogják. Úgy lenne jó, ha egy sportolónak csak a pályán mutatott teljesítménye szolgáltathatna beszédtémát, nem az azon kívüli valós- vagy műbalhék...

Mondjuk ki: a magyar futballszurkolók fantasztikusak. Tudjuk, hogy a válogatottunk ócska, Pintér kapitány koncepciójából az eddigi meccseken semmi jó nem tűnt ki, a klubcsapatok már kiestek minden nemzetközi versenysorozatból, tehát elvileg semmi olyan érv nem látható racionálisan gondolkodva, ami azt sejtetné, megtelhet a vadiúj Fradi-stadion egy válogatott meccsre. Ám ehhez képest az északírek ellen több, mint húszezer ember ment ki, ami szerintem óriási dolog.

Kár, hogy a fociválogatott nem méltó ezekhez a szurkolókhoz. Unalmas, gyenge játék egy kifejezetten gyengének számító ellenfél ellen, európai szinten sehol nem jegyzik őket. Akit érdekel, előáshatja, a legutóbbi selejtezősorozatokban milyen szerény eredményeket tudtak felmutatni, még a mienknél is gyengébbet, a világranglistán is mögöttünk vannak vagy 60 hellyel. Nos, őket kellett volna felülmúlni, hogy egy jó start megalapozza - a mindig túlzott és csalódásba átforduló - bizakodást. 

De még a középszerű foci ellenére is meg lehetett volna nyerni a meccset, hiszen nem a németek vagy hollandok voltak az ellenfelek, akik könyörtelenül bedaráltak volna minket. Nem, egy rakkolós gárda volt velünk szemben a pályán, akik nem kívántak elfáradni 70 perc után, és nem adták fel a meccset miután a magyarok egy szöglet után begyömöszöltek egy gólt. Hasonlóan harcos módon beküzdött gólokkal 7 perc alatt a maguk javára fordították az állást, és a mieink képtelenek voltak erre válaszolni.

Egy hazai meccsen máris elbuktunk, az egyik kötelezően megverendő ellenféllel szemben, miközben a következő Európa Bajnokságon már 24(!) csapat lehet ott, sose ilyen esélyt nem kaptak még a középmezőnybe tartozó válogatottak- így a mienk is. Ám nekünk a továbbiakban máris csak a reménykedés marad. Jön egy bukaresti kirándulás, és ha ott beigazolódik a papírforma, nagy a kérdés, két vereség után meddig juthatunk?

Vajon ez volt a realitás? Talán igen, mert a klubcsapataink idén nyáron is beárazták a magyar focit, egyetlen válogatott játékost se keresnek jegyzett csapatba, és sem az Egervári-korszak vége, sem a Pintér-korszak eleje nem mondható diadalmenetnek. Ismét láttuk, itt tart, ennyit ér a válogatott. Az már a szurkolók "hibája", hogy minden előjel és elemzés ellenére győzelmet akarnak, nem azért mennek ki húszezren, hogy egy nagy égést lássanak pár ezer forintos belépőjükért cserébe. Semmilyen szinten nem tudom hibáztatni azokat, akik fütyültek, vagy az interneten kommentelve fejezik ki az elkeseredésüket.

Mert hát mit látunk? Az eredményt ismerjük, a játék képe semmi jót nem sejtet, a vesztes szövetségi kapitány kijelenti, hogy majd kiemelezzük a hibákat, noha gyakorlatilag nekünk mást se kell tenni az elmúlt három évtizedben, mint a hibákat elemezni. Még nem volt elég? Ugyan már. Persze Pintér ennél okosabbat nem tud mondani egy ilyen elkeserítő vereség után, hiszen nyilván ő sem akart vereséggel kezdeni egy selejtezősorozatot, még azt is elhiszem, hogy a legjobb tudása szerint meccselt. Az más kérdés, az ő tudása meg a játékosoké mit ér ezen a szinten... Kár is beléjük rúgni, megteszik azt mások ötletesebben, ügyesebben mint én tudnám.

Csak a szurkolókra szeretnék visszatérni, mert valamiért a mi focinkban most pont ők szúrják valakiknek a szemét. Családbarát meccsekről szóló okoskodások vannak, miközben azok az igazán lelkes emberek, akik pénzt, időt, energiát áldoznak erre a csapnivaló focira hosszú évek óta, lassan a csodálatos focivezetés első számú célpontjai lesznek. Nyilván azt várják tőlük, hogy a meccs végén, a vereség után is éltessék az MLSZ-t amiért ilyen szép, új stadionban fenekeltek el minket az északírek, és után a családok kedvéért el kellett volna énekelniük közösen a Paff, a bűvös sárkányt a leégő focisták kifütyülése, ócsárlása helyett.

Ám szerintem megint fordítva ül az MLSZ-vezetése a lovon. A szép stadionban is lehet csúnyán játszani, a dühös szurkoló is vidámmá válik ha nyer a válogatott, és a családokat sem a színvonalas szervezés csábítja ki a meccsre, hanem a győztelmek. Személyesen egyetlen embert sem szeretnék kiemelni a focinkat irányítók közül, "közös siker" ez a vereség, Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy ők ismét fölényeskedve fognak majd okoskodni, és persze mindig valaki másra, például a szurkolókra fogják majd, a több éves koncepciókból miért nem valósul meg semmi.

Pedig az ellenfelekben van a hiba. Miért hajtanak annyira? Hát nem látják, hosszú távon nincs esélyük a mi fölényesen jobb hosszú távú focifejlesztési koncepcióinkkal szemben? Vagy a másik lehetőség az, hogy koncepciók még sose nyertek meccseket, azt a futballisták szokták.

Igenis lehet javulni, persze ehhez a játékhoz képest ez nem nehéz. És ha nálunk nem megy a fejlesztés, segédkezzünk más országok focijának tönkretételében. Küldje ki tanácsadóként Európa minden országába az MLSZ a funkcionáriusait, tuti, hogy náluk is meglesz a munkájuk eredménye! Kár, hogy valamiért nem kapkodnak utánuk sehol...

Oké, tegyük félre a komolytalankodást! Esetleg töltsék meg vízzel a szép új stadionokat, lehetne használni úszó- és vízilabdaversenyekre, sőt, mivel elég nagyok, szép kajak-kenu pályákat lehetne bennük kialakítani. És megvalósulhatna az az álom, hogy a sportújságok címlapjuk kürtölhetik világgá: ismét magyar világbajnoki éremnek örülhettek a nézők a Groupama Arénában! Ez simán reális, sőt, ez az egyetlen elképzelhető módja ennek a célnak az eléréséhez a közeli és távoli jövőben.

Persze ez csak álmodozás. A valóságban marad Pintér, meg az MLSZ, meg a hibák elemzése, és egy ijesztő meccs a románok ellen. Vajon ha ott is csúfos vereség lesz a vége, mennyi marad a valóban fanatikus magyar szurkolókból? Ha eltűnnek a lelátókról a leglelkesebb és leghangosabb emberek, annak csak a nagyon bolond focivezetők tudnának örülni. Jobb lenne, ha inkább ők húznának el- de ennek megint csak nincs realitása.